Az alábbi szöveg a Rondo Hatton Report pdf-formátumban megjelenő havi mittudoménmijéből (2010-09-21, VOL 4) származik - egy kedves írás amúgy, egy épp akkor készülő interjú margóján, húsz év távlatából.
Bár a cikk fotókról szól, a képeket kényszerűen más forrásokból szedtem össze, de nagyjából 1986-ból.

 Zappa, személyesen

 (Meeting The Man - Tina IREI írása)

Először 1986 őszén találkoztam Frank Zappával, mikor az otthonában, Los Angelesben meglátogattuk.

A férjemmel előző áprilisban jöttünk el Japánból, majd vagy öt hónapig utazgattunk Taiwanban, Kínában, Hong Kongban, Koreában és Hawaion, és azzal érkeztünk Los Angelesbe, hogy keresztülutazzuk Amerikát. Vettünk egy olcsó autót, meglátogattuk pár japán barátunkat San Franciscóban, aztán a Dead Horse Pointon, a Grand Kanyonon és a Painted Deserten keresztül visszatértünk Los Angelesbe.

Azért mentük vissza LA-be, mert a férjem nagyon szeretett volna újra találkozni Frank Zappával, egy interjút akart csinálni vele a japán lapokba. Korábban már volt egy beszélgetésük, de akkor nagyon ideges volt, és részint mert nem volt elégedett az interjúval, muszáj volt mégegyszer találkoznia vele. Felvette a kapcsolatot Zappa irodájával – egyelőre minden konkrét japán háttér nélkül, reménykedett abban, hogy így is össze tud hozni egy találkozót, és engedélyt kap egy interjúra.

Én persze már a kapcsolatunk elején bevezetődtem Zappa zenéjébe. A férjem, mint afféle „kezdőnek” összeállított nekem egy kazettát, én meg jólnevelten hallgattam is az akkor szokásos walkmanemmel, ahányszor csak metróztam vagy sétáltam a városban. Akkoriban franciául tanultam, és megpróbáltam mindennel kapcsolatba kerülni, ami francia: a francia kávézókkal, a francia konyhával, Gitanes és Gauloise cigit szívtam, franciás hangulatban dekoráltam ki a lakást és csak sanzonokat hallgattam – így tehát, az igazat megvallva Zappa zenéje elsőre elég idegen volt a füleimnek. Hozzá kell tennem, hogy hamar észrevettem a zenéjének összetettségét, élességét, komolyságát, de ezekkel együtt a fékezhetetlen humorát is. Sajnos az angolom akkoriban nem volt túl jó, így a lemezek megértéséhez a fülszövegekre és fordításokra tudtam csak támaszkodni, de bizony még ma is előfordul hogy ebben-abban segítségre van szükségem a szövegek megértéséhez.

Amikor tehát Zappa háza előtt találtuk magunkat, elképesztően ideges voltam. A férjem figyelmeztetett, hogy Zappának szokása egyes neki nem szimpatikus riportereket tíz perc után kidobni, és mivel én fotósnak adva ki magamat mehettem vele, nagyon izgultam hogy kiszúrja a blöfföt és kidob a házából.

Csengettünk és egy női hang válaszolt. Kinyílt a kapu és a lebukás félelmével léptem be. A kaputól a házig óriásinak és egyben túl rövidnek is tűnt a távolság, de még mielőtt ezen nagyon elgondolkodhattam volna, már ott is állt előttünk maga Frank Zappa. Miután üdvözölte a férjemet és hozzám lépve fotósként mutattak be neki, fürkészőn nézett rám. Aztán köszönt, és egy mosollyal azt mondta: „jó a nadrágod!” – ez a farmeromnak szólt, amit az utazásunk alatt végig viseltem –, és bementünk a házba. Mondanom sem kell, a nadrágot azóta is kincsként őrzöm.

Még mindig ideges voltam, de közben azzal nyugtatgattam magam, hogy talán szimpatikus voltam neki, mert kedvesen nézett rám (még ha a fürkésző tekintet jelentésében nem is lehettem biztos), így aztán a bizonytalan angoltudásom mögé bújva csendben maradtam és a kamu-fotós szerepében maradva fényképezgettem.

A kidobástól való félelmem aztán néhány percen belül elpárolgott. Zappa nagyon nyugodt volt, részleteket mutatott a készülő, kiadás előtt levő lemezéből, mesélt a falán lógó izgalmas festményekről – és mielőtt igazán felocsúdhatunk volna, már vagy öt órája voltunk így hármasban. Este nyolckor érkeztünk, és ekkor már éjjel egy volt!

Zappa az interjú egész ideje alatt nagyon élesszemű, lényeglátó embernek tűnt. Meg is jegyeztem magamnak, hogy sosem láttam még ilyen áthatóan intellektuális tekintetet. Mikor kisebb szünet támadt a beszélgetésben, puhább lett a tekintete és megkérdezte tőlem: „NA hogy megy? Lesznek jó képeid?” Mikor azt válaszoltam, hogy örülnék, ha közvetlenül a kamerába nézne, elmosolyodott és azt mondta: „Azt hiszem ezen egy interjú keretében nem tudok segíteni”. Akkor szűnt meg bennem végleg a félelmetes Frank Zappa képe és fordult gyökeresen az ellenkezőjébe.

Annak ellenére, hogy az interjú alatt a fülemet öt órán keresztül érő hangzuhatagból az akkori gyenge angolom miatt ténylegesen szinte semmit nem értettem, a zenét és az embert magát körülvevő atmoszféra mély hatást tett rám, s az idő meglepő intenzitással repült el.

Ahogy éjjel egy óra lett, Frank végül azt mondta: „Azt hiszem ideje menni” – és mi teljesen felspannolva indultunk el. Kikísért a kapuig, elköszönt, és visszamentünk a hotelbe.

Másnap kora reggel beadtuk a filmet előhívatni, de elszörnyedve vettük észre, hogy minden képen egy vastag fekete csík vágott keresztül, teljesen használhatatlanok voltak. Elborzadtam. Kiderül a csalásom. Mit csináljuk? Ezeket nem küldhetjük Japánba. Miután mindent végiggondoltunk, arra jutottunk hogy teszünk még egy próbát, és felhívtuk Zappa irodáját, elmondtuk nekik, hogy a hara-kiri szélén állunk. De Gail (ő vette fel a telefont) ismét meglepett minket: „Semmi vész, gyertek el megint ma délután!”

Megfeszült idegekkel tértünk vissza a házhoz délután. Frank viszont melegen üdvözölt minket, láthatólag cseppet sem kételkedett az angolt erősen törő japán ál-fotós valódiságában. Most kék pulóver volt rajta feltűrt nadrággal és fekete tornacipővel, Gail pedig mezítláb járkált a házban. Tekintve hogy ez már nem interjú volt, Frank most egyenesen a kamerába nézhetett, s mintha azt is érezte volna, milyen zavarban vagyok a tegnapi elszúrt képek miatt. A pincében levő raktárába is levitt minket, ahol hihetetlen mennyiségű szalag és kotta feküdt a polcokon.

A fotók most jól sikerültek. Büszkén szoktam mondani, hogy még egyfajta amatőr bájuk is van. Az aznapi több mint száz fotó némelyike később megjelent egy japán könyvben az utazásunk után.

Bár mindennek már több mint húsz éve, az ott töltött időnk mélyen és szokatlanul meleg érzésekkel ivódott bele az emlékezetembe. Nem hiszem hogy valaha is találkozom még egy ilyen tekintetű emberrel – mély, átható tekintet, amivel mintha mindenkin átlátna, és amiben ugyanakkor kedvesség is volt. Különleges ember volt. És biztos vagyok benne, hogy a tekintete visszatükrözte a zenéjét.

Mindez 1986 őszén történt. Ezután még kétszer találkoztam Frankkel, és bár újságírók gyűrűjében láttam, de a tekintete ugyanolyan átható volt. Bennem mindenesetre így él.

S talán ez az átható tekintet az, ami erős kapcsolattal fűzi össze a Bobby Brown-hoz hasonló maróan vicces számokat a Yellow Shark teljes zenekart fejbekólintó zenéjével.

Most, 2010-ben a két fiunk is hallgatja a zenéjét. Néha olyan, mintha visszaforgatnánk az időt ahhoz az 1986-os délutánhoz.