Január 22.: a magyar kultúra napja. Egy idevágó hazai párhuzammal emlékezzünk meg hát erről, ami szerencsére pont tegnap villant be egy kiállítás-katalógust arrébbpakolva, a magamban valamennyire még mindig a legutóbbi improvizáció-fagyasztást dúdolgatva. Sík és tér, egyik létformából a másikba való transzformálás, ötletszerűség és véglegesség, (lég)szobrok és azok lenyomatai: Megyik János.
- lásd még Hencze Tamás festményeit! -
Akinek szerencséje volt tavaly a A kép tere című életműkiállítást látni a Ludwigban, annak talán hozzám hasonlóan maradandó az élmény - nekem annyival inkább, hogy az alkotó maga tartott egy tárlatvezetést két építész munkatársával.
A párhuzam az egyik fotogramot megpillantva ugrott be, hiszen a módszer sok szempontból azonos, csak itt (is?..) térbeli: a perspektívaszerkesztés szabályait szabadon használva (térből síkba, majd térbe) felépülő, aprólékosan kidolgozott pálcika-konstrukció képét a fény a síkra vetíti, ezt a síkbeli képet fényérzékeny papír őrzi meg. Kiállításokon gyakran a két világ együtt jelenik meg, azaz a vetítő a vetítménnyel, az eredeti helyzetben, utalva a már nem látható fénysugarakra.
Megyik ma már nem pálcikákkal dolgozik, hanem például hatalmas fémlemezekkel vagy kis papírkivágásokkal. Itt is megjelenik viszont a két- és három dimenzió párbeszéde, a lenyomat, és a hallatlan precizitással megvalósuló transzformáció (lézer).
A hetvenes évek elejétől készülő képein a hagyományos reneszánsz perspektívatant a projektív geometria rendszerén belül értelmezi. Fapálcákból, majd később gerendákból is – két és három dimenzióban – kezdi a kép terét modellezni. A hetvenes évek végétől számos esetben használ alkotásaihoz középkori építészeti alaprajzokat. Többek között az 1981–1982es, a firenzei Santa Maria Novella templom alaprajzára épített tárgyával olyan ambivalenciát hoz létre, ahol az építészeti alaprajz képként is működik. A rászerkesztett háromdimenziós, modellszerű konstrukció viszont építészetnek is tekinthető. Ezek a műfaji átjárások foglalkoztatják a művészt a mai napig.
Az 1970es és 1980as években készülő munkáiban a projektív geometria elvét úgy igyekszik modellszerű tárgyakban megvalósítani, hogy a vetített képet, a vetítési sugarakat és a síkot egyenrangúan szerepelteti. A háromdimenziós műveiről fotogramokat készít, illetve többször fotogramjai válnak háromdimenziós fapálca konstrukciói kiinduló motívumaivá.
Az utóbbi években készülő alkotásai a háromdimenziós képi modelleket ismét síkban komprimálják. E síkok felső pereme egyrészt mint a táblakép horizontja működik, másrészt mint tengely, amely alatt a képmű vetített és elforgatott formákat, vagy a formák hiányát hordozza. A különböző fémekből, lézer vagy vízvágással készült síkok és „keretek” dobozokban és a falon lebegnek, vagy támaszkodnak. (A kép tere - Ludwig Múzeum)
Megyik mesél - 2012.
