Vigyázat! A figyelmes szemlélő talán észreveszi, hogy az itt következők tartalma egyes választott képviselők és más hatalmi figurák szemében nem lesz más, mint a Nagy Amerikai Géniusztól származó hangzóanyag teljes kereskedelmi kínálatának megvásárlására buzdító szégyentelen reklám. A figyelmes szemlélőnek igaza lehet. Folytatás csak saját felelősségre.
(A Strictly Genteel válogatáslemez rövidített fülszövege)
Roppant Komoly
"klasszikus bevezetés" Frank Zappa zenéjéhez
Ez a "Klasszikus bevezetés" csupán a jéghegy csúcsa: néhány bekezdés egy olyan életműről, amelynek alkotórészei olyan rágósabb húsdarabok, amelyek arra a Bölcs és Tapasztalt Áruházi Vásárlóra várnak, aki tisztában van vele, hogy hallójáratainak táplálására mi sem alkalmasabb, mint Frank Zappa több mint hatvan nagylemeze. Bízzatok a szakácsban, emberek. Ez a fickó három évtizedet, heti többszáz órát kuporgott az általa Ezermester Süti-Kutató Konyhának (Utility Muffin Research Kitchen) nevezett stúdiónak a sugárzó aurájában, onnan cibálta elő és kavargatta fáradhatatlanul azóta korszakos műveit egy olyan karrieren át, melynek során senki nem igazán vette komolyan - újabban viszont úgy tűnik, hogy mindez egy tógás, babérkoszorús, beton-talapzaton álló Nagyfiú-szoborrá való emelkedésbe fordul, így (már nem mint valami zenei Godzilla, sokkal inkább "érdemei elismerésével" mint GodZappa) örökre befészkeli magát a Halott Zeneszerzők Csarnokába, a "valódi zenészek" "komoly elismerésétől" övezve.
"Klasszikus"? Az meg mi? Frank egyik nagy érdeme, hogy segített elfelejteni, hogy az a fránya "klasszikus" szó mi a fenét is jelent. Nála keményebben senki sem dolgozott a "klasszikus" (a "művelt közönségnek" szóló) és a pop (a hozzád vagy hozzám hasonló egyszerű srácoknak szóló) zene közti elitista megkülönböztetés megszűntetése érdekében.
Mi tehát a "klasszikusság"? A zenekar mérete? A hangszerek ilyen-olyan tartása? Tanácsos-e az ide való bekerüléshez meghalni? Értékesebb-e a 4/4, mint a 17/4? Viseljen-es szmokingot a szintetizátor hús-vér zenészek társaságában? Egy szöveges, énekelt darab kevésbé értékes, mint egy szöveg nélküli? És az ütemek? A Hangjegyek? Érdekel ez bárkit is? Ha igen, miért? Minden darabot el kell tudni fütyülni a fürdőszobában? Ha világos, hogy egy együttesnek időnként próbálnia kell, hogy lehet, hogy egy nagyzenekar próbaköltségét már nincs aki állja? (A túl kevés próba hatására született Zappa néhány variációja D-ben: dühroham, defekt, depresszió, und so weiter).
"Klasszikus"… na igen. Zappa saját zenéjét sohasem osztályozta, nem bocsátkozott a "komoly" és "könnyű" zene közti különbségeket taglaló vitákba. Számára mindez - egy volt. Ahogy fogalmazott: csupán a kenyerét kereste a képzeletének kereskedelmi forgalomba hozható megnyilvánulásaiból. A két dolog szerepe ugyanaz: a szórakoztatás (to entertain). Az egyes darabok végül is az "idő dekorációi".
