Kedves nézőink, a most következő koncertünk unikális a maga nemében - a '75 őszi csapatot halljuk, de ami miatt érdekes, hogy vendégként itt lép fel először az az Eddie Jobson, aki kábé egy év múlva lesz a csapat teljes jogú tagja ('76 október), és akinek gyakorlatilag ez a koncert
a meghallgatása (!).

A koncert AUD, B+, és:

• részletei itt online hallgathatóak;
• itt teljes egészében letölthető,

második linken részletes leírást is kapunk a műsorról, amiben nem kis hangsúly jut Jobson vendégszereplésére (részlet):

A nyitó dzsemmelés ma egészen rövid. Frank elemében van, mintha tudná hogy a koncert vége felé valami különleges jön. Bemutatja Eddie Jobsont (a Roxy Music volt a kanadai turnén az előzenekar), akinek az első hegedűszólója a Stinkfootban van Zappa után – mindketten lesznek még jobbak az este folyamán. A Poodle Lecture, a Dirty Love és a Freak Out egyveeg után jön az este első csúcspontja, a Black Napkins.

A Napkinsnak már a nyitó akkordjait is nagyon megszerettem. Az I'm Not Satisfied nyers durvasága után a Napkins akkordok szépsége igazán remek feszültség-feloldás párost alkot itt. Norma kezd, szokásosan dallamos és gyönyörű szólóval. Ezután jön Eddie Jobson a szintetizátoron, remek szólóval, sokkal jobb mint amit André bármikor is játszott. FZ szólója sem rossz, de még mindig nem az este legjobbja. (…)

Nappy a maga Chunga szólóját most az általában használt visszhang (delay) nélkül játssza. Így viszont tisztán hallatszik hogy mit is játszik, ami amúgy elég jó. De még ennél is jobb Norma Bell szólója, amikor is (FZ kreatív ritmusháttere felett) szokatlanul merész kanyarokat tesz. André jön az egyik friss, de felejthető szólójával, mielőtt Eddie Jobson felvenné a vonóját, hogy egy káprázatos szólót vezessen elő (a közönségből valaki be is kiabál: „Eddie Jobson a legjobb!” – ami persze nem igaz, de azért persze tényleg jó). FZ továbbra is remek ritmuskíséretet ad, ami után végre a közös szólójuk jön. Egy ponton igazi párbajba kezdenek, nagyon klassz. Ezután FZ egy kitűnő, kísérletező improvizációt játszik, először egyedül, majd egy új, monoton háttérrel. Semmi kétség, az egyik legjobb Chunga a világon!

Terry dobszólója után aztán egy még kísérletezőbb, sőt, talán még jobb szóló a Zoot Alluresban. Frank egészen meredek ritmikai és harmóniai világokba kirándul, a banda monoton kísérete feszültséggel teli együttest eredményez. Igen, egy átagosnak mondható kezdet után FZ igazán ihletre talál, és a mámor tovább folytatódik. A Filthy Habits jön még egy korai változatban, de a riff erős ahogy kell, komoly szaxofonszóló követi (meg nem mondom ki játssza), egy igen finom hegedűjáték Eddietől, a sort Frank műremeke zárja. Egy ilyen darab után szoktam elgondolkozni, hogy a FH miért nem volt műsoron a 76-77-es turnén, biztos vagyok benne hogy rengeteg csodás hegedű-gitár kettőst eredményezett volna.

A koncertet a Camarillo Brillo zárja és a Muffin Man. De igazából a Chunga/Zoot/Habits hámas és Eddie Jobson jelenléte emeli ki az estét a 75-ös sorozat szokásos tagjai közül.