Következzék az Igazi Frank Zappa könyv egy ízléses részlete, ami eredetileg csak csonkítva jelent meg annak idején - íme, most itt a teljes takonyfejezet, Önöknek - amihez desszertként ajánljuk Nándi magyarított feketítését.

Taknyosok a pokolból

(Boogers From Hell)

A "Feketítsük be a vizet" igaz történet két fivérről, Ronnie és Kenny Williamsről. Ezt a két zenészt még 1962-ben ismertem meg a Paul Buff/Pal Records időkből (Ronnie mutatott be Paulnak).

Nehéz leírni ezeket a srácokat, a családjukat és a hobbijaikat - nagy részük úgyis hihetelenül fog hangzani -, mindenesetre biztosíthatok mindenkit, hogy mindez magnószalagon is dokumentálva van, az ő saját előadásukban.

A család Arkansasból származott. Apa (Dink) bútorkereskedő volt San Bernardinoban, de ki tudja milyen régen kasztanyettán játszott egy vándorénekes műsorban. A régi szép idők felidézéseképp a gyerekeit időről időre arra kényszerítette, hogy csatlakozzanak hozzá (Ronnie gitáron, Kenny harsonán) a nappaliban a "Lazy Bones" című vándorénekes-jelenetben.

A srácok ezt roppant kellemetlennek találták, merthogy akkoriban Fingégetés Férfias Művészetétől és annak tökéletesítésétől voltak épp elbűvölve. Kenny elmagyarázta nekem ennek tudományos voltát - azaz hogy ez (szó szerinti idézet következik) a "szívás, sűrítés, munkavégzés, kipufogás" négy ütemét jeleníti meg.

A mamájuk nevére nem emlékszem, de egy kedves, dolgos hölgy volt, aki azzal segített be a lakbérbe, hogy Ed kávézójában dolgozott pincérnőként.

Ronnie Chula Vistába, San Diego egyik külvárosába járt középiskolába, de másodévben kimaradt. Amíg bejárt, abból szerezte a zsebpénzét, hogy házi készítésű 'mazsolabort' árusított az osztálytársainak.

Gonosz egy csemege volt, mazsolából, élesztőből, cukorból és vízből - amit aztán befőttesüvegekben erjesztett a napon (legalább pár napig) a régi tanya tetején. (Annak, aki esetleg kipróbálná, annak itt van Ronnie leírása: "Meg kell várni, amíg a mazsola akkorára dagad, mint egy darab tehénszar…")

Mindez azonban hamarosan komoly bajokhoz vezetett: a termék oktánszámának növelése érdekében egy lepárlót épített az udvaron, ami aztán felrobbant.

Igazi profi lévén egy vastag könyvet vezetett a különböző új és izgalmas főzetek 'receptjeiről'. MACHA volt a neve. Amikor már megbízott bennem annyira, hogy megmutatta ezt a mesterművet, megkérdeztem: "Miért hívod MACHÁnak?" Nagyot szívott az orrán, majd azt mondta: "Mert a Maffiára emlékeztet - höhö."

A robbanás után a család a kaliforniai Ontarióba költözött. Kennyt valamiért letartóztatták (nem tudom, miért), és egy "reformiskolába" kellett mennie. A magnóra vett beszélgetéseinkben erre mint "bentlakásos iskolára" emlékszik.

Amíg tehát Kenny a "bentlakásos iskolában" volt, Ronnie és egy Dwight Bement nevű haverja (történetesen Gary Puckett and the Union Gap tenorszaxofonosa) használatba vette a házat. Mindkét szülő dolgozott, a srácoknak így ez a kimaradottak mennyországa volt, a napjaikat Ronnie szobájában töltötték, pókerezéssel.

A játék közben (és semmi bizonyosat nem tudni afelől, hogy ez hogyan is indult) belekezdtek egy "takony-kenő" versenybe - az ágy fölötti ablakon. Az az ablak egy idő után teljesen átlátszatlanná vált. Ronnie mamája egy napon benézett és hisztérikus rohamot kapott, majd követelte, hogy azonnal vakarják le. Ronnie szerint: "Ajaxszal és szikével kellett vakarnunk hogy az a szarság lejöjjön."

Kenny aztán visszajött a "bentlakásos iskolából". Valamilyen okból nem akart a házban lakni, és a garázsban ütötte fel tanyáját Motorheaddel (mielőtt az hozzám költözött volna).

Tél volt éppen amikor beköltöztek, és mivel a garázsban nem volt WC - a természet elemeivel viszont nem volt kedvük szembeszállni - a sihederek úgy könnyítettek magukon, hogy éjszakánként Mama üres befőttesüvegeibe ürítettek, amelyek ott sorakoztak a garázs fala mellett a következő évi befőzésekre várva.

Namármost nem csak Ronnie volt az egyetlen kártyás a családban - Kenny is szeretett játszani -, és néhány téli estén Kenny és Motorhead áthívták játszani a szomszéd srácokat is. Amikor aztán a sör végül megtette a hatását, mindenki a befőttesüvegekért nyúlt.
Persze nem öntötték ki őket - ezek "trófeák" voltak.

Jó néhány parti után aztán elfogytak az üvegek. A megoldás egy nagy agyagedény formájában öltött testet (amilyenben Ronnie figyelte a mazsolák dagadását).

Ünnepélyes keretek között mindegyik "trófeát" ebbe a fazékba ürítették - már csak hogy lássák, mennyi pisa gyűlt össze. (Nahát! Ezt nézzétek! Tényleg jó sokat pisáltunk! Jézusom, ennyi pisát, hahaha…)

Végül aztán Kenny visszaköltözött a házba, Motorhead pedig hozzám. Egyszer, hónapokkal később Motorhead meglátogatta Kennyt, és a régi idők emlékére bekukkantottak a garázsban a cserépfazékba. Felemelték a fedődeszkát és ott közben meghonosodott "lakókat" láttak a pisában úszkálni - az ismeretlen "izék" olyasmik voltak, mint az ebihalak.

Kenny kihalászott egyet és a padra pottyantotta. Volt neki farka és feje, amit Kenny a következőképpen írt le: "akkora mint a kisujjam körme - fehér, a közepén egy fekete pöttyel …"

Motorhead megbökte egy szöggel és "valami átlátszó izé jött ki belőle." A felfedezésüket büszkén mesélték az apjuknak, Dinknek. A felbőszült bútorkereskedő azonnal kiöntette velük az egészet a vécébe, amit meg is tettek - és azóta, barátaim, valahol az ontariói szennyvízhálózat mélyén szörnyű ficánkoló kocsonyák úszkálnak és szaporodnak a mai napig - és várják a nagy pillanatot, amikor majd felbukkanhatnak és folyamatosan nyomhatják őket az MTV-ben.