Korunk zenei életét az jellemzi, hogy az elméletek száma rettenetesen nő, a tulajdonképpeni zenélés pedig ezzel párhuzamosan háttérbe szorul.
Wilhelm Furtwängler – “Zene és káosz” 1954; in: Zene és szó – Q. E. D. Könyvkiadó, 2002
Kiskoromban, a nagyanyám temetésén megbabonázva néztem a gyertyákat. A kórus énekelt, a gyertyák meg minden hangra megmozdultak. Akkor nem értettem, miért. Kissrác voltam, nem értettem a fizikához. De az ott a hang fizikai megjelenése volt. Az emlékezetembe véstem; bekerült a memóriabankba, hogy később elővehessem. Ebből látszik, mennyire untam a temetést.
Frank Zappa interjú, Playboy – Magyar Kiadás, 1993. április, 91. old.
Érdekes, hogy azt mondod, hogy ennek a dalnak szövege is van. Nagyon gyakran érez az ember egyfajta beszélő-karaktert a zenéjében, még ha nincs is szövege. Ez a zene nagyon beszédes.
Peter Rundell, in CD-Booklet: “The Yellow Shark”, Zappa Records, 1993
Frank, mikor kottából játszottunk, és persze mint klasszikus zenészek csak a leírt dallamot adtuk elő anélkül, hogy az adott hanggal bármit is csináltunk volna, az azóta elhíresült mondásávan ránk szólt: „És most formáld meg! – Now, style it!” – ami nekünk első hallásra elég szokatlanul hangzott. „Megformáláson” azt értette, hogy a hanghoz hozzá kellene adnunk a személyes tapasztalatainkat. Hogy adjunk a hangnak egy igazán különleges karaktert.
Peter Rundell, in CD-Booklet: “The Yellow Shark”, Zappa Records, 1993
Ebben a vonatkozásban talán Sztravinszkij-hez tudnám hasonlítani. Nagy hatással voltak még rá más európai zeneszerzők is, és hogy mi mi után következik, az őt nem nagyon zavarja. Ahogy a „Louie-Louie” témáját is sokszor használta, ami például egy Ligeti-szerű hang-csokorba is torkollhatott akár – ez őt nem zavarta, ha jól hangzott. Semmilyen „elmélet” nem volt emögött, nem volt kérdés, hogy „használhatom-e ezt a C-dúr akkordot ebben a tizenkétfokú környezetben”, vagy bármi ilyesmi. A döntés a füléé. A szín- és textúrahasználatnak ez a friss módja, véleményem szerint egészen mellbevágó.
Ali Askin, in CD-Booklet: “The Yellow Shark”, Zappa Records, 1993
Az egyes művek utalnak, hivatkoznak egymásra, jellegzetes zenei anyagok bukkannak fel zenekari környezetben vagy éppen egy szólózongorára komponált műben. Joyce-ra hivatkozva Kurtág is olyan ideális hallgatót képzel el magának, aki egész életét az ő művészetének szenteli.
Molnár Szabolcs Kurtágról, Magyar Narancs, 2002. október 31. (44. szám)
FZ utolsó munkája: kedvenc zeneszerzőjének, Edgar Varése zenéjének felvétele
Olyan előadást és felvételt szeretett volna, ami olyan módon szólal meg, ahogy arról mindig is álmodott. Ez végre egy olyan művészi felvétel, amely Varése munkáiban rejlő igazi erejét és belső részleteit fogja meg. Zappa szerint „Varése zenéje soha nem kapta meg az őt megillető törődést, véleményem szerint azért, mert a kor technológiája nem tette lehetővé a megfelelő minőségű felvételek elkészítését.” Ez a felvétel Burbank-ben, a Warner Brothers stúdiójában készültek 1993. júliusában (…)
A darabokat Eötvös Péter vezényelte és az Ensemble Modern néhány tagja adta elő. A lemez kiadásának dátumáról még nem döntöttek.
