Érdekes hogy vajon mi lehet majd egy ilyen kiadványon (már ha lesz): volt már a lemezből Au20 audiofil kiadvány, készült dokumentum DVD, volt CD-változat, legutóbb 2012-ben újrakeverték...

Ami igazán ütne és amit folyton hiányolok a 21. században: egy olyan DVD amin váltogathatóak és válogathatóak a hangsávok - NETÁN plusz egy lazán odadobott gyűjtemény a kor koncertfelvételeiből (akár mp3-ban), úgy 3-4 (6-7..). NEKEM kábé így tudna kinézni egy díszkiadvány, ma.

@mB: Nem akarlak elkeseríteni, de ez a sáv váltogatós dolog nem fog összejönni. Olyan szempontból még logika is van a dologban, hogy néhányan feljogosítva éreznék magukat arra, hogy az így sávokra bontott lemezt újrakeverjék. Nem biztos, hogy annak jó vége lenne. Esélyes egy szép csomagolásba bújtatott cd/dvd kombó, vagy valami hasonló. Újdonságok nélkül.

@Rátosi Milán: (naa - most úgy érzem magam mint "Loretta" a Brian életében, mikor közlik vele hogy (férfi létére) nem szülhet gyereket: "Ne keseríts el!" :-) )

Persze, tudom hogy irreális - azaz mégsem, végül is nem is magamtól jutott eszembe: a Metallica S&M DVD-jén vagy ötféle hang-opció van: csak a banda, csak a szimfonikus, így együtt vagy úgy külön (jó, lehet h nem öt), nyilván soha nem lesz a dolog sztenderd (pláne nem úgy ahogy fentebb írtam), de azért nagy okát nem látom: ma is azt csinálnak a zenével a végfelhasználók amit akarnak (ld: mashup), van olyan lemezem amit valami lelkes hallgató újrakevert kicsit több basszussal: a dolog tehát ha kisebbségben is, de él - egy ünnepi kiadványnál, egy a ZENÉt az előtérbe helyező munkánál miért ne lehetne lehetséges felvetés? (Na jó, legyünk reálisak: nyilván nem a mostani cégvezetésnél...)

A spontán újrakeverésre azért nagy léptékben sincs valós érdeklődés: a Zappateers-en korábban felvetettem, hogy ha már nem jelenik meg annyi és olyan lemez amit a ZFT ígér, akkor valami ügyes hangmérnökcsapat felturbózhatna néhány kalózfelvételt és azokból összeállhatna egy-egy korszakot méltó módon bemutató "album". Nagyon kemény, durva és határozott SOHA volt a válasz, még a lehetőség megemlítésének is. :-) Miközben az életmű egészének jót tenne, a fülünknek jót tenne, vagy alkalmas lenne olyan ostobácska lyukak befoltozására, mint a Wazoo-n levő tévesztés (Regyptien Strut), ami nekem kimondott fájdalom, minden alkalommal, vagy jó lenne egészben hallani a Ljubljanai Black Napkinst, és így tovább (csináltam is ezekről ugye egy-egy "javított" verziót magamnak, de nyilván amatőr, nincsen hozzá tudásom és eszközöm.)

(jut eszembe: attól hogy egyes DVD-ken megnézhető (sokszor szinte órányi terjedelmű) kihagyott jelenet, még nem kezdenek sehol újravágott filmeket árulni vagy megosztani az interneten: ezek adalékok, izgalmas részei a filmnek és a filmtörténetnek: nem tudom hang-ügyben miért ne alakulhatna ki hasonló gyakorlat, akár. A Sleep Dirt egy gombnyomással átváltható énekelt és instrumentális változata, a Thingfish váltható végigdumált és zeneközpontú verziója, Az Uncle Meat gyalázatosan kibővített és eredeti hosszúságú (rövidségű) albumváltozata. És így tovább.)

Arra gondolok, ha sávokra szeded a zenét, akkor megvannak a megfelelő programok arra, hogy mondjuk kicsit ráadj a basszusra, esetleg valamelyik hangszert eltüntesd egy másik javára. Gyakorlatilag újra lehet keverni az albumot. Nekem a sávváltásról azonnal ez jutott eszembe.

p.s. a Thing Fish dumák nélküli változatát nagyon, de nagyon meghallgatnám!!

