A különcség aligha lehet akadálya a kivételes zenei minőségnek, nagyon is teher lehet viszont a karrier egésze szempontjából. Kérdezzék Roy Harpert – az angol folk-rocker nonkonformista hajlamaiból valóságos aranybánya született, de nagyon is keveset adott a személyes szerencséjéhez.
Megemlékezett róla a Led Zeppelin, magasztalta a Pink Floyd, nyúlt tőle a Jethro Tull – Harper jelenítette meg (legalábbis a hetvenes években egy ideig) a progresszív akusztikus zene megújítóját. Bár a ’71-es albumát, a Stormcock-ot most széles körben klasszikusként ismerik el, igazán népszerű sosem volt. Az eladott példányszám szerencsére soha nem volt igazán hatással Harper munkájának minőségére, ami a kétezres években ugyanolyan élettelien szólal meg mint ahogyan vagy 40 évvel ezelőtt hathatott.
A vallási és szociális képmutatást pellengérre állító, nyitott akkordokkal megtámogatott szövegeivel Harper erős sörökből, vadvirágokból és szemtelen de szeretetteli humanizmusból kevert erős kontúrú világképet tár elénk.
Nehéz lenne a lemezről csúcspontokat választani, részint mert mindössze 4 számból áll, de azért is, mert történetesen mind a négy kiváló. A nyitó „Hors d’Oeuvres” (Előétel) a Stormcock leglíraibb száma. Harper egy megvetésre méltó, hatalomittas ember nyugodt és mégis meggyőző tenorján énekel.
A „The Same Old Rock” talán az összeállítás legerősebb darabja, egy olyan frappáns Jimmy Page riffel, hogy nem is értjük, miért nem tartotta meg a Zeppelinnek. A puszta tény, hogy egy Page kaliberű zsoldos hajlandó volt zenei arzenáljából itt egy ilyen fegyvert bevetni, bizonyság arra hogy Harpert mennyire tisztelték a kortársai.
Az album egyetlen szerelmes dala, a „Me and My Woman” démoni madrigálként szólal meg, tele többsávos énekszólammal és egy bonyolult, vonósokkal, temetési trombitákkal és moll gitár-akkordbontásokkal gazdagított középrésszel.
Remek lemezt csináltunk Pete Jennerrel. Mintha ezer éve lett volna. Bár nagyon ritkán hallgatom a saját lemezeimet, azt kijelenthetem hogy az album csúcspontja számomra Jimmy Page szólója a "The Same Old Rock"-ban. A véleményem a felvétel ideje óta sem változott. Abszolút brilliáns. A "Me And My Woman" hangszerelését David Bedford készítette. (Roy Harper a honlapján)
Richard Imrie csinálta a fotókat. Néhányat a stúdió előtt és néhányat bent. Valahányszor megpillantok egy képet magamról ebből az időből, a legjobb formában látom önmagamat. Szinte mindig mosolygok. Szinte mindig a világ tetején. Így is éreztem. Ha megállíthatnám az időt ahogy ott bicikliztem a stúdió előtt, akkor legszívesebben mindig ott lennék. A fák virágba borulva, a rigók üvöltenek…
De elég ebből. Hosszabb fülszöveg majd a díszkiadásban lesz, nektek inkább a zene kell. (Roy Harper, Stormcock, 1971)