Zappa korunk egyik legtechnikásabb hang-szobrásza - nem csak zeneszerző, de hangmérnök-zseni, többhangszeres virtuóz, gazdag képzeletvilágú hangszerelő - legyen szó négytagú bandáról vagy nyolcvanfős nagyzenekarról. De dolgozott producerként is (a felkérők széles skálájának egyik szélén az Ensemble Modern, a másikon Bob Dylan). Zappa jónéhány műfaj apja, legyen az dzsessz-rock, punk, avangarde klasszikus rock-opera és így tovább: a sor folytatható. Igazi polihisztor, a történelem egyik legkevésbé intézményesített polgárpukkasztója, aki bármely szerepében az ellentétek egész skáláját volt képes megjeleníteni: gúnyos rock-sztár, gitár-virtuóz, kegyetlen szatíra-író, a synclavier, a film, a videó úttörője, a demokratikus átalakulás harcosa, választási részvételt propagáló politikus, író és esszéista, drog-ellenes szószóló, hajmeresztő dalszövegek szerzője, a Financial Times Network üzleti kommentátora, a Kelet-Nyugati közeledés tanácsadója, potenciális elnökjelölt, és persze szálka a szerinte alkotmányosságot veszélyeztető politikusok szemében. A rock-sztár kötelezettségeinek teljesítését a Mothers of Invention megalapításával kezdte, hogy aztán a szmokingos közönség előtt játszó "komoly" zeneszerzőként búcsúzzon az Ensemble Modern németországi (a Yellow Shark CD-n nagyrészt hallható) koncertjein.
Zappát a média élete során jobbára felhúzott szemöldökű képregény-szörnyként, a gyerekekre leselkedő fő veszélyforrásként mutatta be - sajátos módon épp a játékossága, egyénisége és nyílt beszéde miatt. Ezzel együtt úgy tűnik, zenéje elég "komoly" volt számos zenekarnak Los Angelestől Londonig, New Yorktól Bécsig, olyan élvonalbeli és független karmesterek vezetése alatt, mint Zubin Mehta, Kent Nagano, Joel Thome vagy Peter Rundell. Egyes kritikusok azért megjegyzik, hogy Zappa műveinek értéke aligha választható el magától a hallatlanul gondos, precíz előadástól - amit Zappa egyes esetekben sajnos nem kontrollálhatott. Ahogy nem volt meg ez a kontroll azoknál a zenekaroknál sem, akik voltak bátrak nekigyűrkőzni e roppant komplexitású zene előadásának.
Élete utolsó évtizedében emberek helyett már jórészt a számítógép részére írta a "pöttyöket a papírra", hisz egyes esetekben a föld legnagyobb virtuózai is csak 75 %-os biztonsággal birkóznak meg Zappa 17/4-es (vagy még ravaszabb) ütemeinek özönével - és a hangterjedelem is a hangszerek kínálta lehetőségek határait súrolja.
Ha ezeket a zenei nehézségeket gondolatban összekapcsoljuk azokkal az egyéb anyagi és bürokratikus akadályokkal, amelyek lehetetlenné teszik a megfelelő számú próbát, ahhoz a helyzethez jutunk, amit Zappa így foglal össze: "Emberek, van egy kis gond." És Zappa - mint bárki más - utálta a rossz koncerteket. Különösen a sajátjait. A tény, hogy valamit jól írt meg, még nem jelentette automatikusan, hogy az mindig jól is hangzott.
A kritikusok - kritikusok lévén - kritikusak maradtak. Gyakran jelentek meg Zappa koncertjein kifent ceruzáikkal, felhúzott orral és gúnyosan kapaszkodtak egyes dalok (mint a Brown Shoes Don't Make It) szövegébe, de teljesen észrevétlen maradt számukra a Charles Ives, Aaron Copeland, vagy - hány meg hány darabban - Edgar Varése hatásait mutató komplex zenei szövet. Varése, az elektromos zene úttörője volt az, aki miatt Zappa elkezdett zenét írni. La Mesában, Kaliforniában a 13 éves Frank egy lemezboltba besétálva kiszúrt egy fantasztikusan őrült kinézetű alakot egy lemezborítón - ez volt Edgar Varése. A lemezt megvette, hazavitte, és minden megváltozott. Gyakorlatilag "ronggyá hallgatta". 14 évesen kezdte meg a mentorával való versengést, ettől kezdve rajzolt "pöttyöket a papírra… egy C5 Speedball tollal". A 15. születésnapján kitalálta, hogy megajándékozza magát - Varése-el. A távolsági hívást a szüleitől kapott öt dollárból finanszírozta. Az öreg sajnos nem volt otthon, de a feleségével sikerült beszélnie, akire aztán később mint igen kedves hölgyre emlékezett vissza.