@Rátosi Milán: én is erre gondoltam - erre IS, meg bármi másra, amivel a mai technológia többet tud mint a bakelitlemez. Nem a darabjaira-szedés a mániám, de ha díszdobozt vagy jubileumi kiadványt akarnak kiadni (márpedig azt akarnak), s az illető akiről ezt kiadják történetesen zenész volt és történetesen a hangfelvétel és hangmanipuláció mestere is, akkor méltó dolog lenne a puszta reprodukció helyett valami inventívvel előállni. (Ahogy a Proxy-n a csapat eljátssza csak a dobszólamot: nem ugyanez a sávokra bontás? Történetesen élőben? S nem izgalmas? De. :-) )

Ha CSAK annyi lenne ez hogy az évek során megjelent keverési változatok párhuzamosan szerepelnek egy lemezen, már izgalmas dolog lehet. Ha ehhez netalán egy új vagy újszerű keverés is kerül, ha ehhez egy mesélősön túl egy a hangsávokra és szólamokra fókuszáló dokumentumanyag egészíti ki, az már pláne király lenne.

Ha halódik a CD-ipar meg újra ki kell találni a zeneipart mint olyat, mi lenne rá jó alkalom ha nem egy ilyen kiadvány lehetősége?

@mB: A hivatalos fórumon annyi infót elcsepegtettek még, hogy a vinylen megjelenő dalok ott lesznek bónuszként a cd-n. Ez több, mint amire én számítottam.
Egyébként azt gondolom (a jóslataimnak pedig többnyire az ellenkezője szokott bejönni, szóval lehet reménykedni), hogy túl sokat vársz ettől a kiadványtól. Számtalan zenekar/előadó dobott már ki 30.,40.,50. évfordulós kiadványokat, elég kevés igazi atombombára emlékszem. Ráadásul a ZFT az eddigi tapasztalatok szerint hajlamos nem túlgondolni az ilyesmit.
Ezzel a hangsávra bontással a problémám az, hogy, ha egy csomóan fapados módon újrakeverik, vagy csak megváltoztatják az arányokat és ezek megjelennek a weben, akkor melyik lesz a valódi? Meddig terjed annak a határa, hogy az Apostrophe'-ot Frank Zappa albumnak tekinthetjük? Újrakeverte Larry meg Harry meg Wendy meg Peti. Melyik az eredeti?
Ahogy leírtam és végiggondoltam ezt a dolgot rájöttem, hogy a valódi problémám nem is ezzel kapcsolatos, csak idekevertem (ezúttal feleslegesen) a saját alkotó-alkotás-befogadó viszony kényes egyensúlyának megborulása iránt érzett aggodalmam. Viszont rémeket láttam, az ilyesmi valóságalapja gyakorlatilag a nullával egyenlő.

A King Crimson első dvd-jén (Dejavrooom) van egy lehetőség: bizonyos dalok esetében beállíthatjuk, hogy melyik zenész nézőpontjából akarjuk látni/hallani. Az ilyesmit nagyon el tudnám viselni Zappáéktól is.
Végső konklúzió/kérdés/lamentum: Miért dobna be a ZFT újítást a kiadványok terén, ha csak egy hűséges, de csak nagyon kevéssé fluktuálódó vásárlórétegre építenek? Egy már nem alkotó előadó nem tud változni a trendekkel együtt. Új rajongókat nem hinném, hogy hoznak a kiadványaik. Zappa már életében is inkább szájról szájra terjedt.

@Rátosi Milán: Igen, pont ilyesmik jutnak eszembe amit a King Crimson DVD-ről írsz – vagy bármi más, amit a technika lehetővé tesz. (Amúgy ezzel a lemezzel [A’] kapcsolatban PONT nincsenek konkrét elvárásaim, csak mint új megjelenés kapcásn tűnődöm, általánosságban – ahogy azzal kapcsolatban sincsenek illúzióim, hogy a ZFT bármit is „akarna” :-), sokszor bebízonyították hogy semmi ilyesmiről nincs szó.) Egyet viszont nem értek: „a vinylen megjelenő dalok ott lesznek bónuszként a cd-n” – hát a vinyl az maga A LEMEZ, az ’eredeti’ keverés: nem az lesz maga a kiadvány – hogy kerülne saját maga mellé bónuszba?

