Amellett, hogy a rock-világ egyik legkiválóbb gitárosa és zeneszerzője, Frank Zappa stabilan a stílus egyik legszabadszájúbb szatiristája, úgy dalszövegeiben mint egyéb írásaiban. Frank most saját nézőpontjából mutatja be a hangszer változó szerepét a popzenében. (Guitar Player)
A cikk az ismert, gitárszólókat tartalmazó Guitar Hernia című kalózkiadványon is megjelent, kiadó: Rondo Hatton Records.
A „jó gitározás”
és más sztereotípiák
A gitárhasználat fejlődése a popzenében – Frank Zappa rövid verziója
- The Evolution of The Guitar's Use In Pop Music: Brief Version By Frank Zappa - Guitar Player, 1977 január
Az ötvenes években a rock vagy R&B kislemezeken ritkán lehetett gitárszólót hallani – ehelyett a bridge és a harmadik versszak közti űrt jellemzően a tutulós-sivítós tenor-szaxofon szindróma töltötte ki. A nagynéha (általában a gyűjteményem blues vagy country darabjaiban) megszólaló gitár akkori funkciója alig hasonlított a mai szánalmas futam-öklendezésekhez és csontszáraz közhelyekhez (na innentől minden érzékenylelkű, a mai ál-akadémikus kor túlművelt teljesítményorientáltságától elaléló gitár-fanatikus bátran át is nyergelhet egy másik cikkre).
Aki teheti, fordítson némi időt a "Three Hours Past Midnight" (Johnny Guitar Watson), a "The Story Of MyLife" (Guitar Slim) gitárszólóira, vagy akár a kor bármelyik B.B. King kislemezére. Az én ízlésem szerint ezek példamutató szólók voltak, mivel a zene őszinte volt, az azt eljátszó személy közvetlen kiterjesztése. Ha zenekritikus lennék, azt kellene mondanom, hogy ezek az értékek többet jelentenek nekem, mint a kristálytiszta megszólalás vagy az agyongyakorolt skálák.
A korszak további jó gitár-példái a "Lucy Mae Blues" (Frankie Lee Simms), a "Happy Home" (Elmore James – még ha Elmore hajlamos is volt minden lemezén ugyanazt a híres futamát játszani, mégis az az érzésem hogy szívből jött a dolog), aztán Hubert Sumlin munkái (és párszor Buddy Guyé) Howlin' Wolf dolgaiban.
El kell persze mondani azt is, hogy hallhatóak a klasszikus sterilitásnak az akkori lemezeken is példái, így az akkori Bill Haley kislemezek rock-szólóiban és a New Yorki R&B énekegyüttesek lemezeinek visszataszító csini-tini ujjgyakorlataiban (a gyors számoknál, a fagyitölcsér-akkordváltásokkal).
Ezzel érünk el a hatvanas évekig. Részben azért mert az R&B-t közben halálra menedzselték (fúvósok Ray Charles és Fats Domino lemezein, stb.), és mert Anglia elkezdte az ötvenes évek zenéit újrahasznosítva visszaexportálni, olyan emberekkel feljátszatva, akik az eredeti előadóknál fiatalabbak és helyesebbek is voltak (és akik, különösen a Rolling Stones rajongói esetében nem is feltétlenül hallották az eredeti felvételeket… és nem csak erről van szó, emberek – még ha hallották is volna az eredetit, valószínűleg akkor sem tetszett volna nekik, mert az egyik eredeti előadó sem volt olyan paprikajancsi mint Mick Jagger).
Persze az újrahasznosítás-prodzsekt része volt a Chuck Berry gitárszólók, B.B. King gitárszólók, sőt bizonyos tekintetben a John Lee Hooker gitárszólók majmolása is. A gitár a kislemezek kíséreteinél egyre elterjedtebbé vált, főleg ritmushangszerként. A kor legtöbb fehér-ember játszotta lemezeinél a szólók is ritmikusak voltak, különösen a surf-zenénél. A közös popmemóriánkból előhívható dalok (más szóval a legnagyobb slágerek) szinte mindegyike a táncolhatóság, de még inkább az eladhatóság szándékával született meg. A Hatvanas évek emelte a lemezeladást a szolgáltatóipar tudományos ágává, komoly hangsúlyt téve a sikeres klisék ismétlésére. A legjobb ami a korszakról elmondható, hogy elhozta nekünk Jeff Becket a feedback-jével, Jimi Hendrixet a gyilkos hangerejével és a Creamet, akik végül is legitimálták a sok dzsemmelést a színpadon (ehhez szükséges volt a brit gyökerek igazolása, például az amerikaiak által sosem hallott blues-lemezek zenei idézésével [a debil rádiók nagy sikereket értek el abban, hogy amerikában szinte senki ne halljon semmi ilyesmit, mert az „a négerek zenéje”, és megtettek mindent hogy az ötvenes évek és a hatvanas évek elejének fiataljait megvédjék egy ekkora kultúrsokktól, míg ott túl Angliában a jobb zenészek vágyakozva keresték és szerezték meg az eredeti blues-lemezeket, hogy azokat aztán a játékstílusuk alapjaivá tegyék]).
Tehát, röviden összefoglalva, az Ötvenes évek gitárizmusának legjobb pillanatait a komoly erősítők vagy a hangfelvevő stúdiók megjelenése előtti időkben elképzelhetetlen kísérletező kvalitásokkal jellemezném: hangsúlyosabb ritmikai kötődés, időnként valódi humor, stílus és személyiség. A Hatvanas Évek legrosszabb pillanatai pedig: amatőr prüntyögések, pár gyors rúgás a Fender Twin visszhangba, a folk-rock tipikus 12-húros öblögetése (ez volt a mai borzalmas érzékenységmímelő zenének az elődje: az előadó az érzékenyen szenvedő művész-énekes-dalszerző személyiség, aki a Warner Brothers művészeti intézetének fakerítése előtt pózol, amit a cég azért nagyon szívesen bérbead bármelyik másik lemezcégnek is, akiknek a saját okádék-verziójukhoz pont ez kéne); az első „pszichedelikus gitárszóló” - az „Inna-Gadda-Da-Vida”- izmusról már nem is beszélve.
Persze ez magába sűrít de ki is hagy sok mindent, de biztos vagyok benne hogy önök, mint az olvasásban eddig eljutott már-így-is-túl-modern emberek már nagyon hiányolnak valami olyasmit, ami az életstílusukat jobban érinti – és mennyire igazuk van! A zenetörténeti nézőpontnak abszolúte nincs helye a ma szenzációs zenei világában. Igen, így van, jól hallották!
Hogy is lehetne hasznos mindez az információ egy olyan zenei világban, ami a kifinomultságának csúcspontján olyan koncepciókat tesz magáévá, mint a Super-Group, a Világ Legjobb Gitárosa, a Világ Leggyorsabb Gitárosa, a Világ Legcsinosabb Gitárosa, Világ Leghangosabb Gitárosa, Világ Legeslegrégibb Gitárjait Összegyűjtő Gitárosa (amelyikeken olyan halott gitárosok játszottak, akik még zenészek voltak), és így tovább?
A popzene-történetnek megvan az a szokása, hogy megmondja nekünk, kik is vagyunk valójában – ha nem így lenne, aligha költöttünk volna dollármilliókat ezekre a lemezekre, nem igaz? A média és a kereskedelem munkásainak alapos kiképzőmunkája után a teljes népesség (még a gitárosok is) egy meglehetősen jólnevelt, szagtalan, vásárló-amőbává alakult át, akit csak a gyárosok kiszolgálására tartanak életben és az életét a következő mottó szerint éli: a legnagyobb, a leggyorsabb, a leghangosabb és a legtöbb a legjobb.
Felejtsük hát el a múltat, ez semmit nem jelent már nekünk (hacsak nem találunk valami módot a hangosabb/gyorsabb játékra – talán nem is lenne túl nehéz, hiszen ma már az óvodások is gyorsabbak mint a korai Mahavishnuizmusok). Nézzünk szembe vele: ha az ember megtanulja a 28-29 legáltalánosabban használt rock elemet (pár country futam, egy kis Albert King, egy-egy pentaton skála itt-ott, egy kemény vibrátóval összefogva): már kész is a zenész-lét; akit a jövőben „A hetvenes évek gitárosának” fognak nevezni. Igen, hamarosan Te leszel a történelem, és mikor végre meglesz a szerződésed, és végre megjelenik az albumod, és elmegy belőle tízmillió, és mikor minden kezdő gitáros a fenomenális sebességedet és a tökéletes hangszínedet és a végletekig kimunkált kivitelezésedet hallgatja otthon ülve, és mikor aztán az a kissrác (mármint ő és a tízmillió másik) az első gitárjával azt mondja magának: „Baszki, ezt én is meg tudom csinálni”, és sikerül megjegyeznie minden egyes félelmetes hangot, amiket aztán nálad gyorsabban játszik el…
És nemcsak hogy gyorsabban játssza el a szólódat, de egy kisterccel feljebb is transzponálja, közben lenyúlja az anyja ruháit, munkát szerez egy bárban, ahol felfedezik, szerződést kap (tízszerakkorát mint te), csinál egy lemezt (sokkal jobb költségvetéssel mint a tiéd, mert a lemezgyári nagyokosok szerint ő lesz a következő nagy durranás, és az igazi tehetségbe nem sajnálják beleölni a pénzt). És ez még nem minden, mert közben kiderül hogy nem tudsz már gyorsabban játszani, hiszen nincs több időd gyakorolni, mert szétkokóztad magad az első lemezed jogdíjából (és a szerződés szerint fel kell még venned tízet), közben itt az ideje a második lemeznek, te meg azt kérdezed a hangmérnököktől hogy hogy működik a VSO, miközben az anyja ruháiba öltözött kissrácnak a kijön a lemeze és elmegy belőle vagy húszmillió, hogy aztán legyen valahol húszmillió másik kissrác az első gitárjával, akik az újrahasznosított tekerésedet hallgatják épp, és azt mondják, hogy…
fordítás: Marosi Bálint - A munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
