Napra pontosan 41 éve, hogy megjelent a HOT RATS, Zappa széles körben ismert és elismert albuma. Szólólemezként, egy teljesen kicserélődött társasággal vette fel (Ian Underwood multiinstrumentalista azért maradt). A lemez anyagát hosszú improvizációk és intimebb kamaradarabok töltik ki, egy számban Captain Beefheart énekel. A hangzást alapvetően határozza meg a kor legkorszerűbb, tizenhatsávos stúdiótechnikája. A Hot Rats - Grand Wazoo - Waka/Jawaka - Sleep Dirt vonulat első darabja.

A lemezt Zappa a családjának, így többek közt fiának, Dweezilnek dedikálja, aki a Peaches 2006-os előadásáért Grammy-díjat kap, amit ő az átadóünnepségen az apjának ajánl.

Vélemények következnek a lemezről, 2005-ből 

pjuan
2005, augusztus 10 - 22:33

Öt instrumentális, és egy énekes dal!

A Peaches En Regalia "aranyos" popularitás. Az egyedül énekes Willie the Pimp, vagyis vili a strici-ben, Captain Beefheart (kifejezetten szórakoztató módon) dörmögőn-bluesosan-szövegköpköd. Hosszú, jammelő blues gitárszólója zseniális Kb, mint a Cream-nél, csak itt John Guerin dobos és Max Bennet basszer zseniális! A Son of Mr. Green Genes az Uncle Meat lemezen megkezdett "Mr. Green Genes"-nek a nyomdokain... Azt hiszem akkoriban elterjedt egy pletyka, hogy Zappa valójában egy Green Genes nevű kapitány fia - persze nem volt az. (Vagy valami ilyesmi.) A Little Umbrellas rövid, relaxálós szalon jazz. A The Gumbo Variations-t Ian Underwood szét free-szaxizza, amikor meg nem ő, akkor Sugar Cane Harris elektromos hegedűje fúziózik. Frank meg rockosabb gitárokat nyom alájuk. 16 percnyi masszív jammelés, a vége felé pop dob és basszus szólóval. Az It Must Be A Camel félig jammelős-jazzes őrület, félig lecsengés... Jean-Luc Ponty egyedül itt van a színen, és jól el is van nyomva (ami persze nem feltétlenül baj).

Nem ez a kedvenc Zappa lemezem, nem is hallgatom szinte sosem. Néha túl kábító, viszont ennek a lemeznek a témái feltűnnek a "Grand Wazoo"-n, meg a "Waka Jawaka"-n - tehát kötelező ismerni!

Bálint Csaba:
2005, augusztus 10 - 13:54

HOT RATS - A legjobb Zappa album!

No jó, mindössze 3 Zappa albumot hallottam eddig: a 88-as Stairway feldolgozásost (a magyar Led Zeppelin oldal üzemeltetőjeként hivatalból kell ismernem), meg egy asszem 83-as Steve Vai-os duplát, amit 10 éve eladtam, mert nem tetszett.

Zappáról elég keveset tudok, azt is csak sznobságból. Mondták, hogy őrült a csávó, ávántgárd, meg polgárpukkasztó, de csak mostanában kezdek rájönni, hogy egy baromi jó gitárosról és invenciózus szerzőről van itt szó.

1968 kulcsév a rockkultúrában és a világ eszmetörténetében. Minden fontos dolog valahol akkor kezdődőött. Pl. a Led Zeppelin... na jó komolyan: környezetvédelem, a tudat tágítása (szerek által és más transzcendentális utakon) hippizmus, egyenjogúság, végre szóhoz jutnak a fiatalok (mégha ez erőszakba is torkollik pl Párizsban és más helyeken) az ifjúsági kultúra ekkor nyer először teret világméretben.

1968 a szabadság éve, ekkor jelenik meg ez az album. Most kezdem majd feltérképezni magamnak Zappa ezen korszakának munkásságát pont ennek az albumnak a hatására.

Szóval szabadság, hatalmas instrumentális szólók, pszichedelia. Ezek számomra fontos dolgok. És ezek mind ott vannak ezen az albumon. Számcímeket ne várjatok tőlem, de gondolom akik otthon vannak Zappa életművében annak elég azt mondanom, hogy track 2 és 5 a kedvencem az albumról.

Track 2.: 9 perc összeszedett gitárorgia. Karakteres főtéma zseniálisan kibontva, keretbe foglalva. Zappában most ezen az albumon keresztül az kapott meg, hogy nem egy embertelen tekerőgép, de mégis haláli precíz, és ezzel együtt ami nagyon fontos: nagy érzés van a játékában. Feeling és technika általában fordítottan aránylanak a világ gitárhőseinél. Aki embertelen feelinggel bír (pl Jimmy Page) az hihetetlen pontatlan, és a tekerőgépek meg érzéketlenül játszanak.

Zappa játékának van ezentúl egy intellektuális íze is, de nem a töketlen impotens értelmiségeskedő vonulatból, hanem valami veleszületett intelligencia által vezérelt. Ilyet még nem hallottam előtte.

Track 3 idegesítő egy darab. A telefoncsörgés-hangok gondolom már a kísérletezés jegyében kerültek ide, a falra mászok tőle, de van, hogy nem léptetem a lemezt a 4. trackre, ami viszont megint finom falat. Ezt az albumot úgy hallgattam meg, hogy egy számomra hiteles forrás azt zümmögte a fülembe, hogy egyik kedvenc magyar zenekarom, a Syrius számai Zappa hangvételűek. Azt hiszem erre a trackre gondolhatott rosszakaróm, mikor megpróbálta bennem a kételyt elültetni, hogy a Syrius lopkovics zenekar esetleg. Hasonlít a szám, nekem nagyon tetszik, de nincs kapcsolat, bár Orszáczky Jackie nagy tisztelője volt - és maradt - Frank Zappának.

A korszakra jellemző a hosszabb hangvételű számok írása. Ilyen a track 5 a maga 16 percével. Na itt aztán élvezkedhet, aki szereti az epikusabb megbolondított darabokat. Jól értem, hogy hegedűn megy a szóló? Vagy ez valami speckó gitáreffekt? Mindenesetre kiváló szólórészek kavarognak. Szerkezetileg tervezett ez a szám is szerintem, annak ellenére, hogy hangulatilag elszállós, mégsem lesz ettől mesterkélt. Óriási.

A 6-os tracket nem szoktam meghallgatni, valahogy rosszul kezdődik.

unclejoe
2005, augusztus 17 - 22:43

Pár hónappal ezelőtt volt szerencsém három nap alatt "háttérzeneként" végig hallgatni Frank Zappa albumait. MÉLYVÍZ terápia! Korábban is ismertem egy párat, de ez a maratoni Zappa-zene hallgatás alaposabban is felkeltette érdeklődésemet. Újból (most nem háttérzenekét) végig hallgattam a "Hot Rats"-et. Kétszer is. Első hallgatás után az A oldalt nagyon élveztem, de a B-nek a közepén már vártam, hogy vége legyen az albumnak. Gyanús volt. Lehet, hogy elfáradtam, nem tudok odafigyelni? Később úgy hallgattam, hogy a B oldallal kezdem és így már végig élveztem ezt az albumot. Tény, hogy az első oldal "populárisabb", könyebben emészthető. A második oldal jazzes elemei között igen figyelemre méltó a "The Gumbo Variations" free szaxofon, hegedű és gitár szólója. Hozzám az A oldal áll közelebb, azon is a "Son of Mr. Green Genes" tetszik a legjobban. Összeségében jó véleménnyel vagyok erről az albumról, igazán élvezetes volt figyelmesen végig hallgatni. Biztos vagyok benne, hogy egy párszor még felteszem a lemezjátszómra.

unclejoe
2005, augusztus 19 - 19:25

Csak annyit, hogy korábbi 9 pontomat 10-re növelem!!!!!! Egy párszor még meghallgattam. Ez az album úgy jó ahogy van ! ! !