Alternatívok: a Zappateersen is felmerült ez, hogy mi van ha elterjednek az ’akárki’ által kevert alternatív változatok – de egyrész nem értem ez miért baj (ha jó?... Hadd szóljon!), másrészt semi nem mutat arra jogy ilyen tendenciák akár csak miniben léteznének: alternatív jelenetekből senki nem csinál újravágott filmet, a Youtube-on levő részleteket sem téveszti senki össze az eredetivel, de a fenti DVD alternatív hangjából esetleg készülő magán mixek sem söpörtek le semit a piacról de a hallgatási szokásokba sem igen fészelődtek be; pedig létezik pár hasonló: nekem ősrégi nagy kedvencem a Judas Priest 78-as koncertlemeze – a Youtube-on valaki összerakta a kislemezekből meg elérhető bónuszkiadványokból az eredeti sorrendű teljes koncertet (btw: miért nem a kiadó tette meg?) Mindenesetre a dolog elérhető, és boldogan hallgatja mind a 7 ember akit érdekel - s akiknek nyilván megvan az eredeti lemez is, ahogy nekem is.

Ős mega-kedvencem a Metallica Justice lemeze, amiről híresen hiányzik a basszusszólam – ezt is megcsinálta és kijavította valaki,”Justice for Jason” címmel fent van a Youtube-on: amióta ismerem, csak ezt hallgatom. Hogy „eredeti”-e, hogy hivatalos-e? Egész egyszerűen JÓ, az ember ezért hallgatja, nem azért mert "eredeti"; aki akarja, megtalálja, de nyilván emellett persze esélye nincs az eredeti lemez ismertségének a közelébe se jönni – és még le sincs tiltva a Youtube-ról, nem is volt soha, senkinek nem fáj.

youtu.be/AUyIInNWO34

Ugyanígy TUDHATÓ egy csomó defekt vagy vita egyes Zappa-lemezekkel kapcsolatban, vagy felmutathatóak (lennének) a sok hangszer mögött elbújó szólamok, és így tovább. Egy DVD-re sokminden ráfér: a WAZOO nem a megkevert dalsorrenddel, a Halloween TELJES háromórás koncertje, az OZ egy épeszűbb, erőteljesebb keverése… Egy csomó posztumusz kiadványon olyan buta technikai megoldások vannak, amik közszájon forognak: a Buffalo túlezéreltsége, a Road Tapes 1. ajtócsapkodásos hibafoltozása, a fent említett WAZOO dalfelcserélése – egy DVD-n elférne az eredeti és EGY lehetséges alternatíva, legalább, pluszban a CD-váltás kényszere nélkül. De vicces lenne kiadni úgy egy koncertfelvételt hoyg egy gombnyomással CSAK a gitárszólókat hallgatom meg – satöbbi satöbbi satöbbi.

De miért ne kerülhetne egy lemezre egy külön fejezetbe egy darab és annak egy korábbi inkarnációja (While Yiur Were Art), „mellélassítva” a sebességet, együtthallgathatóvá téve a dolgot, illetve a kapcsolatokat? Zappa maga is (néha) többmindent tett a CD kiadásra mint az „eredeti” lemezre (In New York): csak azért mert volt hely: használjuk a technika lehetőségeit!

100 ilyen lehetne, ezek csak az én ötleteim. Függetlenül attól hogy egy normális cég kit célozna meg (mert a ZFT ugye senkit), ugyanazt kiadni sokadszor egyszerűen nincs értelme, csak azért mert más színű a borító vagy rá van írva egy 40-es.

