EZT A CIKKET EREDETILEG a Newsweek magazin számára írtam. Amikor elküldtem, „sajátságosságára” hivatkozva visszautasították.
Tekintve hogy valaminek ezt a helyet is el kell foglalnia, a cikket most afféle dekoratív felület-kitöltő szerepben éri utol a végzete.

Gázburger

• (Say Cheese..., a You Are What You Is album kísérőszövegében)

Javaslom, hogy a társadalmunk egészét legjobban jellemző mutatónak ne a GDP-t tekintsük, hiszen az vajmi keveset mond az Életünk Valódi Minőségéről. És egyáltalán: érdemes-e ilyesmivel foglalkozni éppen most, hogy a beleinket már egyenest a XXI. század irányába vonszoljuk? Ha ugyanis az eljövendő korok történészei rólunk megemlékezvén következtetéseiket a mai Amerika hátrahagyott javai alapján hozzák meg, az egyes nemzetek között minden bizonnyal úgy leszünk majd elkönyvelve, mint "A HAMBURGERZABÁLÓK".

Emlékezzünk, emberek: senkinek nem ment úgy a szekér a kezdeteknél, mint nekünk. De tényleg… fantasztikusak voltunk. Ma? Az egész úgy GÁZ ahogy van - sajnos. Ez persze sokkoló lehet, valószínűleg nem sok olyan Tökös Amerikai van, aki szíves örömest gondolná magát GÁZnak. De amikor volna más lehetőség is és mégis egy egész nemzet kap vigyorogva a burger után, az azért GÁZ.

Mentálisan egy ideje igen-igen nyomorultul állunk. Ennek a lelki nyomornak egyik oka – a burgerizmuson, mint választott életfomán túl –, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére elmondhatjuk: szoros versenyben ugyan, de a földkerekség legnagyobb hazudozói mégiscsak mi lettünk. Egyik társadalom sem fecsérelt annyi pénzt és energiát a saját erkölcsösségét, egészségét és normalitását illető fikciónak az életbentartására, mint a Modern Amerikaiak mostani csapata.

Valamiféle Rejtélyes Erőként ugyanez a tévképzet vezeti az egész nemzetet arra, hogy messze elkerüljön minden INTELLIGENSNEK nevezhető viselkedési formát. A Modern Amerikai számára az intelligencia inkább mintha valamiféle rendellenesség, fogyatékosság volna. Ezért aztán sok, egyébként normális honfitársunk kísérli meg valódi szellemi szintjét egyfajta sajátkezűleg kivitelezett mentális orr-plasztikával palástolni - hiszen a "JÓ ARCOK" közé csak az nyerhet bebocsáttatást, akinek a kommunikációs képessége nem haladja meg egy átlagos idiótáét. Na ja: az ember nem szívesen tartózkodik nála okosabbak társaságában. Ez ugyanis nem BULI.

A BULIT pedig az amerikaiak mindig is roppantmód értékelték. Él bennünk egyfajta Nemzeti BULI-vágy. Ezt kiélni azonban egyre kevésbé van lehetőségünk, ennek aztán két következménye van: először is bármit megteszünk egy kis BULIért, aztán (mivel annyira azért mégsem volt BULI), úgy teszünk, mintha élveznénk (bármi is legyen az). Az eredmény: kínBURGER.

De honnan ez a sok burger? Bár nem lenne fair az egészet a TV-re kenni, azért csak illő volna megemlékeznünk azokról az akárkikről, akiktől minden egyes csatornánál MEGKAPJUK, AMIRE VÁGYUNK. (Ha nem kérsz, nem kapsz). Emberek, most TÉNYLEG MEGKAPTUK... méghozzá csőstül. És mi, Végtelen Amerikai Bölcsességünkben teljes rendszereket alkottunk annak biztosítására, hogy az eljövendő nemzedék is korlátlanul részesülhessen abból a szagló szubsztanciából, melyen jelenleg trónolunk.

