Ez az album végleg ráébresztett valamire, amit korábban nem tudtam megfogalmazni magamnak, legfeljebb ott motoszkált valahol hátul az agyam mélyén. Nevezetesen, hogy Zappa halála után megjelent és életében megjelent kiadványai között éles szakadék tátong.
Gergő után (Florentine Pogen) most Milán ragad tollat - téma: >> Hammersmith Odeon.
Az új albumoknál nincs az az érzésem, hogy valaki végig kézben tartotta ezeket a lemezeket, nincsenek megszerkesztve, inkább csak oda/ide vannak téve. Nem volt, aki egyszerűen a kukába dobja a töltelék nótákat, néhol hozzátegyen egy kis stúdió vokált stb. stb. Mintha nyersanyagokat hallanánk. Most tekintsünk el értékelhetetlen Joe akármije lemezektől, ebből a szempontból talán a One Shot Deal tekinthető a leginkább koherens kiadványnak, nem azért, mer’ az olyan jó (nem rossz amúgy), hanem a dolgok egymásra dobálása kronológia meg minden hasonló nélkül emlékeztet arra, amit Zappa életében csinált.
Ennél a Hammersmith dolognál is gyakran van olyan érzésem, hogy nyersanyagot hallok, ami igaz is abból a szempontból, hogy a Sheik Yerbouti lemez egyik alapanyagául szolgáló koncertekről van szó. A hangzás nagyon jó, azt nem mondom, hogy az audiofilek erre élvezkednek odahaza, viszont nincs annyira túlvezérelve, mint a Buffalo, néhol egy kicsit tompa (Black Napkins eleje), de nincs ezzel semmi baj. Bozzio dobjai pont a helyükön vannak, nagyon keményen játszik, abszolút kreatívan benne van a zenében, nálam ez az album a csúcsteljesítménye. A Punky Whips, Titties & Beer, Tryin To Grow a Chin triászt meg elnézzük, rettenetesek, szerintem a büdös életbe’ még egyszer nem hallgatom meg őket, de Terry bá dobos, nem énekes.
Bozzio mellett Tommy Mars-ot is muszáj kiemelni, rengeteg szólója van, néha olyan mintha egy Spyro Gyra lemezt hallanék (A Pound For A Brown), a két legjobb nótát ő cipeli a hátán: A Little House I Used To Live In és az Envelopes valami egészen zappás, morbid, mégis gyönyörű hangulatot árasztanak magukból, az Envelopes, ha 48at nem is, de 10 dollárt biztosan megér. Ez a két szám hangulatilag rendesen ki is lóg a többi közül.
Adrian Belew kicsit beleszürkül a lemezbe, a gitárja nagyon alul van keverve, viszont a Jones Crusherben nagyot énekel, agyszaggató verzió. A Flakesben elég zavaró, hogy annyira halkan, maszatosan szól a gitárja, pedig már ’78ban is egy zseni volt, az ereiben is dallamok folynak. A többiek hozzák, amit kell, Ed Mann a keverés áldozata lett, kicsit O’Hearn is.
Frank Zappa? Mintha nem is őt figyelné az ember, a szólói kicsit elmennek mellettem. Érdekes csapatot hozott össze, nagyon vidám, nagyon fiatalos, de ezen az albumon, mintha nem lennének egy hullámhosszon, Zappa inkább csak koordinál, hagyja őket játszani.
Nem ússza meg az album, hogy kicsit hozzámérjük a Sheik Yerboutihoz. A tempók kicsit lassabbak, a vokálok kevésbé dúsak, de ettől lesz izgalmas a dolog. Nem minden esetben érzi azt az ember, hogy ezekhez hozzá kellett volna még tenni valamit.
A Peaches En Regalia viszont abszolút befejezetlen, nagyon lagymatag kiadás. Nem hinném, hogy sokakat érdekelne, de a Bobby Brownnak is ez a leggyengébb verziója, talán még egy svédnek se tetszene, az Envelopes elé tenni meg hiba volt! A King Kongban is csak szólók egymás után, Zappáé kifejezetten jó, de így a program utolsó harmadában kezd a dolog kicsit unalomba fulladni. A Dong Work For Yuda viszont zseniális ökörködés, a refrénben tényleg ott van a groove, a duende, kinek hogyan tetszik. Az acapella verzió ezzel együtt szerintem ennél is jobb.
A végére nagyon leül a lemez, a Dinah-Moe Humm/Camarillo Brillo/Muffin Man hármas már teljes unalom, aztán jön a Black Napkins és visszatér az őrület. Bozziot egyszerűen nem értem. Zseniális! A végén jön a San Ber’dino és legyalul, maga alá temet mindent, elképesztő energia van ebben a dalban, persze Bozzio viszi a hátán ezt is. Zappa bemutatja a zenészeket.
Jó Éjszakát! Maradtak hiányjelek, de ne legyünk telhetetlenek.
