Az LSO igaz története
írta David Ocker - a blogja itt olvasható: Mixed Meters
*
Talán meg tudok világítáni néhány homályos pontot az LSO (London Symphony Orchestra) felvételekkel kapcsolatban - ott voltam az összes felvétel és próba idején (kivéve talán egy vonós alkalmat), nagyon jól ismerem a zenét és közreműködőként is szerepeltem az egyik darabban. Körülbelül másfél méterre voltam a fúvósszekciótól mikor végre megjöttek az ebédből, és láttam az LSO személyzetisét is amint aprót kért az egyiküktől a telefonhoz hogy "új fúvósokat hívjon" - ami akkor egy különös viccnek tűnt, mintha észrevette volna hogy melyik zenészek hibáztak. Azt mindenesetre biztosan nem mondta, hogy "Ebben a városban többet nem kaptok munkát".
Tényleg elkéstek a fúvósok? Tényleg. Tényleg ittak? Talán. Részegek voltak? Annyira nem, hogy észrevettem volna. Rosszabbul játszottak az ebéd után? Talán. Én legalábbis hittem Franknek, és Ő így gondolta.
Amennyire tudom, Frank az LSO-nak minden megállapodott pénzt kifizetett, a túlórák díjait is beleértve. Biztos vagyok benne, hogy a szakszervezet előírásaira kínosan ügyeltek. Mikor megtudtam az alapelőadások díját (emlékezetem szerint 50 font volt - de lehet hogy tévedek) el voltam képedve, hogy milyen ALACSONY. A díj itt Los Angelesben ennek több mint duplája. Az LSO egy meglehetősen elfoglalt szabad-státusú zenekar - valami mindig történt -, a felvételek januárban voltak és a zenekarnak (mint egésznek) nem volt egy szabadnapja a következő MÁJUSIG.
Mivel a Zappa-előadások nem elsődleges prioritásúak voltak, arra a pár hétre sok szólamvezető szabadságot vett ki -több olyan zenész is volt ugyanakkor, akik nem voltak zenekari törzstagok, a hozzáállásuk nekik volt a legjobb (talán több munkára vagy az LSO-ban állandó státusra vágytak).
A (fizetett) túlóra lehetőségét a zenekar egésze vonakodva fogadta. Egy túlóra-alkalom volt emlékezetem szerint - csak a klarinétoknak és fagottoknak, hogy a Mo 'n Herb's Vacation első tételének gyilkosabb részeit fölvegyék. Ezek közül a zenészek közül páran szintén elégedetlenkedtek, mert a túlóra a kocsmák bezárása után fejeződött be, ezért el kellett küldeni valakit hogy szerezzen be némi alkoholt és hozza be a felvételre. Másfél liter kemény viszkivel tért vissza (7 embernek), amit a zenészek boldogan töltögettek a papírpoharaikba.
A zenekar tagjai általánosságban nagyon barátságosak voltak - az egyik fagottos még a 200 Motels felvételén játszott az RPO-ban (Royal Philharmonic Orchestra) és Ő kérte, hogy vehessen részt a felvételben. Biztos vagyok benne, hogy mikor mi, amerikaiak hallótávolságon kívül kerültünk, ők hosszan és hangosan panaszkodtak a zene nehézsége miatt. A nehézségi fok miatt természetesen nem kaptak plusz pénzt. De higgyék el nekem, ez a zene nagyon, nagyon, nagyon nehéz volt.
Voltak akik az abszolút minimummal próbáltak túlesni a dolgon - mások a kezüket-lábukat összetörve, nagyon szépen játszották el a szólamukat (az üstdobos például teljesen elképesztett egy általam gyakorlatilag lehetetlennek tartott rész eljátszásával, mindössze két kannán). A rendelkezésre álló próbaidőt figyelembe véve úgy gondolom, hogy a zenekar egészében véve Frank zenéjének előadásán és a felvételen egyaránt nagyon dícséretes munkát végzett. Az elismerés jó része Kent Naganót illeti (aki, mint talán tudják, azóta rendszeresen dolgozik az LSO-val).
Tökéletes volt a produkció (Frank mércéje és elvárásai szerint)? Egyáltalán nem! Közel sem.