Voltaképp csak ezen tűnődöm hogy hogy lehetne, hogy mi lenne az amiért azt mondanám hogy érdemes pénzt adni. :-)

(de sokat dumálok... :-) még egy: egy lemeznek vagy előadónak amúgy szerintem sokkal többet árthat egy (sok) mindenféle jubileumra hivatkozó átszínezett replika ["jaaa, még egy bőrt lehúznak - ennek az életműnek is vége"], mint egy okos, valóban átgondolt KRITIKAI kiadás: újakat és régieket is megfoghat, az újszerű technika miatt hírértékű is, kézben tarthatja és alakíthatja a zenész imázsát... Hetekig beszédtéma volt valamelyik magyar zenekar amelyik pendrive-on adta ki a lemezét, másvalaki tetszőleges összegért kínálta letöltésre: a DVD ehhez képest technikailag is más, izgalmas LEHET. Over. :-) )

@mB: A 2 vinyl kislemezre gondoltam, az azokon szereplő dalok (4) kerülnek bónuszként a cd-re, a fórum szerint.
Erről a Metallica balhéról nem is hallottam eddig, nézegettem a youtubeon, már az Orionnak is találtam olyan változatát, ahol fel van küldve a basszus, ott mondjuk az eredetivel sem volt szerintem probléma. Most viszont feltettem és rájöttem, hogy még mindig a kedvenc Metallica dalom. (a napokban jöttem rá, hogy a Ride The Lightningon milyen kedves irodalmi utalások vannak: a For Whom The Bell Tolls ugye egy Hemingway regény címe, a Fight Fire With Fire sor meg egyenesen Shakespearetől származik. ez volt a zárójel) Az Unleashed In The Studionak is csúfolt Judas Priest lemez körüli hercehurcáról viszont hallottam korábban. Ott viszont nem csak a dalokat, hanem a közönséget is szokták hiányolni, ezért a gúnynév is. Egy újrakeverést megérne.

Csak a szkepszis beszél belőlem, mikor azt mondom, hogy a ZFT nem akar megújulni, mert látszólag nem áll érdekében. Ugyanakkor, ha valóban Zappa örökségét akarnák továbbvinni, akkor lehetnének sokkal interaktívabb kiadványaik (is), ebben maximálisan egyetértünk. A tetszőleges összegért való letöltést sokan csinálják, a bandcamp-en rengeteg ilyen albumot lehet találni, még fizikai hordozók esetében is, csak azoknál meg van adva egy minimális összeg.
Az aggódásom pedig egy még nem létező tendenciára utal, viszont a változások gyorsaságát tekintetbe véve, nem biztos, hogy nincs a kertek alatt a dolog. Nemrég olvastam egy cikket (nem tudom hol, azt sem kitől), ami valami olyasmiről akart szólni, hogy a jövőben a művész, alkotó szerepe gyakorlatilag eltűnik és csak művek lesznek, körvonalazható alkotók nélkül. A bennem élő konzervatív esztéta rögtön hátrahőköl az ilyesmitől. Nehezen tudom elképzelni, hogyan fogadjak be egy alkotójától megfosztott alkotást. Nagyon messzire vinni, ha ebbe most bele akarnék menni és nem is jutnék vele sehova, mindenesetre tény, hogy ez a fajta "csináld magad" jellegű alkotói magatartás számomra fontos dolgoktól fosztaná meg a művet. Talán már a művészet kifejezés is fellengzős, mégis azt mondom, hogy a hétköznapi szférába, minden nap, minden pillanatának teljesen profán közegébe száműzni a befogadást szerintem nem kifejezetten üdvözlendő. John Cage jó 50-60 éve beszélt már erről, még csak nem is újdonság tehát.
Szóval ennyi, jövő szombaton 50 éves lesz a Mothers Of Invention, Gail Zappa meg talán nem is realizálta még. Biztos nem olvassa a Zappa Pontot...

@Rátosi Milán: Hm, nem tudom miért lenne probléma az alkotótól megfosztott alkotás – ez az egész alkotóközpontú művészetszemlélet nagyon rövid múltú, majdhogynem a 19. század óta létezik: na jó, a reneszánsz óta, kábé. Azelőtt alig ismerünk egy két nevet – alkotást annál inkább. Homéroszról nem hogy azt nem tudni hogy hol született vagy hogy nézett ki, hanem azt sem hogy egyetlen ember volt-e.

