A Jethro Tull egy ideje már elég passzív volt, ami az albumkiadásokat illeti. Sokan vártuk, hogy végre kihozzanak egy új anyagot (a paksi koncerten Anderson is utalt rá), de nem történt meg, viszont az örökké nyughatatlan Anderson szólóprojektben elkészítette a Thick as a Brick folytatását.
1972-ben jelent meg az első album, és annak ellenére, hogy a konceptalbumok egyfajta paródiájának szánták Andersonék, nagyon sikeres lett a prog rajongói között (a ProgArchives ranglistáján minden idők második legjobbjaként szerepel). Mivel a teljes album egy dalból áll, nem feltétlenül könnyen emészthető elsőre, de a remek témák néhány hallgatás után belemásznak az ember fejébe.
A lemezhez tartozott a fikcionális The St. Cleve Chronicle and Linwell Advertiser újság egy példánya, amelynek a címlapján a szintén fikcionális karakter, Gerald Bostock képe látható. A történet szerint a fiatal költő írta a dal alapjául szolgáló verset, amivel nevezett is egy pályázatra, de onnan diszkvalifikálták.
Az album megjelenése után egy ideig játszották koncerteken is a teljes dalt, majd azóta inkább egy rövidített, 10 perc körüli változat volt a műsor része. Ezt két alkalommal volt lehetőségem élőben hallani, és nagyon jól szólt, bár kétségtelen, hogy sokunknak hiányérzete volt a rövidség miatt.
A Thick as a Brick rövidített változata 1976-ból
A Jethro Tull nagyon passzív volt az utóbbi időben az albumokat tekintve, a legutolsó igazi stúdióalbum a '99-es Dot Com volt, azóta félig-meddig gyűjteményes és/vagy élő felvételek jelentek meg. 2003-ban jött ki a Christmas Album, ami a maga nemében remek, de elég speciális témában és hangzásban egyaránt. A Tull azóta sokat koncertezett, a régi dalokat kiválóan játszották, de nem úgy tűnt, hogy van affinitásuk új anyagot kihozni. Emellett Ian Anderson több egyéb projekten is dolgozott, például a 2005-ös Ian Anderson Plays the Orchestral Jethro Tull album és turné dalai piszkosul jól sikerültek. Ezzel a koncertalbummal együtt a szólóban megjelentetett Rupi's Dance és The Secret Language of Birds számomra olyan benyomást nyújtanak, hogy egy zenei zseni idősödve már jóval higgadtabb, de nagyon érett és még mindig élvezhető muzsikát játszik.
Anderson hangjával időközben problémák adódtak (talán egy korábbi hangszálprobléma újult ki), így az utóbbi években a magas hangok nem voltak az igaziak. Ezek a jelek számomra azt vetítették előre, hogy nem sok aktivitásra lehet számítani a Tulltól. Kis reményt nyújtott, hogy billentyűs és basszeros poszton is az Anderson szólókoncertjein közreműködő zenészek érkeztek a bandába -- abban bíztam, hogy a vérfrissítés már egy új album megjelenését vetíti előre.
Ehelyett villámcsapásként ért a hír, hogy Ian Anderson szólóban dolgozik a TAAB második részén. Az egyik sokk az volt, hogy egyik abszolút kedvencemet folytatja, a másik pedig, hogy Martin Barre nélkül, aki az első Jethro Tull albumot (This Was) leszámítva mindegyiken zenélt. Az albumhoz egyből a turné is szerveződni kezdett, amire jó előre beszereztem aranyáron a jegyemet.
Jó munkásemberek (Fotó: Martin Webb)
A koncert ott kezdődött, hogy gyanúsan egységes ruhába öltözött roadok mászkáltak fel-alá a színpadon, majd lassan kiderült, hogy ez már a darab része, és a zenészeket láthatjuk. A Gerald Bostock pszichológussal (Anderson) folytatott beszélgetését bemutató felvezető videó után a TAAB első része elindult, Anderson a színpadra lépett. Egyből feltűnt, hogy a banda várt létszámánál eggyel többen vannak. Szép lassan kiderült, hogy a plusz szereplő egy fiatal srác, aki egyrészt koreográfiát adott elő különböző jelmezekben, másrészt pedig énekelt. Igen, énekelt. Tehát adott egy zseniális zenész, aki idősödve már nem tud olyan tisztán énekelni, mint 40 éve, és ahelyett, hogy maga küzdene, segítségül hív egy hasonló korú énekest, mint amennyi ő maga volt a TAAB megjelenésekor. Iszonyatosan merész húzás, amin elsőre csak ámultam, de utólag azt kell mondanom, hogy nagyon bejött! Végig teljesen el tudtam hinni, ő Anderson fiatalkori alteregója, sőt, néha paródiája. A koreográfiáival, és néha eltúlzott mozdulataival igazi színházat csinált a koncertből. A színház-érzést tovább erősítették a videóbejátszások -- amelyekben Anderson szerepelt -- illetve több kisebb jelenet is volt a színpadon a zenészek közreműködésével. Az első felvonás alatt végig az volt az érzésem, hogy egy évtizedek óta együtt játszó bandát láttam egy nagyon kiforrott, mérnöki precizitású produkcióval. A színházas körítéssel együtt azt hiszem, a TAAB-t így kell előadni, és pont -- nem lehet tovább fokozni. A fiú szerepeltetése azt sugallta, hogy Anderson kicsit elfogadja, hogy énekben már nem a régi, -- bezzeg a fuvolajátéka!, -- és ezzel a beismeréssel frissebb, mint valaha.
A második felvonásban természetesen az új albumot adták elő, amelynek az anyagával kapcsolatban is az előbb említett frissességet érzem. Benne van a rengeteg év tapasztalata, de a korábbi szólóalbumaihoz képest nekem sokkal energikusabb. Sok rövidke dal, karakteres témákkal, és persze visszautalásokkal a klasszikus darabra, emellett a borítón a korábbi újság mostani, online változata látható -- akárcsak a korábbi, ez is a kisvárosi konzervatív újságok paródiája. Az album tematikájának alapja természetesen Gerald Bostock: mi is történhetett vele 40 év alatt? Az album több lehetőséget mutat az egykori költő életére, majd a végén a szálak összefutnak egy jelenné.
Az előadás itt is jól sikerült, bár az első rész túl magasra rakta a mércét, amit nehéz lett volna megugrani -- nem akarom lehúzni, mert hozták a szokásos színvonalat, egyszerűen csak a viszonyítási alap egy tökéletes produkció volt.
Egy egész jó bootleg a teljes show-ról (köszi, Bálint!)
Az oldal tematikájához két ponton is kapcsolódott a koncert: a szünetben a Dirty Love is szólt a hangfalakból, illetve később a kivetítőn megjelent Zappa arcképe. Nem pontosan emlékszem, melyik szakaszban, de Anderson beszélt a prosztatavizsgálat fontosságáról, majd prosztatarákban elhunyt hírességek képei jelentek meg, például Herbie Mann, Johnny Ramone, és természetesen Zappa. A korábbi poszt részletezte, hogy a két géniusz hogy vélekedett egymásról, és újra eszembe jutott, milyen szomorú is, hogy nem láthattuk őket soha együtt zenélni.
