(NIGHT SCHOOL)

Keresem ennek a darabnak a karakterét, identitását, valami megfogható jellemzőjét, de kibújik minden alól - miközben mégis belopja magát az ember memóriájába, szívébe, jó kedvvel indítja a Jazz From Hell albumot, a dallamok, a kis motívum-kanyar-megoldások benne maradnak a fülben, és lám: hány fel- és átdolgozás született már belőle.

Mi az "identitása"?... Nincs egy vezérdallama, nincs visszatérő motívum - a lineáris előrehaladáson túl semmiféle szerkezete: lehet-e szerkezet egy folyamatos előrerohanás? Még szólónak sem tekinthetjük, hiszen számítógéppel "megszerkesztett", meghangszerelt, előadott darab - miközben valószínűleg mégis az, az esetleges utólagos korrekciók (ha voltak) sem vettek el semmit a dallam erejéből, frissességéből, elevenségéből. Nem is élő felvétel, nincs meg az élő játék aurája - mégis érződik minden egyes hang magfogása, alakítása, akcentusa: minden szabad, és mégis minden kézben van tartva.

A fenti dilemmára a legfrappánsabb válasz Ed Palermo feldolgozása: nem kérdez, nem értelmez, nem másol, nem újraértelmez: egyszerűen SZERETI a dal(lamo)t. És mivel szereti, hát persze hogy pontosan játssza. És mivel szereti, hát persze hogy továbbvariálja, szólókkal gondolja tovább. És mivel szereti, persze hogy meg- és áthangszereli. És mivel szereti, persze hogy játszik a ritmikájával: hol megtorpan, hol begyorsít...

frankzappa.blog.hu/2010/11/04/ed_palermo_ha_a_ruhajat_leveszi

Az alapdilemma azért megmarad: mitől működik egy ilyen darab, amiről a legtöbb és leghatározottabb ami elmondható, amije NINCS. Mi az amitől a dolog mégis működik, amitől önálló darabnak fogadjuk el, ami miatt dúdolgatjuk részeit, ami szerethetővé teszi, ami miatt igenis VAN identitása és karaktere?...

Egy Laár András verssel búcsúzom:

Lábaim és kezeim
négy szörnyű végtagom
cikáznak szerteszét.
- Őket én mozgatom-.
De ki mozgat engem?
Engem, e nagy testet?!

- Tanácstalan vagyok,
ezért írtam e verset.

:-)

@mB: A Jazz From Hell nekem nagy kedvenc, 2 dalt leszámítva leginkább azért, mert nagyon komolyan kell figyelnem, hogy megérthessem mi is történik. A gondolkodás, odafigyelés, rácsodálkozás nálam nyerő dolgok. A két kivétel közül pedig az egyik a Night School (a másik persze a St. Etienne), ami egyszerűen egy sláger. A központi melódia valóban hiányzik, illetve maga a dal egésze, annak alakulása a vezérfonal. Lehengerlő egyértelműség. Minden hang logikus következménye az előzőnek. Ed Palermo ezt részekre bontja, részekre hangszereli, az eredeti dallammal összehasonlítva jobban megérthető annak felépítése. Mindenesetre nálam kevés dolog van annyira egyben, mint a Night School.