A lenti képen a lemez bakelitváltozata, amit két hete volt szerencsém ajándékba kapni:

balint
2005, augusztus 19 - 13:24

Ez a Hot Rats egy nagy klasszikus, újra és újra előkerül ez a lemez, nem lehet megunni. Azt hiszem kereskedelmileg is (viszonylag) nagy siker volt, amit a nagyszerű zenén túl talán két dolognak köszönhet: a Peaches egy ikonszerű darab, és nemcsak remek nyitószám, de nagyon fülbemászó, a szó legszebb értelmében vett "slágerdarab" - annak ellenére, hogy instrumentális. Zappa dokumentumfilmek, egyebek hálás aláfestőzenéje. A másik dolog pedig az album egységessége: minden felvétel ugyanabból az időszakból származik (69 július augusztus), ugyanabból a stúdióból, így azoknak is örömmel ajánlható, akik Zappa kollázsszerű szerkesztésmódját esetleg idegenkedve fogadják (mint amilyen az amúgy remek Uncle Meat album).

De konkrétabban a zenéről: a Peaches (mint írtam), remek kezdődarab - a zenén, a kompozíción túl külön említést érdemel a hangzás: a 16-sávos stúdiónak köszönhetően nagyon gazdag, sokhangszeres hangszőnyeget kapunk, Zappa a stúdió lehetőségeit maximálisan kihasználja. Nagyon szép a "meghangszerelt", megkettőzött szóló.

Dweeziltől tudható, hogy ez egy 10-12 perces jamből született darab - a hangszerelés miatt ez kevésbé érződik, nagyon él viszont az improvizáció a Willie The Pimp dögös blues-ában. Sok ehhez nem is tehető hozzá: atom. Különös, de nagyon jól működik a nyitóriff Sugar Cane Harris hegedűjén.

A Son Of Mr. Green Genes ismét Zappa melódiaszeretetét mutatja: szép, vidám dúdolható dal - a vokális változata az Uncle Meat-en. A stúdiótechnika ismét nagyon gazdag felállást varázsol a hangfalakba: fúvósok, ütősök... és az egyes szólamok a legnagyobb természetességgel érnek össze, olvadnak eggyé. Először nagyon meglepődtem, és azóta is mindig elmosolyodom a szólók között valahol középen megbújó infantilis bugi-idézeten (6:54): a gitár bolondozására az orgona válaszol, ahonnan aztán a legnagyobb természetességel tekeredünk vissza a szólók világába. Nagyon szép, ahogy az improvizatív részeket rendre megszakítják a megírt szakaszok, hogy aztán újra és újra visszatérjünk a szabad szárnyalások világába.

Zappa pont az improvizációk miatt szerette jobban az élő felvételeket, itt a stúdióban viszont lehetősége volt a jó hosszú felvételek legjobb pillanatait összeválogatni - így az élő hatás is megvan, és a hang- és zenei minőség is pompás.

Pompás - ez a szó jellemzi talán a legjobban ezt a lemez!

A Little Umbrellas egy kis kamaradarab - nem véletlenül került fel a Strictly Genteel, című klasszikus (!) darabokat bemutató válogatáslemezre. Nagyon szép, egészen arabos, keleties a fődallama. Persze a hangszerelés itt is finom, arányos, gazdag - és a fafúvósok!...

A Gumbo Variations 16 perce a hoooooosszú szólóké - az élő hatás garantálva. Itt nem a hangszerelésen, a hangszerparkon van a hangsúly, hanem az improvizációkon - ezt hangulatilag jól is készíti elő a nyitódallam vad szaxofontámadása. Nyitásként Ian Underwood bizonyít szaxofonon - tulajdonképpen a dzsessz határvidékein volnánk, a dob viszont talán inkább rockosnak mondható. Egy valahonnan előbukkanó gitárriff készíti aztán elő a terepet a következő szólóhoz: Sugar Cane Harris, hegedű (remek!), tőle később Zappa veszi át a stafétát. Nagyon gazdag, élvezetes Paul Humprey dobolása az improvizációk alatt - a basszusgitárhoz egy nyúlfarknyi, de annál finomabb majdnemdobszólóval érkezünk - és az összes szólóhangszer visszatértével búcsúzik a darab.

A lemeztől pedig az It Must Be A Camel (Biztos egy teve?...) című kis darab lassú, tűnődő, meg-megálló hangulatával búcsúzunk - ez is inkább tekinthető egy elektromos hangszerekre komponált kamaradarabnak, semmint rock- vagy dzsesszszámnak, azt hiszem. A tétova zongorafutamokat a pergő visszafogott játéka kíséri, a darab maga aztán a fúvósokkal teljesedik ki - nagyon szép, ahogy az ütősök nem kíséretként, hanem teljes értékű hangszerként szólalnak meg. Különös, keleties hangulatú (itt is) a dallamvezetés.

Nagyon szép zene, nagyon szép lemez - bátran ajánlható bárkinek, aki ismerkedni szeretne az életművel. Hogy van-e köze az itteni zenének, Zappának a dzsesszhez, vagy a hatvanas évek végi pszichedelikus, húszpercesszólós rockzenéjéhez? Nem tudom, nem hiszem. Sokkal ideológiamentesebbnek érzem a dolgot annál - ennek a zenének, az itteni játéknak a központi gondolata számomra sokkal egyszerűbb, világosabb: "zenélni jó". Vagy mondjuk ugyanezt (na jó: majdnem ugyanezt) Zappát idézve:

Music is the best!

*

(Találtam pár olvasói véleményt a lemezről a Progarchives oldalon.)

ungawa
2005, augusztus 20 - 19:00

Sokat változott az évek során a véleményem erről a lemezről. Nem volt olyan, hogy ne szerettem volna, de a kezdeti lelkesedésemet (mikor először hallottam, úgy éreztem, hogy ez lesz A Kedvenc Zappa Lemezem, nem is lehet más) felváltotta valamiféle közelebbről meg nem határozható unalom emléke. Most újra meghallgattam, és nagyjából összeállt a kép.

A Peaches az egyik kedvenc Zappa-számom, azóta, hogy először hallottam még a III-as változatot a Tinseltown-on. Nem nagyon tudom ragozni, egyszerűen imádom, a tökéletesség és a csoda élményét adja. (Talán még azt tenném hozzá, hogy nagy kár, hogy az Eddie Jobsonnal hegedűn felvett változata soha nem került lemezre.)

A bajok a Willie The Pimppel kezdődnek. Ez is egy frankó szám – lenne, ha három-négy percben sikerült volna összefoglalni. A kapitány éneke remek (csak ne jutna eszembe mindig Zappa megjegyzése, miszerint „a Hot Rats egy instrumentális lemez, amin csak egy számban énekel Captain Beefheart, aki nem énekes”), Sugarcane Harris hegedűje is állati dögös, és a jam is jól kezdődik, de aztán számomra teljes érdektelenségbe fullad a dolog. M. Bennett basszusgitáros és J. Guerin dobos játékánál még kezdő zenészek is nagyobb ambícióval játszanának, és Zappa szólója is érthetetlenül ihletet nélkülöző – egy unalmas, a hatvanas évekbe beleragadt rock-blues trió szétesett benyomását keltik. Így utólag most már világos, hogy emiatt a szám miatt vettem elő olyan ritkán ezt a lemezt az évek során.

A Son Of Mr. Green Genesről viszont csak jókat tudok mondani, amit többek között a következő tényezőknek tudok be: először is a dobok mögött elfoglalta az őt megillető helyet Paul Humphrey (vajon csak névrokona a Roxyn szereplő Ralph Humphrey-nek?), így élvezetes, változatos dobolást kapunk Guerin monotonitása helyén, továbbá a jóízű jammelést többször is rövidebb-hosszabb, előre megkomponált ütemek szakítják meg. (Érzésem szerint a 78-81-es bandák vitték tökélyre ezt a számtípust.) A főtéma is szép, a többi téma is, és itt a majdnem kilenc perc sem sok.

A Little Umbrellas Zappa zeneszerzői munkásságának egyik jól sikerült darabja, egyike sok emlékezetes dallamainak, a lemez egyik tartópillére. Kicsit a Burnt Weeny Sandwich világát idézi. Az ilyen „betétszámok” számomra nagyon kedves vonulatot alkotnak, az Uncle Meat-től kezdve (ami szinte kizárólag ilyen miniatűrökből áll) egészen a Drowning Witch Envelopes-áig, és még tovább.