Negyedszázaddal később Louise Varése Joel Thome karmestert arra kérte, hogy a 90. születésnapján rendezendő ünnepségen való segédkezésre Frank Zappát kérje fel. Zappa nemcsak hogy elfogadta a felkérést, de a műsor házigazdája is lett; javaslatára választották helyszínül a Palladium Színházat New York-ban, ahol a teltházas estét 1981 áprilisában tartották meg.
Az est folyamán aztán tartós barátságok szövődtek. "Louise mesélte - idézi fel Thome -, hogy még emlékszik Frank első hívására, illetve arra, hogy kaptak tőle egy levelet is, ami Varése-t borzasztó kíváncsivá tette Frank zenéje iránt - Zappát egy igazán friss szellemnek tartotta." Bár a magánéletük kevés hasonlóságot mutat, zeneileg mindketten kívülállóként kezdték, hiszen az új hangkombinációk és új zenei építkezés útjait kereső munkáik azonnal kivívták a "hivatalos oldal" gúnyolódását. Mindketten olyan zenét írtak, amelynek előadásához a technikai eszközök (Varése esetében a magnetofon, míg Zappánál a Synclavier) csak évekkel később álltak rendelkezésre. Varése életét mély depresszió árnyékolta be, valamint a zeneszerzés őt emlékezetessé tevő aktív időszakai közötti egyre hosszabb szünetek.
Zappa életének végét a prosztatarákkal való sokéves küzdelem jellemezte, ennek dacára az utolsó pillanatig dolgozott. Varése mindössze tucatnyi saját művet hagyott hátra. Zappa magát láthatólag semmitől nem zavartatva napi 15 órákat dolgozott a hét hét napján, gyakorlatilag az utolsó leheletéig. A munkáinak rendszerezésében is termékeny lévén újrakeverte több mint 50 lemezét, ugyanakkor halálakor még több mint 500 synclavier darabja várt befejezésre és kiadásra. Még ekkor is a Bécsi Operaház egyik felkérésén dolgozott. Ennek volt előzménye a tekintélyes Frankfurti Fesztivál 1992 szeptemberében, ahol az egyhónapos program keretében egyike volt annak a négy zeneszerzőnek, akik egy-egy teljes hetet kaptak a bemutatkozásra (a többiek: Alexander Knaifel, Karlheinz Stockhausen és John Cage). Ezeket a darabokat az Ensemble Modern Bécsben és Berlinben is bemutatta, ahol ehhez fogható hatsávos, forradalmian térhatású produkciót aligha hallottak még.
Ahogy ő sem foglalkozott egy-egy osztály vagy csoport (jobboldal-baloldal, jófiúk-rosszfiúk) felmagasztalásával, úgy neki sem volt sohasem szüksége arra, hogy a (nagy kezdőbetűs) Hivatalos Művészkörök elismerjék, kiemeljék a (csupa kisbetűs) szórakoztató-zene közegéből. Soha nem félt az fejéből zeneszerzés közben előugró képektől. Feltételezte ugyanis, hogy minden hallgató lelki szemei előtt is egy kis film pereg a zenével párhuzamosan, így - mint zeneszerző - ő is ugyanígy képzelődhet. Ezért is írta maga a lemezeinek fülszövegeit - mindegyik az ő hangján szól.
Don Menn
Palo Alto, CA
1997 március.
