Ehhez a gitárhoz egy hatalmas történet tartozik. 1982-t írtunk, a világ legnagyobb rockzenekara a VAN HALEN. 12 éves voltam, úgy 9 hónapja tanultam gitározni. Az "Eruption" és a "MeanStreet" eleje folyamatosan ott zakatolt a fejemben. Jelentkeztem az iskolámban egy tehetségkutatóra, még egy hét volt addig. A "Running With The Devil"-t akartam eljátszani a kis tinicsapatommal.

A Van Halen csillag-gitár

(Az eredeti a Dweezil gitárjai sorozatban: Van Halen Star Guitar)

A műsor előtti napokban valamikor kaptunk egy telefonhívást valakitől, aki Edward van Halenként mutatkozott be. Az anyám vette fel a kagylót, beszélt vele egy kicsit, és odasúgta: "Azt mondja, ő Eddie van Halen, vedd fel a másik kagylót és hallgass bele, tényleg ő-e az!" Persze repültem a telefonhoz és csendben felvettem. A túloldalon egy karakteres hang arról beszélt éppen, hogy szeretne átjönni és megismerkedni Frank Zappával. Nem volt mihez viszonyítanom, kivéve ahogy az "Unchained" előtt azt mondja hogy "Come on Dave, give us a break". Fogalmam se volt hogy ez Edward vagy esetleg Ted Templeman hangja-e, de mindegy is volt. Azt akartam hogy Edward Van Halen legyen, úgyhogy ezt mondtam Gailnek: "Ő az, ő kell hogy legyen!"

Frank odajött a telefonhoz és beszélgetett vele egy ideig. Aztán azzal tette le, hogy "oké, pár perc múlva találkozunk". 20 perccel később Edward Van Halen ott állt házunkban. Nála volt az új gitárja. Egy lila Kramer, a logót egy szalag takarta el. Frank felhívta Steve Vai-t, mondta neki hogy jöjjön át. Ezután egy 12 éves gitáros - vagy vélhetőleg akármilyen gitáros - által elképzelhető legklasszabb éjszaka következett. Edward Van Halen, Steve Vai és Frank Zappa egymásnak adogatták ezt a lila gitárt - ami azt illeti, én is vakarásztam rajta egy kicsit. 

riporter: Mondtad, hogy nem hallgatsz populáris zenét, ezért nem is hiszem hogy ismered Eddie Van Halent.

FZ: De, ismerem Eddiet. Rendszeresen átugrik hozzánk, mert a fiammal lóg.

riporter: Értem. És ismered gitárosként is?

FZ: Persze. A fiammal együtt szoktak zenélni és ragyogó, de ő is olyan srác, akinek nem kéne kábítószereket használnia. (Zappa más gitárosokról, 1984)

Sok-sok dal került elő - gitáron és szóban. Elképesztő volt. Persze megkértem Edwardot hogy játssza el a "Main Street"-et és az "Eruption"-t. El is játszotta én meg közvetlen közelről nézhettem. A technikája örökre az agyamba égett. Ez a dzsemmelés-beszélgetés eltartott egész úgy hajnali 3 óráig. Reggel hétkor meccsem volt az iskolában, de ekkora már világos volt hogy a baseball már soha nem lesz igazán fontos nekem.

De vissza a csillag alakú gitárhoz. A tehetségkutató napján siettem a beállásra, mikor Edward ismét hívott. Felmerült hogy játszom a "Runnin' With The Devil"-t az iskolában - azt mondta hogy azt szívesen megnézné. Eljött az iskolába a sound-checkre! (Őrület volt  - a srácok megtudták és kirohantak a termekből, hogy tényleg ő-e az. Egy szuperhős volt, és ott volt, személyesen, az én iskolámban!) Amíg játszottam, két dolog történt: először is kijavította két hibás akkordomat. Mögöttem állt és játszott a nyakamban lógó gitáron, megmutatta hol csináltam rosszul. Aztán azt mondta: "Ez a gitár hamar el fog hangolódni, hadd adjak egy másikat." Hazament és a fenti gitárral tért vissza!

Akkor még egész másképp nézett ki. Eredetileg egy Kramer volt, krém színű, középen narancs színű villámmal. Ezen a gitáron játszottam a versenyen, és persze nem hangolódott el mint a saját Stratom. Vissza akartam adni a végén, de azt mondta hogy megtarthatom. Elképedtem ezen. Nem hiszem hogy sejtette volna hogy mekkora hatással is volt rám.

Abban az időben gyakran találkoztak Frankkel. Frank mondta neki hogy felveszi az anyagaimat és valahogy egyszer csak már Edward ült a produceri székben. Őszintén, tényleg nem emlékszem hogyan is történt mindez. Talán Frank kérte meg vagy Edward javasolta? Akárhogy is, néhány hét múlva felvettük a "My Mother Is A Space Cadet"  című dalt az UMRK stúdióban. Ezt a gitárt használtam a felvételeken. Idővel aztán történt rajta néhány változtatás. Teleragasztgattam mindenféle gumiarccal amikor európába mentem. Ezen játszottam amikor Frank felhívott a színpadra a Hammersmith Odeonban (1982). Van erről felvétel és egy videó is, Thomas Nordegg csinálta, ha nem tévedek.

Hihetetlen élmény volt. Nagyon izgatott voltam de nagyon ideges is. Mivel akkor még csak A-dúrban tudtam szólózni, Frank egy kézjellel a belépésemkor a 'Stevie's Spanking'-et leszállíttata a bandával B-ből A-ba. Ahogy befejeztem a szólót, a csapat jelre ismét visszaállt az eredeti hangnembe. Nagyon klassz volt hogy ilyen erősen kézben tartotta a zenét, mintha egy bűvésztrükk közepébe csöppentem volna. Nagyon nagy hatással volt rám, a mai napig viszem magammal az élményt (Dweezil életrajzából)

A következő változtatás a festés volt. A Van Halen festéstechnika alapján szigetelőszalaggal kitakartam részeket, és olyanra festettem ahogy most látható. Új nyakat kapott. Egyszer leesett Thomas Nordegg robogójáról - és NEM volt a tokjában! Innen származik néhány szép karcolás. Mindenesetre fiatalságom egy fontos része, mindig emlékeztet a gitárjáték izgalmára.

Zárásként még egy Edward Van Halennel kapcsolatos kedves emlékemet hadd osszam meg veletek. Talán a legnagyobb emberi kedvesség volt ami életemben ért. Ő volt az első, aki felhívott minket, mikor Frank halála nyilvánosságra került a médiában. Hajnali 5 óra lehetett. Felhívott és megkérdezte hogy segíthet-e bármiben is a családunknak, illetve azt mondta hogy az elkövetkezendő napokban ráér, szívesen lenne velem ha ez nekem jól esne. Talán nem is sejtette hogy ez mennyit jelentett nekem, és azóta sem volt igazán alkalmam hogy ezt megköszönjem neki. Ez volt a lehető legjobb módja a gondolataimnak a gyászról való elterelésének (ami, hozzá kell tegyem, azért sosem múlik el igazán).

Mára sajnos megszakadt a kapcsolatom Edwarddal. Tudom, hogy neki is volt egypár nehéz időszaka az utóbbi években. Természetesen a legjobbakat kívánom neki, remélem hogy hamarosan újra kapcsolatba lépünk egymással.

Dweezil itt meséli el nagyjából ugyanezt egy koncerten (2009):