A Gumbo Variations... nem tudom. Viharos kezdés, rengeteg jó részlet, különösen Sugarcane Harris hegedűjének belépésétől, de nem vagyok elragadtatva Ian Underwood tanácstalan szaxofonjátékától. Nekem ez is túl hosszú, egy ki nem adott felvételeket, ritkaságokat, érdekességeket tartalmazó kiadványra tökéletes lenne ebben a formában is, de itt nekem lötyög. Még szerencse, hogy ismét Humphrey dobol. (Kár, hogy másik basszeros nem volt kéznél.)

Az It Must Be A Camel sok mindent feledtet, ragyogó, nagyon zappás, ötlettel, szellemességgel, átütőerővel teli szerzemény. (Nem akarnám szegény Guerint tovább cikizni, mert ezen a számon még ő is feljavul, de az elején az a kerregés... bár végülis nem biztos, hogy tőle származik.) Fogalmam sincs viszont, hol hallható rajta Jean-Luc Ponty – baj lehet a hallásommal, vagy a CD-ről lefelejtették a sávját, nem tudom, de nem hallok sehol hegedűt. A szám így is tökéletes-közeli.

Mindent egybevéve a Hot Rats mindenképpen olyan lemez, amit szívesen ajánlok bárkinek. Sok ismerősöm van, akiknek csak pár Zappa-lemeze van, de ez általában köztük van. Tizenéves koromban, ha ismertem volna, valószínűleg ezt tartottam volna a világ legjobb lemezének – imádom ezt a hangzást, lendületet, fííílinget. Ma már más jobban érdekel, de a szeretet megmaradt. Örülök, hogy annyi embernek tetszik.

Peaches en Regalia:

TurtleKat
2005, augusztus 28 - 14:37

A Hot Rats nem az a tipikus zúzás lemez. Sok "jazz felé kunkorodó" gitárszóló, sok zeneszerzés (ez Zappától meg van már szokva). A Peaches En Regalia az elején rögtön mutatja, hogy ne számítsunk ROCK-lemezre (69-ben még nem is volt akkora zúzás (a Metallica első lemeze csak 83-ban jött ki (Kill 'Em All néven (de ne térjünk el a tárgytól)))) A Willie The Pimp inkább blues-os (Cpt. Beefheart hangja erre rá is segít). Ez a szám nagy előrelépés a gitár zenében (a dobok is keményebbek a szokásosnál, de azért Sugarcane Harris hegedűje jelzi, hogy ez nem az aminek hisszük). Szóval a második szám egy erős válasz az elsőre. A Son Of Mr. Green Genes ötvözi az előtte lévő két számot, és egy iszonyatosan jó JazzRock szám kerekedik ki belőle. Szerintem ez már a Grand Wazoo és a Waka Jawaka stílusa felé hajlik a hihetetlenül pontosan komponált, kicentizett zenéjével (csak Zappa bácsi a Wazoon és Waka-Jawaka-n rakott rá még egy két brass-t meg woodwind-et). A Little Umbrellas-ról Victor Hugo Nyomorultak-ja jut az eszembe (bár nem olvastam még, tehát nem tudom miért). Biztos mert az szomorú, és szomorú könyvekben és filmekben általában szokott esni az eső, és így jönnek a kicsi esernyők. Vagy nem tudom. A The Gumbo Variations-ben szerintem jó sok Led Zeppelin van, ez főleg a dobban és az orgonában észrevehető (a Led Zeppelin első lemeze is 69es). Persze Ian Underwood elszállt szólói megint csak figyelmeztetnek minket, hogy ez nem az, aminek hisszük (túl sok Ornette Coleman-t hallgatott kiskorában (és persze nagykorában)). Meg ugye a hegedű... Az It Must Be A Camel-t a Little Umbrellas-zal lehetne párosítani, bár erről (valamilyen okból) nem jut eszembe a Nyomorultak.

Zappa ezen a lemezen sok zenészt használt:

Ian Underwood: ő általában fújja a hangszereket (szerintem néha még a zongorát is)
Két hegedűs - Sugarcane Harris, és Jean Luc Ponty (ő is ott lapul, ő nem nagyon játszotta agyon magát az It Must Be A Camel-ben)
Három dobos: és egyik se Bozzio
Két basszeros: és egyik se Bozzio

összegzés:
A Hot Rats olyan mint egy jin-jang csak hat részre van osztva és gömb alakú.

