Egy nagyon jó kis koncert a Guitar101.com honlapon; a helyszín Edinboro (ami bizony nem azonos Edinborough-val), a 10 éves évfordulós turné, aminek részletei (Trouble Every Day) a Roxy lemezre is felkerültek.
A felállás a Roxyhoz közeli, de - meglepetés - Ruth Underwood sajnos hiányzik, ez néhány hangszerelési különbségben érződik is.

Erős koncert, keverőpultos felvétel, híres szalag - bónuszokkal.

Create a MySpace Music Playlist at MixPod.com

FZ, Jeff Simmons, Tom Fowler, Chester Thompson, Ralph Humphrey, Napoleon Murphy Brock, Don Preston, George Duke, Bruce Fowler, Walt Fowler.

1. Intro
2. Cosmik Debris
3. Pygmy Twylyte
4. Idiot Bastard Son
5. Cheepnis
6. Inca Roads
7. Montana
8. Cocktail Lounge Music
9. Dupree's Paradise
    
10. Dupree's Paradise ending
11. It Can't Happen Here
12. Hungry Freaks, Daddy
13. You're Probably Wondering Why I'm Here
14. How Could I Be Such a Fool?
15. Wowie Zowie
16. Let's Make the Water Turn Black
17. Harry, You're a Beast
18. Oh No
19. Son of Orange County
20. More Trouble Every Day
21. Camarillo Brillo

"Hol van Ruth Underwood?"

A turné, a zenekar

Soron következő lemezünk egy '74 tavaszi felvétel (Edinboro State College, Edinboro, PA). Ebben az évben ünnepelte a Mothers tízéves fennállását, és - ünnepeljünk munkával! - ennek egy (viszonylag rövid) tavaszi turné ad hangsúlyt. A jubileumi hangulat - tudatosan vagy véletlenül, nem tudom - észrevehető úgy a zenekar összeállításában, mint a dalok kiválasztásában, ahogy azt később látni fogjuk. De előbb a zenészekről:

A jelent képviseli a nagyszerű Napoleon Murphy Brock, az énekhang, a színpadi őrület szinonímája. Friss tag még (73 őszétől van itt) Chester Thompson, aki Ralph Humprey mellé érkezett - van tehát két remek dobosunk. Walt Fowler trombitás most jött (vele a '88-as turnén fogunk még találkozni), testvérei, Bruce (pozan) és Tom Fowler (basszusgitár) már 72-73 óta itt nyomták Zappánál, nem is akárhogy. A fantasztikus George Duke már régi figura: 1970 óta zenél a Mothers környékén, és saját elmondása szerint zenei szabadságához, improvizációs képességeinek kiteljesítéséhez alapvetőnek bizonyult a Zappa mellett töltött időszak - ezt ez a koncert is jól fogja példázni. Meglepetésként itt van Jeff Simmons - ő az a basszusgitáros, aki a 200 Motels forgatásának közepén lépett ki, nem kis felfordulást okozva ezzel - most mindenesetre gitáron játszik és énekel. És itt van az ős-Mothers tag, Don Preston. O a hatvanas évek és a Flo & Eddie időszak után a 72-es, Wazoo-időszak felvételeinél is jelen volt, de az ezen a turnén való felbukkanása mindenképpen kuriózumnak számít.

Megvan mindenki? Sajnos nincs: Ruth Underwood, a 73-74-es időszak hangzását amúgy alapvetően meghatározó ütős hiányzik. Nagyon vidám pillanat, mikor a koncert elején a közönségből erre valaki rá is kérdez: "Hol van Ruth Underwood?" - "Los Angelesben, mert szerelmes" - válaszolja Zappa, és biztos így is volt, a júniusi turnétől kezdődően szerencsére visszatér.

A koncert

Ebben a konkrét felállásban Zappa mindössze 6 koncertet adott, ezek közül ismertebb lehet a Notre Dame University-n (South Bend) tartott május 12-ei, mivel annak a második fele jelent meg az Unmitigated Audacity című nemhivatalos kiadványon, ami Magyarországon is kapható néha, sajnos meglehetősen gyenge minőségével és nem a legjobb dalválogatásával Zappa hírnevének rontásában van némi szerepe.
A We're Only In It For The Touring oldal értékelése szerint ez a legjobb turnék egyike: ugyan nem volt Ruth Underwood, ugyan rövid volt, ugyan a repertoár nem igazán változott a korábbi turnéhoz képest, Walt Fowler és Don Preston jelenléte illetve az egész színpadi hangulat azonban mindent elsöprő. Egyetlen kritika - mondja fent idézett szerzőnk - hogy FZ a kétségkívül kiváló zenészeinek nem használja ki minden tartalékát, Preston is talán több lehetőséget érdemelt volna. Nosza: ha kihagyott ziccerekkel egy ilyen koncert (turné) sikeredett, milyen lett volna, ha mindent bedobnak?...

