Dance Me This - kritika az új lemezről

Kézenfekvőnek tűnne a lemezhez mint „100. albumhoz”, mint „utolsó kiadványhoz” viszonyulni, de vizsgáljuk ehelyett a dolgot csupán akként, ami: zeneként. Zappa e tárgyban megszokottan semleges és tárgyilagos hozzáállása is ezt sugallná, s hogy a szokásosan és vállalhatatlanul túlzó késlekedés (22 év!) pont századikra hozta ki a lemezt, az igazán nem érdemel sok szót.

Visszaidézve az első meghallgatást: üdítő és meglepő élmény volt, hisz miközben persze lehetett sejteni az irányt, a megszólalást, mégis jól érezhető volt valami finom újdonságélmény. Sok fórum számolt be hasonló első benyomásokról, miközben azért az ember persze hamar párhuzamokat is von – számomra két vonatkoztatási pont jön elő újra és újra. Az egyik – talán nem meglepő – a Civilization… albumé: a kiérlelt megszólalás, a nagyon gazdag és kísérletező, mégis sok akusztikus elemet használó hangkép; mindezt persze a megszületések közeli időpontja is természetessé teszi.

A másik bennem felbukkanó párhuzamos szál talán kevésbé egyértelmű: a gitárszólók. Ezek létét/világát egyre kevésbé érzem önálló, különálló műfajnak: akár az LSO felvételein, akár más meghangszerelt „talált” daloknál-dallamoknál egy olyan kereső-kutató habitust érzek, aminek az alapja egy improvizáció-vonal, azaz Zappánál ez többször ténylegesen is egy-egy gitár-improvizációból indul el. Ide köthetőek aztán azok a közös, irányított rögtönzések is, amik néha önálló darabokká is nőnek, néha pedig inkább közjátékként jelennek meg feszesen komponált munkák között.

Ilyen szempontból érdekes a Synclavierra gondolni: Zappa ezzel olyan eszközhöz jutott, ahol bármilyen nyersanyagból bármit létre tud hozni – legyen ez a pillanat adta rögtönzés, korábbi dallam bevitele vagy átirata, „idegen anyag” zenei lefordítása, és így tovább. A számítógép megjelenítette rengeteg eszköz ugyanakkor nem nehezíti el, nem teszi darabosabbá a produkciókat – egy ilyen sokvegyértékű embernek ez valóban lehetőség, hogy bármilyen irányba kiterjessze a szabadságát.

Ezzel a szabadság-, felszabadultság-élménnyel kötöm össze a lemez könnyed, laza hangulatát – a zenén se technikai, se az „utolsó munkát” megjelölő egyéb virtuskodás vagy bizonyítási vágy nem érződik: egy zenész, zeneszerető ember kereső-kutató elméjének örömteli, sokszor játékos eredménye.

Ez a könnyedség jelenik meg rögtön a nyitó Dance Me This-ben: könnyed, szinte popos kíséret felett a torokénekesek játéka, hátul könnyed de játékos ütőskíséret, és ami sokunknak igazán meglepő és lélekemelő: a pár másodperces gitárjelenlét a nyúlfarknyi darab végefelé. Épp csak sóhajtásnyi, de finoman dobja a hangulatot. Ugyanez a könnyedség, talán egyszeri nekifutású indíttatás jellemzi a lemez pár többi számát (Pachuco Gavotte, oat Polo, Rikoniki, Calculus), amik nem lesznek zenetörténeti alapvetések, de egy-egy motívumuk, a kíséret darabkája, kis részlete könnyen a fejünkben maradhat.

Hosszabban a Wolf Harbornál érdemes időzni, ami nyilván a központi darab, és most különösebb méltatgatás helyett (ami a nagyon gazdag hangképre térne ki, a sokféle, sokszínű megszólalásra, az ütős-jelleg hangsúlyosságára, stb.) most a dilemmáimat írom le, ami nagyjából kivetíthető az egész lemezre, és kapcsolható a két korábban előhozott párhuzamra is. Sokszori hallgatás után a legfontosabb apró, de nem szűnő hiányérzetem: van-e a lemeznek, de akár az egyes daraboknak valami erős gerince, felismerhető fő-motívuma, karaktere. Ha a Civilization… lemezt idézzük fel, vagy szinte bármelyik gitárlemezt: a sorakozó darabok mindegyike valamilyen karakteres motívum, gondolat megjelenítője, ami egyrészt önállóan is a fülünkben-fejünkben marad, másrészt nagyban hozzájárul a lemez egészéről kialakult képünkhöz. Soroljuk csak: Amnerika, Navanax, Republicans, N-Lite, Buffalo Voice, Things That Look like Meat, Sleep Dirt: mindegyikük egy-egy külön kis csoda, saját világgal, kapcsolódási pontokkal, továbbgondolási lehetőségekkel, jövőbeni alternatív előadások felsejlő gondolataival.

Ennél a lemeznél nem könnyű ilyen emlékezetes momentumokat találni: nehéz lenne megmondani, a Wolf Harbor miért 27 perc hosszú, miért is áll 5 részből, ezek miért úgy következnek egymás után, ahogy, sőt: hogy mi a lényegi különbség közöttük. Persze nyilván felfedezhetőek eltérések: az egyik hang-hajlításokkal operál, a másik szinte kizárólag ütős-darab, talán a harmadik is, a negyedik pedig… Igazából meg nem tudnám mondani.

Ha viszont a gitárszólókhoz is hasonlítottam ezt a világot, akkor abban az a remény is benne lehet, hogy a hallgató ráérez erre az improvízatív-kimunkált hangszőnyegre, ami akkor megmutathatja egy tartalmasabb arcát... – meglátjuk. Az élő szólók erénye persze a több zenész személye jelentette sokszínűség, a hangszer artikulációjának gazdagsága – kérdés hogy itt az itt megszülető ugyancsak gazdag hang-kép tud-e majd hasonló élményt adni. (Személy szerint nekem sok kicsit a torokének is, de ennek is adjunk időt, hátha beleszervül a nagy [közepes?] egészbe.)

Álljunk meg azért még néhány kiemelkedő pontnál: ahogy ilyen volt nekem a kis gitár-intermezzó az elején, emlékezetes a Rykoniki laza ritmusjátéka, és Wolf Harbor ide vagy oda, a legtartalmasabb darabnak mégis a csupán negyedolyan hosszú Piano tűnik: szépek az indító futam zongorahangjai, külön élmény a „bal kéz” változatos és gazdag kísérete, és szép ahogy a darab felépül, ahogy egyre gazdagodik a hangszerelés, ahogy (a „Dob és dallam”-jellegűeknél megszokott módon) az ütős unisonóban kíséri a zongorát. Egyenes vonalú, előremenő darab, színekkel, feszültségekkel, zárás helyett inkább egyfajta abbahagyással – tán felfért volna a Civilization lemezre is.

A zárás ismétcsak könnyedebb (a Calculus), amiben Todd Yvega próbálta meg ritmikailag lekövetni a torokénekesek szólamát (sikerült neki).

Kérdésekkel, kis hiányérzetekkel, élményekkel és nyugtalanító kis kíváncsiságokkal érkezett meg tehát ez a lemez: nem záró, nem összegző, nem „leg”, nem kulcs-lemez, de egy izgalmas utazás, néhány kérdőjellel. Karakteresebb műfajindítás a Jazz From Hell, ütősebb alapvetéseket tartalmaz a Civilization, de jól belefér ez a lemez is a sorba, bárminemű lezárás-élmény helyett inkább azt a kérdést hagyva az emberben, hogy „mi jöhet (jött volna) még?”.

Nagy kár hogy csak most jelent meg, ahogy nagy kár hogy a világ nemigen fog sem erről, sem Zappa sok másik lemezéről sem tudomást venni.