Meghallgatás - élesben
Eddie Jobson (1955) - egy hosszú 1995-ös interjú részlete;
Zappa In New York | Läther | Philly '76
A Roxy Music után csatlakoztál Frank Zappához. Milyen zenész volt Frank Zappa?
Frank teljesen egyéni zenész volt, egyéni gitáros, egyéni zeneszerző, egyéni humorista. Minden amit csinált, egyéni volt! Abszolút eredeti személyiség. Ahogy beszélt, amit elmesélt, a maga sajátos humorával – ez volt az ő világa. Minden amit csinált, az kizárólagosan és összetéveszthetetlenül Frank Zappa produkció. A választott hangzásai, a zongora vagy énekhangok, a lemezborítók. Egészen elképesztő volt. Nagyon szokatlan volt nekem. Minden annyira idegen volt, mert én észak-angliában nőttem fel. Nekem még London is furcsa volt (nevet).
Amerika titokzatos hely volt, semmit nem tudtam róla, Frank világa pedig mint egy újabb titokzatos hely Amerikán belül. Aztán megrázott az is, hogy ilyen kiváló zenészek ennyire botrányosak legyenek. Korábban ez a két dolog számomra összeegyeztethetetlen volt, a „jók” nyílt, őszinte és konzervatív és klasszikus műveltségű emberek voltak. Frank valahogy ledöntötte ezeket az előítéleteimet, hiszen ő és a társai egészen botrányosak voltak. És a lemez… Először egy koncertlemezét ismertem. Sokkoló volt, néhány része erősen korhatáros, botrányos, de gyönyörűen elővezetve, kiváló zenészekkel. Úgyhogy mindig elbűvölt Frank Zappa egész lénye, nagyon szerettem volna beletanulni.
Frank Zappa szemein keresztül ismertem meg Amerikát, nagy hatással volt rám. A legelkötelezettebb zenész, akit ismertem… teljesen elkötelezett! Totál munkamániás, napi 12, 14 órákat dolgozott a stúdiójában, a pincéjében – zenét szerzett, írt, szalagokat vágott. Nagyon erősen számított rám meg Terry Bozzióra, mint olyanokra akik értik és jól közvetítik a zenéjét. De némelyik zenéjéből hiányzott az érzelem. Ennek talán az ő személyiségéhez is köze van… mintha neki is hiányoztak volna egyes érzelmei, érted (nevet). Azt hiszem ez átjött a zenéjén is. Néhány dolga meglehetősen hideg, de néha majdnem sikerült ezeket is eljátszanom.
Mivel nem igazán ismerem a munkáidat Frank Zappánál, valamit mindig meg akartam kérdezni (mutatja a Zoot Allures CD-t): nem látom a nevedet sehol a lemezen.
Nem is játszom rajta!
De… ez nem te vagy? (Eddie Jobson a lemezborító fotóján jobb szélen ül).
De, én vagyok, de a lemezen nem játszom.
Rajta vagy a borítón, de nem játszol a lemezen?
Szerintem nem. Frank másképp állította össze a lemezeit, mint mások. Mások bemennek a stúdióba, felveszik a lemezt és felkerül rá egy fotó a bandáról. Frank nem így dolgozik. Nem is igazán megy stúdióba lemezt felvenni. Nála folyamatosan megy a szalag: mindent felvesz, még a próbát is. Az első héten elmentem Los Angelesbe. Frank Mark Farnerrel, a Grand Funk Railroad énekesével csinált épp egy lemezt. Benéztem Frankhez a Record Plantbe, ő meg azt mondja: „Csináljuk meg az énekszólamot, kell egy kis ének ehhez a számhoz.” Úgyhogy el is vitt engem meg Mark Farnert magával a stúdióba. Korábban soha nem énekeltem stúdióban. A következő pillanatban meg ott éneklek a stúdióban Mark Farnerrel és Frank Zappával, a szám címe „Let me Take You To The Beach” volt. Erről készül egy szalag… és valamikor a jövőben Frank fogja azt a szalagot és hozzáad valamit, megvágja megkeveri. A fene se tudja mi mindent csinál vele. Aztán egyszer csak felbukkan egy lemezen! Az ember meg vagy benne van még a zenekarában mikor megjelenik, vagy már öt éve kiszállt. Így rakja össze a lemezeit. Én ezen a ponton csatlakoztam a csapathoz. Ez a lemez különböző időpontokban készült szalagokból áll, különböző korszakok különböző dolgaiból. Még abban sem vagyok biztos hogy Patrick O’Hearn szerepel rajta. Terry biztos hogy igen, ő akkor már 3 vagy 4 éve a csapat tagja volt. Franknek rengeteg felvétele volt Terryvel. Én akkor még csak egy éve voltam ott, és a következő öt évben megjelent lemezeken szereplek.
Szóval azt hiszem nem vagyok hallható ezen a lemezen, bár az itteni számok nagy részét játszottam különböző időszakokban. A „Black Napkins” volt a meghallgatásom. Turnéztam Frankkel mikor még a Roxy Music tagja voltam. Frank Kanadába repített engem, és a Roxy turné után velük tartottam egy darabig. Az öltözőben szoktunk játszani Frankkel és Norma Bellel, a szaxofonossal. Egyik este épp az öltözőben játszottam egy kicsit, azt hiszem Montrealban… Nem, Hamiltonban, Ontario állam. Csak odaszólt az öltözőben: „Ma feljössz a színpadra”. Addig csak együtt utazgattunk, ő meg most fel akart hívni a színpadra. Abszolút nem voltam felkészülve és fogalmam sem volt, mi fog történni. Mindez úgy 5 perccel a kezdés előtt. De hát fel kellett mennem a színpadra a hegedűmmel.
A „Black Napkins” ment, ezt ezen a turnén írta, ez volt a meghallgatásom – 10.000 ember előtt. Rám mutatott, nekem meg szólóznom kellett a Black Napkinsban. Aztán valami más volt, és leküldte a billentyűsét a színpadról, odaállított a billentyűk mögé, és lement pár másik szám. A részletekre már nem is emlékszem… de tényleg ez volt a meghallgatásom. Csak rám mutatott, hogy szólózzak. Korábban nem játszottam ezen a billentyűn, fogalmam sem volt hogy működik. Próbáltam elolvasni mi van a gombokra írva, mert olyan szintetizátoruk volt amit nem is ismertem… egy régi Roland szintetizátor, a tetején egy Hammond orgonával. Én meg próbáltam elolvasni a feliratokat.
A színpadon?
A színpadon! Ez volt az én élő meghallgatásom, másnap aztán azt hiszem Montrealban megint játszottam vele. Tehát igaz hogy játszottam vele abban a számban, de a lemezen szereplő változat más élő felvételekből készült Terryvel, amire Frank rájátszott a stúdióban. Hát így történt hogy nem vagyok rajta. Így alakult.
továbbiak:
