Bruce Pollock 1975-ös interjúkötetének alcíme szerint abban Húsz sikeres szerző mesél arról, hogy írja a dalait. A húsz között szerepel Zappa is, aki Pollock később beszámolója szerint "egész félelmetes volt".
A téma unikális: Zappa a szövegeiről, sőt: a szövegről, a nyelvről általában is beszél (vélelmezem hogy '73-ban).

forrás:  The Zappa Books - In Their Own Words - Bruce Pollock.
Ugyanez a szöveg Bruce Pollock saját honlapján.

Zappa, saját, szavak

Bár elsősorban zeneszerzőként ismert, Frank Zappa szövegei a zenéjével csaknem azonos erővel mutatják a rock ’n roll-hoz való különleges viszonyát. Az abszurd színház érzékenységét a botrányküszöbön finoman egyensúlyozva keveri az éles nyelvű szatírával: az ötvenes évek lüktetésével a tinilétet megörökítő ódái az színtiszta megalázás klasszikusai.

Mindig a modern zene élvonalában lévén Zappa volt az első (és a mai napig talán az egyetlen) zenész, akinek klasszikus megközelítéssel születő darabjait akár szimfonikus rhythm and bluesnak is mondhatnánk.

Csapatával, a Mothers of Inventionnel 1967 nyarán (ez volt a hírhedt Szerelem Nyara), Frank Zappa a Garrick Színházban egyfajta gonosz és spontán színpadiasságot jelenített meg rock-színpadon, jóval azelőtt hogy ezt bárki más megcsinálta volna. Zappa azóta tovább követte a látomását a klasszikus zene, a rock, a dzsessz és az R&B világába, és mintegy mellékesen filmeket is készített (200 Motels).

A riporterek iránti köztudott ellenszenvéhez képest a találkozónkon Zappa meglehetősen barátságos volt a festői Sheepshead öbölre néző Golden Gate Motelben, Brooklynban.

15 éves koromig nem is igen hallgattam zenét, a szüleim nem kimondottan tolerálták, nem is volt rádiónk, lemezejátszónk vagy ilyesmink. Az első olyan zene, ami igazán tetszett, azt hiszem valami arab zene volt, nem is tudom, hol szaladhattam bele, mindenesetre hallottam és egyből magával ragadott. Aztán hallottam az „I”-t a Velvetstől a Red Robin kiadásában, aztán jött a „Gee”, a „Sh-boom,” a „Riot In Cell Block Number Nine,” és az „Annie Had A Baby.” Véletlenül szaladtam ezekbe, aztán teljesen kiütöttek.

Úgy húsz, talán huszonegy éves koromig nem is írtam kimondott dalokat, addig minden darabom nagyzenekari vagy kamaradarab volt. Azt hiszem a zeneszerzőség gondolata azt jelenti, hogy az ember őszinte lehet önmagához, azt írhatja amit akar, anélkül hogy azt az akadémiai elfogadottsága vagy a történelmi nyomhagyás kényszere nélkül tehesse. Az én elsődleges hajtóerőm arra hogy bármit is írjak az, hogy szeretném hallani.

Az első dalaim az ötvenes évek Doo-wop-ját követték: „Memories Of El Monte” meg ezek. Egyik örök vesszőparipám, hogy az ötvenes évek zenéi az Amerikai zenei élet legklasszabb dolgai voltak, imádtam ezeket. Le tudnék ülni és vagy száz ilyen ötvenes évekbeli dalt tudnék írni most rögtön és élvezném minden pillanatát. De a zenémre azt hiszem legalább annyira hatott a country és a blues mint az ötvenes évek dolgai. Mindig bírtam Muddy Waterst, Lightning Slimet, Howling Wolfot és a többieket.

Akkoriban az Echo Park nevű városrészben éltem [Los Angeles], ez egy mexikói, japán, filippínó és fekete környék volt, volt egy mocskos kis kétszobás helyem a hegyoldalban, 1819 Bellevue Avenue. Abban a házban írtam a „Brain Police”, az „Oh No, I Don”t Believe It”, a „Hungry Freaks”, a „Bowtie Daddy” dalokat és vagy öt vagy hat másikat. Az első albumról [Freak Out!] sok dal a megjelenés előtt két vagy három évvel már megvolt. Aztán sokminden új nem is született talán a harmadik vagy negyedik albumig.

A daloknak úgy a fele az 1965-ös eseményekkel foglalkozik. Los Angeles akkoriban: abban a kölyök-közösségben akikkel lógtam, mindenki nagyon keményen drogozott, Istent színesben látó és a sarkon összeeső figurák mindenütt. Rengeteg ilyen volt, és közben érezhető volt Wattsban a növekvő faji feszültség.

Egyszer-kétszer felugrottam San Franciscóba, de nem érdekelt vagy nem volt hatással rám az ottani világ. Ami akkor San Franciscóban abban a korai időszakban történt, az alapjában… de elmondom inkább mit láttam mikor odamentem. Miközben L. A.-ben az emberek elég lazák voltak, azaz mondjuk egyéni ruhákat csináltak maguknak, úgy öltöztek ahogy csak akartak, hosszú hajuk volt: olyan furák voltak amennyire csak azok akartak lenni, mindenki különbözött – addig San Franciscóban mindenki úgy nézett ki mintha 1890-ben lennénk, nagyon merev szabályok szerint. Mintha a gimnázium még nem ért volna véget, ahol az egyik fajta cipő a „bennfentes” cipő, érted. Ez ment ott, csak 1890-es ruhákban. Aranyos volt, de messze nem volt olyan haladó mint L. A. San Franciscóban a „rusztikusabb vagyok nálad” volt a menő.

Innen Zappa és a Mothers 1967 nyarán New Yorkba ment.

Nem sok minden fogott meg abból ami a Village-ben ment. Akik eljöttek megnézni minket a Garrickben többnyire mind rövid hajúak voltak, középosztálybeli fehér zsidó környezetből, főleg a külvárosból. Azért jöttek el megnézni a koncertünket, mert furák voltunk: ilyesmit az utcán nem láthattak, valamiféle speciális szórakoztatási szolgálat voltunk.

Az sokkolta őket, hogy akkoriban sehol nem lehetett semmi olyasmit látni vagy hallani ami egy picit is hasonlított volna arra amit mi csináltunk. Miután aztán nagyon sok banda másolta jópár ilyen vagy olyan húzásunkat, ezért más forrásból találkoztak velük. Vegyük például Alice Coopert. Amit csinálnak, az nagyrészt a mi ’67-es dolgaink kozmetikázott változata. Átvette a szimpla show-elemeket – a bonyolult zenei dolgok nélkül. A zene olyan mérvű egyszerűsítésével, hogy nemigen kellett aggódni miatta, és sok fénnyel és hűhóval egy sokkal szélesebb elfogadottságú műsort lehetett összerakni.

A beszélgetésünk lassan átcsúszott a dalszövegírás felé.

Azt hiszem hogy mire egy szöveg papírra kerül és végigmegy a zenei formába kerülés rabszolgamunkáján és a próbákon… mindegyik nagyjából sikeresnek tekinthető, már annyiban hogy el tudja mondani amit el akar. Sokkal többet is lehetne mondani, de mechanikus akadályai vannak hogy az a közönséghez el is jusson. Azt hiszem nagyon sok olyan dolog van, amit a szövegeken keresztül szeretnék az embereknek elmondani, de racionális ember lévén általában leülök és elgondolkodom, hogy valóban akarják-e ezek az emberek ezt tudni, megéri-e a sok gondot a megírás, az elpróbálás, a dolog estéről estére való eljátszása, lemezre rögzítése – csak azért hogy valamiről elmondhassam a személyes véleményemet, miközben végül is nem igazán az én dolgom valaki mást erről informálni.

Az emberek a dalokban főleg olyasmiket akarnak hallani hogy én szeretlek, te szeretsz, oké vagyok, oké vagy, sárgulnak a levelek, hullanak a fákról, fúj a szél, hideg lett, esett az eső, elállt az eső, elhagytál, megszakadt a szívem, visszajöttél és már nem fáj a szívem. Nagyjából ez az amit végeredményben mindenki hallani akar – ezt számok bizonyítják.

Érdemes elgondolkodnunk az előadó mint szórakoztató szerepéről, azaz hogy a közönség azért fizet hogy a színpadon olyasmi történjen ami neki örömet okoz. Nekem ez konfliktust okoz hiszen tudom, hogy az emberek szeretnék a műsort annyira élvezni amennyire csak lehet, és azt gondolom hogy a szórakoztatóknak ez is lenne a dolguk, de hozzáteszem hogy engem nem vonz túlságosan hogy végigbaromkodjak egy koncertet. Nekem kell valami tartalom is, ezért egyfajta mixet készítek és olyasmiket csinálok, amiket az emberek a saját szemükkel szeretnének látni a színpadon, miközben próbálom megőrizni a józan eszemet azzal hogy közben jobbára olyasmiket írok amiket én szeretnék hallani.

Egy dal megírásával a dolog általában nálam be is fejeződik. Onnan már nem hozzám tartozik. Mikor egy dalon dolgozom, hosszú hetekig tart az összerakása, a hangszerelés meg még több időt elvesz. Olyan mintha egy repülőt építenék. Az egyik héten szegecselek, aztán huzalozok, vagy ilyesmi. Elvégezni való munka, ami után jön a következő lépés, azaz hogy hogy lehet előadni vagy megtanítani másoknak. Azt érzem hogy az összes anyag amit írtam, amennyire látom, végigmegy egy olyan cikluson (különösen ha lemezfelvételről van szó), hogy olyan sokat dolgozom rajta hogy a végére már ki nem állhatom. Érted, egyszerűen telítődik az ember. Aztán mikor az első pontos előadását hallom, na az az élvezkedés. Ezután aztán megint nem szeretem, amíg el nem telik néhány év és lemezre kerül én meg ránézek és azt mondom: „Na ez klassz”.

A „Brain Police” szinte egy jelenés volt: ültem a konyhában a Bellevue Avenue-i házban és az „Oh No, I Don”t Believe It”-en dolgoztam, aminek akkor még nem volt szövege… és egyszer csak meghallottam, mintha valaki épp csak ott állt volna a vállamnál és mondaná a szöveget, nagyon különös volt. Körülnéztem… érted, szóval nem úgy volt, hogy „hé Frank, ezt hallgasd meg…”, de mégis ott volt. Úgyhogy csak leírtam aztán valami formát adtam neki.

Megjegyeztem, hogy Zappa mintha eltávolodott volna attól a fajta társadalmi ellenállástól, ami a korábbi albumait jellemezte.

Nem váltam kevésbé tudatossá, épp csak nem érzem szükségét hogy olyasmiről írjak ami mindenki számára olyan nyilvánvaló. Van egy ilyen a mostani műsorunkban ami elég nyilvánvaló mindenkinek, egy kis Richard Nixonozással. De szívesebben írok olyasmit, mint a „Penguin In Bondage”. Megváltoztak az élményeim, bizonyos szempontból kevésbé konkrétak, és más szempontokból viszont konkrétabbak.

Korábban az ment hogy konkrétan írtam nyilvánvaló társadalmi jelenségekről, amivel nagyon sokan tudtak azonosulni, mert látták ahogy megtörtént. De ez jóval kevésbé konkrét az én személyes gyakorlatomban. Érted, meg tudnék vizsgálni valamit ami vagy akár velem személyesen történt meg, akár nem és tudnék róla írni. Mostanában olyan furcsa dolgok történtek velem személyesen hogy szívesen leírnám és kiadnám magamból. Ezért születnek az olyan dalaim mint a „Penguin In Bondage” és a „Montana”. Olyan dolgokról írok amik velem személyesen történtek meg.

A Montana, ami jórészt egy Montanában fogselyemtermesztésről ábrándozó emberről szól, a következőképpen született: felébredtem egyik nap, felnéztem egy fogselyemdobozra és azt gondoltam: hmmmmm. Feltettem hogy senki nem foglalkozott még ezzel, így a feladatomnak éreztem hogy mint megfigyelő kimutassam a viszonyomat ezzel a dobozzal. Lementem hát, leültem az írógéphez és írtam róla egy dalt. Soha nem voltam még Montanában, de úgy tudom hogy csak 450.000 ember él az egész államban. Nagyon sokminden csak emiatt van, rengeteg a terület a fogselyem előállítására… aztán az üres prérin való utazás gondolata egy pici lóval és egy hatalmas csipesszel, amivel el lehet csípni a fogselyem-rügyet ami a bokorból kikandikál… elkapni a csipesszel és hátradobni a ládába… igazán jó volt elképzelni.

Kérdezem, hogy milyen gyakran ír újra bármit is.

Néha megmutatom a szövegeket a feleségemnek, vagy felolvastatom vele magamnak hogy halljam hogy is szól, mert a szövegek egy része fonetikusan épül fel a benne levő információtól függően. A szövegeket folyamatosan változtatgatom. Sokuk véletlenül változik meg. Van hogy valaki rosszul olvassa fel, és annyira vicces hogy úgy hagyom.

A költészetet mindig is eléggé utáltam. Tényleg utálom. A gondolata is kiborít. Meg az emberek is akik létrehozzák – nem szeretek társadalmi általánosításokat tenni, de ez nem olyasmi amivel azonosulni tudnék… a szenvedés meg ökölbeszorított kézzel a mellkas csapkodása, lehajtott fejjel… levelek hullanak a fákról, fúj a szél meg ezek a szarok. Utálom.

Nem szeretem a könyveket. Nagyon ritkán olvasok. A feleségemmel viccelődünk erről, mert ő meg szívesen olvas. Én azt mondom, hogy a mai világgal két baj van: az egyik az írók, a másik meg az olvasók. Az írókkal a legrosszabb az, hogy olyasmivel foglalkoznak (anélkül hogy ennek tudatában lennének), ami teljesen idejétmúlt – és ez a nyelv. A nyelv, mint a civilizáció technikai fejlődésének mellékterméke már… gondoljuk csak meg, mi történt az angol nyelvvel a reklámszlogenek eredményeképpen. A szavak jelentése elképesztő szintig leromlott, így szemantikai szempontból hogy lehetnénk képesek pontos információt átadni ezen a nyelven?

Nem mondom hogy ne legyenek írók. Sajnálom őket. A zeneszerzőkhöz hasonló problémáik vannak. Ugyanolyan nehéz egy pontos zenei koncepciót egy papírra leírni a hangszereken felbukkanó új technológiák miatt.

A másik probléma pedig, hogy nem igazán vagyok énekes, így a dalok nagy részét másoknak kell adnom ha értékelhető produkciót szeretnék… ebből következően ha az a valaki nem a megfelelő hangsúlyokkal mondja, úgy megváltozik a jelentés.

Épp csak pár probléma van az igazi jelentés átvitelével kapcsolatban. Akinek ez igazán sikerülhet, az egyedül a festő. Csak azzal kell törődnie, hogy elég tartósak-e a színek vagy hogy jól ki van-e feszítve a vászon: nála nincs köztes ember. Megfesti és kész. Nem kell átküldenie mindenféle egyéb processzuson.

Ideális helyzetben szerintem használhatnánk a szavakat csak szórakoztatási célra is, mert a kimondott szó, a beszéd hangja… nekem szórakoztató, az emberek hangképző szerveinek különbözősége miatt. De amíg a szavak szerepe az információ továbbítása, addig sokkal jobb lenne ha telepatikusan tudnánk kommunikálni.

Különben meg az egész egy rakás szar. Kit érdekel az a sok technikai izé? A lényeg, emberek, hogy egyszerűen nem nagyon olvasok. Nem nagyon szeretem a könyveket. Egyáltalán nem szeretem a költészetet. Ennyi.

Egy korábbi szálat felvéve megkérdeztem, hogy szerinte nem a művész felelőssége-e a nála kisebb tudásúak nevelése.
Szerinte nem.

Nehéz az embereknek elképzelni hogy valaki más olyasmit tud amit ők nem. És mondjuk ha valami olyasmit tudnánk amit valaki más nem és meg akarnánk ezt neki mondani, akkor ez kapásból egy probléma, mert először is, senki nem akarná tudni; és mielőtt azt mondanánk hogy „ha ezt tudnád, sokkal jobb lenne neked”, az előtt érdemes leülni egy kicsit és megkérdezni magunktól, hogy tényleg el akarom ezt mondani nekik, hogy jobban fogják ettől érezni magukat, hogy jobb lesz nekik ettől bármi is? Én így, realisztikusan nézem a dolgot. Nem működik. Azt hiszem azt lehet mondani, hogy az én mondanivalóm csak nagyon kevés ember számára hasznos, így nem fogom túlságosan verni magam csak azért hogy hatalmas tömegekhez eljusson, mert, először is nem tudnák használni, másodszor, valószínűleg nincs is rá szükségük, és harmadszor, tudom hogy nem is akarják. Úgyhogy… szevasz tavasz.

Miért akarnak akkor – folytattam – a zenészek továbbra is lemezeket kiadni?

Szerintem a mai Amerikában a legtöbb zenész azért ad ki lemezt, hogy legyen mit ennie.

Végül az utolsó szalmaszálba kapaszkodva: Előfordult valaha is, hogy amit mondtál, az pozitív módon jutott el valaki máshoz?

Igen.

És milyen érzés volt?

Csak azt tudom, hogy a végén nagyon fáradt voltam.

fordítás: Marosi Bálint - A munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.