Ahogy múlik az idő úgy NEM tud változni bennem az érzés hogy mennyire túl van értékelve a Yellow Shark album, és minden ilyen RE-produkció csak tovább erősíti ezt. Ezek a hamis mítoszok számomra:

"FZ UTOLSÓ NAGYSZABÁSÚ" stb stb.

Utolsónak utolsó, de messze nem a legnagyszabásúbb, sőt - a második a kisebbek között (a Perfect Stranger után). A darabok nagyon nagy része régi munkák újramelegítése, a színpadra állítás is sokkal kisebb igényű - helyesbítek: más nagyzenekari munkák voltak sokkal nagyobb igényűek: az LSO óriásbábukkal (és CSAK ősbemutatókkal), az Orchestral Favorites gitárral és elektromos zenekarral (és szólókkal), a 200 Motels filmmel, az Ahead Of Their Time vendégzenészekkel, színházzal, filmfelvétellel.

"NAGYSZABÁSÚ" some more

Sőt, a dolog még csak nem is nagyszabású, a darabok rövidebbek mint BÁRMELY más szimfonikus vagy kamaradarabnál, nagyon nagy százalékban "felmelegítések", és attól hogy sokan ezt a koncertet rekonstruálják (tényleg érthetetlen okokból), attól a dolog sem egységes, sem nagyszabású (sem jó) nem lesz. Sem vetítés nem volt, illetve egyetlen vendég-tánc, ami jószerével független a zenétől.

"FZ LEGJOBB ZENEKARA" (E. M.)

Hallgatom, hallgatom, de nem ezt hallom. Igen, sokat próbáltak, igen, sok a mosoly a dokufilmeken, de amit hallok az nincs egyben, egész egyszerűen. Szinte minden Yellow Shark "újraközlés" (sokkal) jobb az eredetiben, az improvizációk erőltetettek és hosszúak, nem működnek, a dob/ütőhangszer alig van jelen és nem igazán karakteres, a fúvósok hangzását, "összefogatlanságát" nem szeretem...

Pár darab van ami működik (Outrage, Exercise, Get Whitey), a döbbi darabos, szétesős. Az ősbemutatók nekem nem állnak össze (Times Beach, stb.), az "újramelegítések" sem állnának az itteni verzióban: a Bebop Tango, a G-Spot bárhol másutt fénylik-ragyog - itt: recseg-nyekereg. Nem véletlen hogy az Amnerika lefelejtődött, a Magnesium Dress-re jó nem is gondolni. Ebből a változatból senki nem gondolná hogy micsoda hangszerelési csodái lehetnek a Dog/Meat-nek. Pedig lehetnek, sőt voltak, sőt vannak.

"LEGENDÁS KIADVÁNY"

Gyönyörű a lemez és gyönyörű a füzet, sok fotóval és infóval - nagyon kár hogy egyetlen hasonló (sőt jobb, sőt nagyobb) kiadvány/koncert sem érdemelte ki ezt a minőséget. De ez is csak a legendakeltés felé lengeti ki az ingát.

Minél több ilyen újra-koncert lesz, annál inkább konzerválja a fenti mítoszt, annál kevesebb hely és idő jut a soha-lemezre-nem-rögzített Sinister Footwear-ra vagy a 75-ös koncert ki-nem-adott változataira (Revised Music, stb.)

@mB: A hosszadalmasabb vitát, most kerülve: nálam Berkeley, 1984 a csúcs: nagyon szépen rétegzett, hiába rádió felvétel, szépen szól. Tökéletes darabválasztás. Sinister Footwear!! 1-2-3, de főleg 2.
Az LSO felvételeket szeretem, olvasáshoz kellemes háttérzene, de szintetizátorral, a felvétel árának töredékéért össze lehetett volna hozni ezt a hangzást. Chad Wackermann meg hihetetlenül bántó, semmi szükség arra, hogy ott legyen!
Ezzel szemben a Yellow Shark szépen szól, ok nem tökéletes, de vannak rétegek, árnyalatok. A dalválasztás esetleges, az albumnak szerintem nem igazán van íve. A telt fúvósok és a szépen - nem idegenül - megszólaló ütősök miatt viszont érdekes. A Dog/Meat és a Pound For A Brown interpretációkat meg külön kösz, hiányolnám, ha nem hallottam volna őket ilyen változatban.
Tulajdonképpen egyet értek veled Bálint, de a Yellow Shark ezen erényei mellett, mégsem tudok elmenni.
75-ből meg adjanak ki bármit, csak könyörgöm szólaljon meg. Ilyen nagy hangszerpark esetében van egy minimum, amit szerintem az Orchestral Favorites nem mindig képes megütni. Feltettem a lemezt: szinte soha!