De azt kell hogy mondjam, hogy az előadások minőségét csak a "szemöldökfelvonások" csökkentésével lehetett volna javítani. A zenészek az amerikai viszonyokhoz képest sok alkoholt fogyasztottak. A Barbican színpad mögötti részén egy teljes bár volt csak a zenekar részére. Ki is használták rendesen. El kell ismernem, hogy ez a viselkedés megdöbbentett. A zenekar sokkal kevésbé játszott jól a koncert második felében, mint az elsőben. Erre határozottan emlékszem. Franket ez megrémítette - rengeteg pénzt fizetett a zenészeknek azért, hogy neki játszanak. Ha a saját bandájának egy tagja így viselkedik, már rég röpült volna mielőtt az utolsó korttyal végez.
És most hadd beszéljek Frankről. Nézetem szerint Frank egy zseniális zeneszerző, kivételes szervező és nagyon jó hangszerelő. A sorrend és az ereszkedés szándékos. Természetesen felfogadott embereket (mint például engem) a kisebb hibák kijavítására és a részletek kézbentartására - nem mintha nagy hibákat vétett volna. Tudta, hogy mit akar, és tudta hogy valami mikor van jól előadva és mikor rosszul.
CSAKHOGY Frank nem értette meg a klasszikus zenészek alapállását.
Franknek a leghalványabb elképzelése sem volt arról, milyen egy zenésznek megjelenni egy próbán, elővenni a hangszert, miközben valaki egy kottapapírt tesz elé elvárva hogy azt egyből nyomja, aztán valami zeneszerző vagy karmester vagy valaki más mégis azt mondja hogy játssza másképp, és még a hangulata se legyen rossz.
A zenekart a legjobb esetben is egy nagy rock-bandának tekintette. A legroszabban pedig egy nagy szintetizátornak. Megcsavarunk egy gombot és a hang egy varázsütésre máris megváltozik - csakhogy a gomb nem reklamál, ha túl keményen kell dolgozni ezért, és nem sértődik meg, ha a zeneszerző az előadás minőségére panaszkodik. Az élő előadók viszont igen - különösen mikor ugyanannyi fizetést kapnak mint az előző héten mikor csak fociztak és vedeltek. Ha Frank nem a Barbican új ülésrendjének kialakításával kísérletezgetett volna mindenki idejét pazarolva, az előadások valószínűleg sokkal többet fejlődtek volna mintha két hétig mindenki színjózan marad.
Frank Zappa könyörtelenül tette nevetségessé az LSO tagjait egymásközt és nyilvánosan egyaránt. Nem hiszem hogy ezt érdemelték volna. De miközben ezt tette, a tényekben igaza volt - ezeket a tényeket ugyanakkor úgy tálalta, hogy az Ő elképzeléseit támasszák alá. Igen, a karrierje során a klasszikus zenészekkel folyamatosan rossz tapasztalata volt - de biztos vagyok benne, hogy az eseményeket mindig két homlokegyenest különböző nézőpontból lehet nézni: az egyik Franké, a másik a zenekaré. Az én véleményem pedig az, hogy az igazság valahol a kettő között van.
Frank tapasztalatai az Ensemble Modern-nel azt bizonyították, hogy ennek a fajta konfliktusnak nem kell szükségszerűen léteznie. Sajnálatos, hogy az EM előadások olyan későn voltak. Egy nap talán elképzelhetünk olyan nagyzenekarokat, amelyek az EM adottságaival és pozitív hozzáállásával játszák Frank zenekari műveit - próbáljuk meg elképzelni a Pedro's Dowry öt különböző előadását a lemezboltok polcain, vagy a Sinister Footwear-nek egy "kottahű" előadását! Ez viszont addig nem fog megtörténni, amíg a zenakarok gazdasági vezetői nem gondolják úgy, hogy Zappát játszva is el tudják adni a jegyeket. A Zappa-rajongóknak viszont nem fog tetszeni a zene, ha azt rosszul játsszák, ami viszont még sokáig így lesz, mivel rohadt nehéz.
Az előadások pedig nem lesznek jobbak, amíg a zenészek nem tanulják meg a zenét kezüket-lábukat összetörve és nem kapnak elég próbaidőt és a karmester nem ássa bele magát a kottákba és nem találja ki, hogy azt hogy szólaltassa meg úgy, ahogy azt Frank szerette volna. Erre pedig nem sok esély van addig, amíg a zenészek akár itt, akár Európában arról sztorizgatnak egymás között hogy micsoda csapás Zappa darabjait játszani.
De emlékezzünk arra is, hogy a Tavaszi áldozatot ma már ifjúsági zenekarok is rendszeresen játsszák és hogy professzionális zenekarok büszkélkednek azzal, hogy "kottahűen" adják elő a "Le Sacre"-t. Talán Frank Zappa zenéje is elér egyszer ide. Csak reménykedni tudunk.
balint, 2006, április 29 - 21:36