Még egy megjegyzés: a fúvósok hangsúlyos jelenléte óhatatlanul felveti a 88-as turnéval való összehasonlítást (Walt és Bruce Fowler ugye közvetlen kapocs!). Nos, az összehasonlítás nehéz a repertoár és a turnéhossz különbözősége miatt, de mégis lehet, hogy én erre a felállásra szavaznék. Olyan élet, dinamika van minden percében,ami igazi élmény. Tom Fowler basszusa, a két dobos jelenléte, a zenészek öröme, bohóckodása, önfeledt - és természetesen hallatlan profi! - játéka számomra meggyőzőbb a Best Band-nél.

A dalok

Mindig nagy élmény számomra az ebből az időszakból (73-75) származó koncerteknek az eleje: itt még hangol a zenekar, beállnak a hangszerekkel, és a hallgató is végigmehet azon a fantasztikus hangszerparkon, ami majd megszólal - itt konkrét beállásról ugyan nincs szó, csupán a zenészek bemutatásáról, de így is nagyon hangulatos. És itt derül fény arra, hogy "hol van Ruth Underwood", illetve még pár más vicces kérdésre is...

De nem sokáig időzünk itt, mert nyakig benne is vagyunk a Cosmik Debris-ben. A dal hasít, ahogy kell - nagyon élvezetes a nyitó rész: az első másodperceket nagyon szépen színezi a pergő. Nagyon jót tesz a dalnak a fúvósszekció. Illetve az a szólógörgeteg, amiben egy időre mindenki szót kap, sorrendben: Brock (szaxofon), Preston, Simmons (harmonika), Duke és FZ. Lazaság, játék, blues. (A dal végét Jeff Simmons énekli)

Következik Napoleon Murphy Brock szokásos hármas vokálblokkja, ennek nyitódarabja a Pygmy Twylyte. Nos, kérem szépen, szerény véleményem szerint már ezért a dalért érdemes meghallgatni ezt a koncertet. Ami erő, dinamizmus, jókedv egy dalban lehet, az itt megvan. A rezek veszettül nyomják, a két dob már-már diszkóba hajlóan hozza a funky-szerű alapot, és hát a főszerep Napoleoné: a dal közepén egy akkora improvizációt nyom, hogy ihaj ("csak egy perce épp, hogy marihuánával kínáltak - de én : no-no-no!" - mellesleg maga a dal is egyfajta kábszer-elborulásról szól, szövege elérhető a dal címén mint linken). Ez alá dolgoznak nagyon ütősen a zenészek, a Fowler testvérek kiállásai... Nagyon jó! Egy hihetetlen nyolc és fél perc, minden pillanata élmény!
Na de vissza a való életbe: az emlegetett hármasság közepe a régi dal, az Idiot Bastard Son, amit aztán a Cheepnis őrülete zár. Nagyon becsületes kis felhozatal.

A következő blokk is érdekes: jön az Inca Roads. Az ütős hiánya miatt a bevezetőt a dobok hozzák, a szokásosnál kicsit markánsabban. Már ha a "szokásost" a későbbi változatokra értjük, mivel 73-ban ezt a dalt még más hangszerelésben játszották, 74 elején alakulhatott ki ez a változat, akkor még Ruth játékával gazdagítva. A dal mindenesetre lassúbb, nyugodtabb, mint mondjuk egy fél év múlva, és nagyon különös, hogy a gitárszóló alatt is a nyitó ritmuskíséret megy. Nem ez a kedvenc változatom, túl hangsúlyos (és hosszú távon kicsit unalmas) a kíséret, de Zappa szépen szólózik felette. (Aki még nem tette volna meg, olvassa el a dalról Vedres Csaba elemzését).

A szalagcsere miatt két hiány van a felvételben, az első itt jön, nem is a legjobb helyen: az Inca Roads vége és a Montana eleje hiányzik - az utóbbiból alig maradt pár perc... Nagy kár, pedig micsoda remek szám, de az ilyes dolgok előfordulnak az efféle felvételeken. Meg hát itt van nekünk rögtön a Dupree's Paradise, vigasztalásul. Ez azonban nem kezdődik csak úgy ukmukkfukk, Zappa (szokás szerint) egy nagyobbacska improvizációval készíti elő a terepet. George Duke imprójával indítunk tehát - ne tévesszen meg senkit, hogy ennek az eleje még a Montana-val van egy file-ben, a daltól magától egy jellegzetes, rendszerint Zappa kézjelére megszólaló "váltómotívum" különíti el.

Ezt az improvizációt zárja le az Octandre (7:16-nál)- Edgar Varése darabja, illetve abból egy kis rész. A Mothers többször is játszotta ezt a darabot a hatvanas években, és most vették újra elő, a jubileumi turnéra, ilyen formában nem is jön elő később sem (és itt muszáj megemlíteni a mai napig kiadatlan Zappa-vezényelte Varése felvételeket, 1991-ből!...). Különös Zappa viszonya a mestereihez, Sztravinszkij-hoz, Varése-hez, Bartókhoz: teljes darabokat szinte sosem játszik tőlük, egy-egy jellegzetes dallam, néhány ütem azért fel-felbukkan a koncertjein, mintegy főhajtásként. Ezeket a darabokat, dallamokat a legritkább esetben (most sem) konferálja be, így nagyon keveseknek lehet tényleges tudomása arról, hogy most épp az Octandre, a Petruska vagy a Tűzmadár egy-egy részletét hallották - de talán nem is ez a lényeg, hanem a szeretett dallamokkal való találkozás, illetve a maga a főhajtás gesztusa.