De érdekes tendenciák bukkentak fel a XX. század végén is: a land-arttal foglalkozók például néha kint a sivatag közepén hoztak létre valamit, és otthagyták. Aztán a flash-moboknak elvileg van persze ötletgazdájuk, de gyakorlatilag egy közösségi aktus, a legtöbbször szándékoltan beazonosíthatatlan „szerzővel” vagy akár résztvevőkkel. Banksyről talán ma sem tudja még senki hogy kicsoda – de van egy magyar képzőművész srác is, aki becsempészi (!) a hires kiállítótermekbe a munkáit, és a falra akasztja. Lakner Antal magyar képzőművész sokszor az utcára teszi ki a maga különös "valóság-hekkeléseit", amik múzeumban is kiállíthatók aztán persze, de az igazi terepük az utca, név és szerző nélkül.

Nagyon sok szám válik egyfajta kortárs népzenévé – vajon a Most múlik pontosan, az Utcán, vagy a Kvantanamera nem élnek-e teljesen független életet a szerzőjüktől? És érdekes módon ez nem ássa alá a Quimby vagy az Illés vagy akárki hírnevét vagy elismertségét, sőt: azért elég menő dolog egy „népdal” létrehozása, ennek nyertese részint a „nép” akinek megfogalmaztak valamit amivel azonosulni tud, és a zenész is aki létrehozta, mert minden közkinccsé válás ellenére nem fog (nem TUD) eltűnni annak a ténye hogy az adott mű az ő szerzeménye.

Miért kéne alkotó (illetve a kilétének a tudása) bárminek az értékeléséhez, élvezéséhez, befogadásához? A művészet (zene, tánc, festés, bármi) jellemzően mindig is közösségi aktus volt, „rítus”, amiben a közösség, illetve a közösség közösség voltának önmaga által való megélése volt az elsőrendű, nem az hogy ki volt a lemezborítóra írva.

Amúgy ez pont Zappa kapcsán érdekes, elég csak megnézni az általa valaha idézett zeneművek listáját – és az idézet ténye a beazonosíthatóság ellenére NEM zeneszerzőnek szólt, hanem egy olyan közös ismeretnek, amit történetesen az adott zenei motívum jelenített meg.*

globalia.net/donlope/fz/quotes.html

A zenék megoszthatósága is nyilván hatással lesz a jövő zeneszerzőire-előadóira, kíváncsi leszek merre alakul a dolog!

*Egyetemistaként lakott nálam egy amerikai srác pár hétig, én mutattam meg neki Zappát, és valószínűtlenül nagyokat röhögött a Broadwy The Hard Way lemezen: minden egyes dallamtöredék ismerős volt neki – egy reklámból, egy filmsorozatból, és nyilván elemibb a hatás ebben felnőve, mint nekünk, akik elolvassuk alahol hogy „egy hetvenes évekbeli reklám közismert dallama”, stb.

@mB: Ez a fajta művészetfelfogás tulajdonképpen a Felvilágosodással egyidős és a Romantika zsenikultuszában csúcsosodott ki, legalábbis nagyon leegyszerűsítve. A középkorban a művészet szerepe inkább szakrális volt, a fő különbséget azonban nem feltétlenül ez jelenti.
Homéroszról valóban nem tudjuk, hogy ki volt, vagy, hogy volt-e egyáltalán, az eposzok szerepe azonban akkoriban teljesen más volt, mint azoknak a tragédiáknak, amelyek előadása a vallásos ünnepek (Dionüszia) sarkalatos pontja volt és amelyeknek a szerzőit a mai napig ismerjük. Ugyanígy ismerünk költőket, szobrászokat stb. az ókori görög vagy akár római szcénából (nem találtam más szót). Ők elismert és megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának. A reneszánszból is ismerünk alkotókat, az azt megelőző korszak alapvetően más, elég ha a hét szabad művészet jut az eszünkbe, amiből hatot ma már nem sorolunk a művészetek közé. Viszont fennmaradt azoknak a tudósoknak a neve, akik hozzájárultak ezeknek az akkoriban még művészetnek hívott tudományoknak a fejlődéséhez. A kivétel, vagyis a zene esetében is lehet tudni - legalábbis nagy valószínűséggel -, hogy ki vezette be mondjuk a kontrapunktot. Valaki biztos tudja.