(hejjjesírási hibákét bocsánat)

Anonymous,
2005, szeptember 23 - 09:23

A Hot Rats szerintem Zappa éleművének egyik pillére. A közé a 10-12 album közé sorolom, melyek megrajzolják e munkásság vázát.

Én a magam részéről imádom ezt a lemezt csaknem fenntartások nélkül.
Valaki írta, hogy Zappa kitűnő gitáros, stb. Ez igaz, bár tisztán a gitárjátékban voltak nála nagyobbak, nem kevesen. Zappánál azonban nem a hardver volt egyedülálló, hanem a softver. Páratlan és megismételhetetlen.

badblock
2005, szeptember 6 - 19:32

Bálint Csaba hozzászólónk a legjobb Zappa albumnak titulálta; a britek még ennél is tovább menve az egyetlen jó Zappa albumnak nevezik.
Ungawwa viszont visszalépésnek érzi ezt az albumot Zappa pályáján (igaz később visszavonta ezt az állítását:-))

Szerintem ez az egyik legjobb Zappa-lemez (nem az egyetlen - "hüje angolok, angol hüjék"), s visszalépésnek nem, de amolyan oldalsasszénak tekinthető. Bár tulajdonképpen ilyen zenei kalandozásokból áll össze szinte a teljes zappai-életmű, nem?

Eme tudománytalan igényű bevezetés után nézzük sorban a dalokat!

A Peaches a csengőhangom jelenleg, már első hallásra rabul ejtett, s azóta is bármikor szívesen meghallgatom, pedig kifejezetten kommersz (Srictly commercial!), és populáris a többi nótához képest, majdhogynem rádióbarát.

A Willie the Pimp a második számú kedvenc, Beefheart zseniális énekével s a nagyszerű blues-jammel. Sugarcane
utcahosszal vezet nálam Ponty előtt, nagyon érzi ezt a stílust!

A Son of Mr Green Genes jól eltalált alaptémájából induló gitárszólós jam akár a Willie folytatása is lehetne. Nagyon bírom ezeket a jellegzetes középtempós Zappa-szólókat. Jó hosszú, de változatos kis nóta!

A Little Umbrellas kezdése akár egy Ravel-feldolgozásnak is elmenne:-) Underwood itt is (mint a lemezen általában) nagy formában van.

A Gumbo az album csúcsa! Bennett basszusára Underwood jó hosszú szaxofon-szólót nyom (7-8 perc), majd váltja Sugarcane hegedűn, ő csak kb 5 percig bírja szuflával, mert a végén jön a Mester egy újabb pörgő szólóval, az egész alá Humprey rakja az igen dögös alapokat, kap is a végén egy kis lehetőséget, Bennettel együtt. A végén már midenki egyszerre nyomja - teljes gyönyör. Aztán sajnos vége.

A végén jön az It Must be A Camel levezetésnek, kicsit fáradtnak tűnik, s nekem mindig a későbbi synclavieres időszak jut eszembe erről a dalról, nem tudom miért. Itt a végén azért elmegy. Sőt, most hogy meghallgattam megint, máár tetszik is!

Most, hogy egy kissé (a többiekhez képest hónapokat) késve írtam le mindezeket, gyorsan befejezem:
Az album nekem nagyon egységesnek tűnik, annak ellenére, hogy rengeteg zenész szerepel rajta; élő hatású (kíváncsi lennék mennyi volt a megírt rész és mennyi a tényleges rögtönzés); háttérzeneként s "odafigyelősen" is szívesen hallgatom. Szerintem.

The Gumbo Variations (azt hiszem a bakelit változat - itt a CD-s verzió):

muszáj leirnom
hukhes1, 2008, október 15 - 17:41

Mindent leirtatok már erről. Számomra ez a lemez Underwood jutalomjátéka. Az egyetlen Zappa album, ami ilyen módon tisztelet egy zenésztárs előtt. Én ezt látom benne.