Innen folytatódnak a rögtönzések, ezúttal Coctail Lounge Music fedőnévvel, újra felsorakozik a zenészcsapat: Walt Fowler után Jeff Simmons, majd Don Prestonét Bruce Fowler szólója követi ("amit mindenki pillanatokon belül elfelejt"), aztán Napoleon Murphy Brock fogalmazza meg a "tenorszaxofonos álmát". Mi is adhatna ennek méltó befejezést, ha nem a Wagner Lohengrinjének ismerős dallama (7:14)? Ugye, ugye.

Ennyi bevezetés után már elkezdődhet a Dupree's Paradise, most már igazából. Nagyon szép, a 73-74-es felállás állandó darabja, jó alkalom ugyanakkor hosszú-hosszú improvizációkra. Erről a számról is azt tudom mondani, amit a turnéról írtam általában: nekem ez sokkal szimpatikusabb, élettelibb, mint a '88-as turnén. Hiába, Geurge Duke és ez a ritmusszekció nehezen überelhető... De vissza a szólókhoz: Brock fuvolafutamai után Tom Fowler basszsusa következik, amit Bruce Fowler harsonaszólója vezet át Zappa hosszú (hossszúúúú!), nagyon izgalmas szólójába, amit a később Can't Afford No Shoes néven ismertté váló dal riffjével fejez be. Érdemes megfigyelni, hogy az egyes zenészek játékát itt is kis "határolómotívumok" választják el egymástól.

Eddig tartott a koncert "aktuális" része, innentől Zappa kommentárja szerint - nyilvánvalóan jubileumi okokból - csak és kizárólag régi dalokat játszanak. Elsőnek a Freak Out! lemezre rögzített stúdió-improvizációt, az It Can't Happen Here-t vezetik elő, ami érdekes, de szerencsére nem tart sokáig, mert megyünk is tovább a Hungry Freaks Daddy-be, Brock énekével és a fúvósokkal nem rossz, elég hangulatos. Aztán jön a You're Probably Wondering Why I'm Here, majd a szalagcseréből adódó második hiány: a How Could I Be Such A Fool? nyálas paródiájának a vége (illetve majdnem a teljes dal), a Wowie Zowie őrületének sajnos az eleje hiányzik. Majd ismét párhuzam kínálkozik a '88-as bandával: a Let's Make The Water Turn Black; Harry You're A Beast; Orange County Lumber Truck; Oh No összeállítású dalcsomag ugyanebben a sorrendben szólal majd meg ott is - ahogy jellemzően a hatvanas évek végén is. Jelen változatnak ismét csak Napoleon éneke ad sajátos ízt.

A folytatásban következő Son Of Orange County már a klasszikus Roxy & Elsewhere lemezről lehet ismerős, a kiadott változat jó része erről a koncertről is származik - a különbség, hogy itt egy nagyon szép, hosszú szólót kapunk. Ugyanerről a lemezről üdvözölhetjük ismerősként a More Trouble Every Day-t: a Freak Out! klasszikusát Zappa erre az alkalomra újra elővette, kis fazonigazítással: a dalszöveg rövidebb pár versszakkal, a hangszerelés bluesosabb, a tempó lassúbb - és a dal ugyanúgy klasszikus, ez az áthangszerelt változat szólal meg a későbbi években is. Szerencsére a vége itt nincs letekerve, mint a Roxy-n, és nagyon finom a szóló. Nagyon "jól áll" ez a két utóbbi darab ennek a zenekarnak, nem csoda, hogy a jubileumi dalcsomagból ezek kerültek lemezre.

A koncertnek lassan vége, a zenekar búcsúzik - de van még egy kis idő némi jutalomjátékra: a Camarillo Brillo mint aktuális tutisláger nagyon jól zárja az estét.

*

Nagyon jó kis anyag tehát fenti koncert, mindenkinek ajánljuk szeretettel, azt gondolom, hogy (persze jobb hangminőségben) simán kiadható volna így ahogy van - de aki az (amúgy a keverőpultról származó) 128 kbps-es felvétel minőségével nem lenne megelégedve, vagy kedvet kapott ezzel a korszakkal jobban megismerkedni, annak bátran ajánlhatjuk a Roxy & Elsewhere CD-t, nem fog csalódni, az egyik legjobb koncertlemez a '73-74-es időszakból. A "jubileumi dalcsokor" eredetileg a Freak Out!, a We're Only In It For The Money és a Weasels Ripped My Flesh lemezeken jelent meg. Az Inca Roads és a Dupree's Paradise '74-es koncertváltozata a You Can't Do That On Stage Anymore vol. 2 - The Helsinki Concert című lemezen elérhető.

Marosi Bálint

bónuszképek '74 augusztusából (némelyik tükörkép!...)

2005, január 20 - 22:31