Manapság ha a művészetet, az alkotást, a befogadást definiálni akarjuk, arra jövünk rá, hogy mind az alkotók, mind a befogadók köre kibővült. A művészet funkciója is sokszínű lett mára (mindig megkapom, amiért a funkció szót használom, de nem tudok jobbat), a sokszínűség viszont mindig jó! A cikkel, ami a rosszallást kiváltotta belőlem, pontosan az volt a problémám, hogy az alkotó fogalmát valami teljesen felesleges, rossz dologként tálalta, amit meg kell végre haladni. Érvényteleníteni akarta, mondván kizárólag annak az alkotásnak legyen létjogosultsága, amely nem köthető alkotóhoz. Közhelyesen szólva azt mondom, mindenki számára van hely.
A flash-mob részben speciális eset, részben nagyon jó példa a modern művészet egy szeletére. Inkább nevezhető közösségi aktusnak, mint autonóm alkotásnak, egyben rámutat arra, amit én kifogásolok a modern művészetben: az a művészet, ami csak elgondolkodtat, nekem féloldalas. Viszont nem gondolnám, hogy a palettán nincs helye.
Banksy még jobb példa, vele kapcsolatban viszont nem is szükséges tudnunk, hogy kicsoda, ahogy az alkotókat sem feltétlenül hús-vér valóságukban kell ismernünk. Az alkotásai figyelemfelkeltést szolgálnak, elgondolkodtatnak, ugyanakkor valamiféle modern mítoszt testesítenek meg, amelynek a legsarkalatosabb pontja, hogy nem lehet tudni, Banksy konkrétan kicsoda. Mai kifejezéssel élve Banksy egy nagyon erős brand, ha felfedné magát azzal az egész művészete értelmét vesztené. Az ő esetében ez a kapaszkodó - ami számomra fontos egy alkotás esetében - pontosan az ő személyének (a kapaszkodónak) a hiánya. Banksy bárki lehet, bárki lehet Banksy. Veszprémben, az egyik aluljáróban van egy lóhalálában, festékszóróval odafirkantott felirat: "they made me do it" - mindig megmosolyogtatott valahányszor elsétáltam mellette. Cinkosan összekacsintottam az ismeretlen szerzővel. Ezzel együtt is ezt a Banksy dolgot kicsit túllihegettnek látom. Érdekes/vicces de a hetvenes években a Kissről sem tudta senki, hogy kicsodák...
Egy autonóm alkotás esetén számomra azért fontos, hogy ismerjem az alkotó kilétét, mert anélkül nem tudom belehelyezni valamilyen kontextusba. A teljes befogadáshoz erre a kapaszkodóra szükségem van. Egy performance, egy esemény esetében teljesen más a helyzet, mondjuk egy könyv esetében viszont nagyon is fontos a szerző kiléte, mert el tudom helyezni korban, abban, hogy melyik művészeti mozgalomhoz köthető stb., ezáltal a sorok közti utalásrendszer is érthetővé válik.

Zappánál ez a megszámlálhatatlan forrásból táplálkozó buja montázsrendszer egyrészt élővé teszi a műveket azok számára, akiknek ez az utalásrendszer valóságos, ugyanakkor nekünk - akik nem éltünk ott és akkor - ezek ismerete nélkül is élvezetes. Ezeknek a kapaszkodóknak a hiányát nem érezzük. Zappa zenéjének ezt az aspektusát az irodalomban használatos cut up/fold in technikához tudnám hasonlítani, amiben - egyszerű példát felhozva - újságcikkekből kivágott részletek kerültek a szövegbe, vagy egy ennél dadaistább módon a teljes szövegeket ilyen összedobált részletek jelentették. Ez utóbbi a szélsőségesebb példa.
Lassan elfogynak a karakterek. Tom Stoppard szerint: "Imagination without skill gives us modern art." - de legalább nem vett el semmit!