De ha a tévére nem kenhetjük, akkor kire? Persze a GÁZ pont az, hogy egy ilyen kérdést fel kell tenni. Észrevehettük volna (bár annyit hazudtunk már, hogy néha egészen össze is zavarodunk), hogy mint Mai Amerikaiak rendelkezünk egy olyan szinte varázslatos képességgel, hogy amihez csak hozzáérünk, az azonnyomban egy önmegsemmisítő gennyes szarkupaccá válik.

De hogy lehetséges, hogy mindez ilyen tökélyre emelt precizitással zajlik? Kiváló módszer erre egy Bizottság létrehozása. A Bizottságok olyan Elszánt Amerikaiakból állnak, akik egy elnöki kalapácskoppantásra képesek a teljes tagság kielégítetlen érzelmi szükségleteit és elfojtott biológiai késztetéseit valami burgeres szubsztanciává változtatni. Ezt a Bizottsági Burgert aztán vékony szeletekre vágjuk, majd bírósági, törvényszéki székhelyeken porciókba rendezve tálaljuk – ehet mindenki, amennyi belefér.

Ha ez nem lenne elég, hát itt a hihetetlen Szakszervezeti Burger – ez a kínálat legkönnyebben elérhető, konyhakész darabja. Ínyesmester-szemszögből ebben a legizgalmasabb az előállításkor alkalmazott klasszikus egyszerűségű matematikai formula. És valóban: már-már extatikus állapotba juthat, aki belegondol: ennek a kis pikáns hazai készítménynek az érési folyamata során felszabaduló halálos kigőzölgések hatását semmilyen tervezett import-korlátozás nem képes semlegesíteni. Hát hogy ne hagynánk magunkon elmondhatatlan érzelmeket eluralkodni akkor, mikor tudomásul vesszük, hogy a nevezett szakszervezeti burgerremek minél kisebb odafigyeléssel készül, annál győzelmesebb lesz a 19 dolláros órabérrel megfizetett szakképzett munkaerő kezei által összepofozott két akármilyen alkotórész réseiből és szögleteiből kigőzölgő pára pusztítása?...

Éhesek még? Bár a Szakszervezeti Burger a legegyszerűbben elérhető darab, de semmilyen amerikai burger sem vetekedhet a Könyvelő Burger népszerűségével. Ha igaz, hogy az ember azonos azzal, amit megeszik, akkor egy nemzet hajlandósága arra, hogy ezt az izét egye, többet mond rólunk, mint amennyit tudni szeretnénk. Nyilván azért alkottuk meg ezeket a burgereket, hogy aztán hihessünk bennük. Miért is ne? A pénzemberek legyártják, a Civil Vezetők fogyaszthatónak minősítik, a Média pedig házhoz szállítja.

Az Életünk Minősége (ha ezen azt értjük, nap mint nap részünk lehet-e abban, amit mi személyesen szépnek gondolunk) már lényegtelennek tűnik most, hogy minden művészeti alkotás előállítását és terjesztését érintő döntésnek először át kell jutnia az ízlés és közérdeklődés, mint a SZENT és ŐSEREDETI pudli-kutya farkára kötött két üres konzervdoboz virtuális limbó-léce (azaz az "alsó határ") alatt. A fent említett gennyes szarkupac pedig jön-jön-jön, hamarosan megérkezik egy Önhöz közeli filmszínházba vagy autósmoziba. Ez ébreszti reggelente a digitális rádiós óráján. Egy MŰVÉSZETI TANÁCS valahol már különleges darabokat is készít kis szmokingokkal, mert az annyira komoly.

Igen, Virginia, van INGYENEBÉD. Épp most esszük. Adhatok egy szalvétát?

COPYRIGHT Frank Zappa, April 1, 1981

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.

balint, 2010, szeptember 4 - 23:18 - 2011-04-01 06:20