Nemrég hazaérvén erről a nukleál-koncertről, az első szó a köszöneté - Anzixxx és Strasszer felé, akik lapjával oldalról finoman bepaszíroztak - köszönöm! S maguk az élmények:
koncertbeszámoló: Látványos ütésváltás (Fémkereső blog);
lásd még: Szőnyegbombázás a 15 éves Trafóban (jazzma.hu)
Ugyancsak a fenti cikkből válogattam Barcsik Géza fotóiból
Terry Bozzio dobfenomén koncertje Budapesten, Borlai Gergő magyar ütősherceggel súlyosbítva: már pusztán a száraz tények ütős, energikus, lendületes estét ígértek. Talán motoszkálhatott némelyekben a kérdés, hogy a két dobos egymással vajon mit kezd majd a fellépés során – a kérdésben közben nem kevés büszkeséggel, hiszen Bozzio európai turnéján sehol (sehol!) nem lépett másik zenész vele együtt színpadra, Borlai Gergő budapesti fellépésén kívül. Ha csak a fellépők személye miatt is izgalommal és várakozással teli estéről beszélek, akkor utólag muszáj hozzátennem, hogy az élmény sikeresen felülmúlta a várakozásokat: kiváló volt Borlai nyitása, remek Bozzio szólórésze, és egészen fel, nem várt magasságokig emelt a két zenész duettje.
Borlai Gergő szóló (4 videó)
De menjünk időrendben: Borlai Gergő az első (kézzel, ütő nélkül indított) szólója után röviden – és büszkén, de kicsit megilletődve – mesélte el Bozzióval való találkozását: egy Los Angelesi stúdióban a Drum Channel részére készített vele interjút a dobmágus, ami után egy húszperces közös improvizációban örömmel találtak rokonérzésű emberre egymásban. Ennek a közös hullámhossznak lett aztán az eredménye a budapesti koncert. További részletekben való elmerülés helyett egy dolgot emelnék ki: Borlai a másodikként játszott száma Frank Zappa előtt volt főhajtás: a Keep It Greasy ritmusképletére játszott (a darab ritmusáról itt olvass!), szabadon – mint elmondta:
A darab 19 negyedben van, így végig nagyon vigyázni kell, nehogy az ember egyszer is huszat üssön.
- a szám videója profi hangminőséggel itt! -
Bozzio szólóblokkjáról nehéz mit mondani: aki egy ekkora dob-monstrumot meg tud szelidíteni, szólásra tud bírni, fel tud éleszteni, már önmagában elismerésre méltó. Elismerésre méltó és a méretből és a dob műfajából fakadóan is gazdag, zsigeri élményt kínál. Bozzio viszont nem csak hangszerbemutatót tart, hanem valóban koncertet prezentál: jellegzetes hangolt dobjai, leszorított, tompított (?) ütései, védjegyszerűen szárazra feszített tomtomjainak hangja, ritmusa, érzékenysége, építkezése, odaadása gazdag zenévé konvertálja ezt a végtelen hang-könyvtárat, dallamai, konstrukciói a szünetben végig a fülünkben maradnak – amit csak a 7 (!) lábdob kíséretként végig jelenlevő, döngő, puhán hullámzó, szinte a talajból és a székekből felszivárgó dübörgő mélységei múltak felül.
Terry Bozzio szóló (5 videó)
Amire mindenképpen kicsit részletesebben ki kell térni, az a koncert második része: vagy negyven perces, háromrészes közös improvizáció-folyamot láttunk, csodásan egybekapaszkodó, egymásra építő, függetlenedő, elszálló majd visszatérő ritmusokkal-dallamokkal. Szép volt látni hogy az improvizációt egyik dobos sem tekintette sem izompróbának, sem indulatrobbanásnak: mintákból, textúrákból építkeztek, ezeket kínálták fel egymásnak, ezekből léptek aztán ki és tévedtek új utakra s hívták magukkal a másikat.
A koncert közben eszembe jutott Bozzio egy korábbi interjúja, ahol a közönséggel való kommunikáció fontosságáról és kialakulásáról beszélt – vasárnap este inkább egy befelé forduló, a tekintetét sem igazán felemelő, a közönséggel a fizikai és verbális kontextust nem kereső zenészt láttunk. A kettősükben is Borlai volt az, aki tekintetével is az „öreget" kereste, mosolygott, csillogó szemekkel sugározta magából a közös játék örömét. Bozzio befelé örült – ami „mindössze" érezhető volt a nagyon gazdag, érzelmekkel és sokszínűséggel áthatott játékában. Nem nézett ugyan szinte soha fel sem a közönségre sem Borlaira, a kommunikáció mégis megvolt, mégis jelen volt.
Olyannyira, hogy a csúcspontokon ez ütött a legnagyobbat: Steve Reich építkezését idézte fel bennem a kettősük játéka (például: Clapping Music, 1972). Mint lassan világos lett, nem csak a saját improvizációikat építették fel mintákból, textúrákból, de voltak raktáron egyezményes motívumaik is, amik – nyilván valamilyen hangmintával jelezve – egy-egy adott stratégiai ponton bevethetőek voltak. Ennek volt köszönhető hogy a három közös, szinte a végtelenbe tartó, megjósolhatatlan irányú improvizáció a csúcspontra: a „darabok" végeire egyszer csak összesűrűsödött és hihetetlen koncertráltsággal és erővel zárt. A legdrámaibb a három zárás közül az utolsó volt: visszaadhatatlan az a fokozás, majd az a hangulat, amiben az elképesztő húzású közös, önfeledt játék (és valóban játék!) végén a két váratlanul összekapaszkodó dob egy valódi robbanásban fejezte be az estét*: a közönség egy emberként ugrott talpra hogy egy klasszikus standing ovationnal élje és köszönje meg az élményt.
A többszöri, láthatóan meghatódott (és egymást körbeudvaroló) meghajlások után sem jöttek vissza a ráadásra, a közönség legnagyobb bánatára – mondanám, így azonban pont a csúcson szállhattunk ki ebből a derekasan hosszúra nyúlt, okos és egyben zsigeri, gazdag, eleven éjszakai zakatolásból, s vihettük haza magunkkal ezt a még sokáig bennünk lüktető élményt.
*sajnos a felvételen pont itt lett halk, felvételhiba lehet)
2013-10-27 23:52