zappa.com (a szöveg azóta eltűnt, a lemez nem jelent meg)
...Csak nagyon kevesek számára hozzáférhető az a historikus felvétel, amely valamikor az ötvenes években készült Varèse felügyelete mellett (s ahol mint tudni lehet, ő maga kezeli az Ionisation szirénáit), s a személyes hitelességnek és szenvedélynek olyan intenzitását mutatja fel, ami a hangfelételi technika tökéletlensége ellenére is az előadás minden pillanatán átsugárzik. Ez sajnos nyomaiban sincs jelen a legtöbb új bejátszásban. S ugyanígy nincs mögöttük az az egy életen át ápolt rajongó vonzódás sem, amit Frank Zappa érzett Varèse iránt, s amit élete utolsó munkájaként, éppen egy Varèse-összkiadásban szeretett volna összefoglalni és megmutatni. Csak a kamaraművek felvételével tudott elkészülni, s közülük is egynek az utolsó keverésében megakadályozta már a halál, ám a munkája így, torzó voltában is a személyes elkötelezettség, a hangmérnöki zsenialitás és tapasztalat mesterműve. Egyre késlekedő megjelenése a hanglemezkiadás régóta várt nagy eseménye lehet majd, s amíg nélkülöznünk kell, a jelenkori zenei ipar egyik legnagyobb szégyene marad.
Ha valakinek van ritmusérzéke, egy gyárban sétálva a gépek zaját is kompozícióként hllja. Ezt a koncepciót kiterjeszthetjük a fényre, magatartásra, időjárási tényezőkre, a Hold fázisaira. Bármi fogyasztható zeneként (függetlenül attól, hogy ez a ritmus hallható vagy mindössze érzékelhető, például lehet zene az évszakok, a színek változása is)
Frank Zappa, A igazi Frank Zappa könyv, 97. old.
"Te miből élsz, Papa?" - ha a gyerekeim valaha is feltették volna a kérdést, a válasz csak egy lehetett volna: „komponálok”. Csak éppen más anyagot is használok a darabjaimhoz, mint a hangjegyek. A komponálás egy szervezési folyamat, sokban hasonlít az építészethez. Aki képes megfogalmazni, mi is ez a szervezési folyamat, abban a közegben lehet „szerző”, amelyikben csak akar. Lehet „videokomponista”, „filmkomponista”, „koreográfiakomponista”, „társadalomtudományi komponista” vagy bármi. A kezembe veszem a nyersanyagot, és megszervezem. Ez az, amit én csinálok.
Frank Zappa, A igazi Frank Zappa könyv, 85. old.
John Cassavetes
(…) Cassavetes munkái ezzel szemben igazi megoldatlan és bizonytalan stílust mutatnak be. A filmrendező soha nem távolodhat el eléggé érzelmileg és intellektuálisan az élménytől, ha olyan irányítást akar megszerezni fölötte, mint amilyet Welles, Hitchcock, De Palma, a Coen testvérek, Spielberg és a főáramban lévő amerikai filmgyártók nagy többsége rutinszerűen bemutat. Cassavetes stílusa arra tanúság, hogy mit jelent valóban benne lenni az élményben, reagálni rá (és újból és újból megválasztani a rá adott reakcióinkat) – miközben az folyamatosan halad előre. Kameramunkája és a vágás nem oktató és kiegyensúlyozott, hanem puhatolózó és éber. Észrevesz, összevet dolgokat és eltűnődik. Nem suhan el a világ fölött, ahogyan Hitchcock teszi, hanem beleugrik, fürkészi és feltárja.
A Hitchcock és Cassavetes közti különbségben a művészet művelésének két teljességgel eltérő módja mutatkozik meg. Hitchcock esetében az alkotás “fénymásolt” modellje van jelen, mely előre szabályozott terv végrehajtását jelenti; Cassavetes esetében pedig az alkotás érzete, mely a feltárás és felfedezés folyamatából áll. A folyamat a kulcsszó. Cassavetes nem olyan érzéseket, állásfoglalásokat vagy meggyőződéseket festett meg, amelyeket előre kidolgozott, majd összefoglalt az írás, felvétel és vágás során, hanem az írás, a felvétel és vágás folyamatában tárta és fedezte fel őket, forgatókönyveinek újraolvasása, színészeivel való találkozása és meghallgatásuk közben, valamint akkor, amikor a jelenetek forgatása és vágása során minden egyes felvételt ellenőrzött. Cassavetes munkái példaszerűen azt mutatják meg, mit jelent filmben gondolkodni: nem azt, hogy a filmbe becsomagolják a rajta kívül s már korábbról létező, előre meghatározott elképzelések sorozatát, s az általa feltálalják azokat. A filmben gondolkodó rendező számára a filmkészítés a gondolkodás módja, a film nem a gondolattartalmakat képviseli, hanem a felismerés, tűnődés és megértés folyamatát.
Ray Carney: John Cassavetes filmjei (Osiris, 2001), 265. old.)