"A hosszadalmasabb vitát most kerülve" - na tessék, itt buknak meg a jó kis eszmecserék :-)

Közben belátom hogy sok vagyok: a Yellow Shark lemeznél leírtam majdnem ugyanezt, de dühít a dolog, valahol le kell vezetnem :-) - illetve jobb szó hogy foglalkoztat, kíváncsi vagyok az okokra, az elfogadottságra, stb.

A régi, a felrobbantott honlapon volt még egy vélemény, ami Ali Askin hangszerelésein tűnődött: ott fogalmazódott meg ami belém is egyre inkább befészkeli magát: a YS egy kedves "szomorúzenész" hangszerelési próbálkozása aki megpróbálja a "híres rockzenész" munkáit felemelni a komoly világba. Ezért a sematikus megoldások, a bántóan monoton dobok (nem is sikerült "ütősszólamot" írnom), és a fogadtatás is ilyesmi: megkomolyodott zeneszerző, életpálya lezárása, mifene - miközben egy rosszul felmelegített konzervanyag amit hallunk.

Nagyon kínálja magát a Dog/Meat most megjelent 73-as váltizata és az Ensemble Modern-féle: míg az előbbi maga az elevenség, az élet, látszik hogy a fél éves együttjáték alatt hogy gazdagodott, hogy a szólamok milyen izgalmasan kapcsolódnak egybe majd függetlenednek, hogy az ütők hogy a dallamot erősítik hol a szünetekbe központoznak bele - az Ensemble Modern ezeket az eszközöket nem ismeri: a darab EGYSZÓLAMÚ, a dob dobgépként püföli végig az egészet, az élő játék örömének konzekvenciái teljesen hiányoznak. Pont az ütősszólam válik sutává, bambává, ami Zappa életművének olyan fontos, elidegeníthetetlen része.

Vannak lemezek amik kevésbé tetszenek, amiknek vannak gyengébb részei, de ezt a lemezt sok helyen egyenesen rossznak érzem... Elég ritka az életműben. (Izgalmas lenne a "méltatásokon" és hozsannákon túl valódi zenei elemzést találni róla.)

Bocs mégegyszer - már nem a véleményemért, hanem az ismétlésért, terápiásan úgy tűnik le kell dolgoznom az ügyet. :-)

@mB: Jogos! Az első mondat szerintem azért került oda, mert el akartam intézni két mondattal (amiben a sterilen megszólaló LSO albumokról lamentálok) az egészet, utólag pedig nem töröltem ki.
Az Uncle Meat "bamba" dobjai nekem is feltűntek, de valahogy ilyen ostobán, de komótosan vonuló hangulatot kap tőle a dal, ami ebben az olvasatban nálam abszolút ül. Most feltettem a Be-Bop Tangot - tétovaság, ugyanakkor a fúvósok, főleg a nyitódallamnál nagyon szépen vannak kitalálva (talán a hangszerelés szó is illene ide, de csak néhány másodpercről van szó), hangzásbeli érdekességek vannak, a vége érthetetlen.
Amit feltétlenül fel tudok hozni a lemez ellenében az a mozaikszerűsége, nem, hogy nem logikus, még csak nem is kellemesen logikátlan, inkább semmilyen.
Szintén az előző honlapon, azt hiszem te idézted Imre Zolit, aki szerint ezt az albumot nagyon hangosan kell hallgatni.
Az Exercise #4 nagyon kedves és zseniálisan van meghangszerelve, ezt pedig megint csak fel kell hoznom a lemez mellett. A fúvósok általában csodálatosak, az ütősök szinte sose bántanak.