@Rátosi Milán: "Egy autonóm alkotás esetén számomra azért fontos, hogy ismerjem az alkotó kilétét"

Miért? Ezt nem az esztéta, a művészettörténész szempontrendszere-e, ami egy, de csak egy lehetséges módja a "művészetfogyasztásnak"?

Most a nemsoká koncertező Woven Hand lázában égek - sok éve a Szigeten láttam őket először, teljesen véletlenül odatévedve, azt sem tudván etiópok-e vagy eszkimók. Kevesebb-e ez az élmény mint a mostani lesz (hogy már sokmindent tudok róluk, majd' minden lemezüket ismerem)? Miért lenne fontosabb (mondjuk) Banksy nem-ismertsége a munkáinál - hisz MÉGISCSAK azok miatt lett ismert (haha, na ez vicces szó most itt), hiszen amit csinál, az adekvát, izgalmas, JÓ: alkotók köré font mítoszok nem születnek a levegőből, és XX. század ide vagy oda, a művek nagyon-nagyon-nagyon nagy százalékát "fogyasztjuk" az alkotó kilétének tudata nélkül (most szombaton voltam először a Pintér Béla társulat egy előadásán - kiváló volt, remeklés: miért nem ismerhettem volna ezt fel, miért ne élvezhettem volna ANÉLKÜL, hogy fogalmam lenne ki is Pintér Béla? [mint utólag kiderült, az egyik főszereplő]. Olvastam róla, hallottam a nevét, de semmit nem tudtam róla - a hatás mégsem az ő személyén keresztül, a személyének a tudásán keresztül, az elfogadottságának ismeretében születik, hanem csupán és alapvetően ott a helyszínen, zsigerileg, ÉS szellemileg, ÉS érzelmileg (ÉS így tovább).

PERSZE hogy gazdagítja alakítja ezt ha utánaolvasok (ezt is tettem vasárnap), ha több darabját is látom majd, ha megveszem a drámáit a kötetben (mint láttam az is van), de ez csak a pántlika az élményen: miért ne lehetett volna az én szombat estém teljes mindezek nélkül is? "Csak" a színészek játékát, a drámát magát megélve?

A nevesítés szerintem inkább a gyűjtőknek, esztétáknak, kultúra-búvároknak fontos, de nem elengedhetetlen - sőt: sokszor érzem úgy hogy társalgásokban inkább egyfajta 'teszt', a másik befogadásának próbája, a "mi vagy ők" kicsit elitista fitogtatása. Illetve fontos még a jogdíjak kifizetésénél, azért tényleg nem rossz ha egy alkotó nem hal éhen (ezügyben [is] remek cikkei vannak Spiró Györgynek a Magtár című kötetében: befogadásról, megélhetésről, műfajokról, korokon átívelően, gazdagon.)

(talán érdekes párhuzam: erősen próbára tett nemrégiben a 2001 Űrodüsszeia, amit évtizedeken át nem-láttam (és nemrégiben elaludtam rajta): próbáltam itt-ott beszélgetéseket kezdeményezni róla, kétségeimet, kérdéseimet megosztani, de főleg: beszélgetni. Alig-alig sikerült, és pont a szerző, a mű köré szőtt mitológia, a róla közkézen forgó ismeret miatt: fájdalmasan szomorkás volt a kritikákból visszaböffentett mondatok olvasása "beszélgetés" címén, vagy a lesajnáló mondatoké (volt aki szerint "túl fiatal" vagyok, haha, aztán elmondtam neki hogy mennyi. :-) ), vagy a "klubragok" kedvesen megértő mosolyai. A MŰ maga, a megoldások milyensége, a megcélzott szándékok és azok sikerültsége alig-alig volt szóbahozható, azaz "csupán" a mű maga sikkadt kicsit el a "majd megérted", a "könyv fényében", mert a többi, jórészt 'hitbeli' elhatározáson múló közlés mellett. :-) )

@mB: Tovább boncolgatni ezt felesleges, az egyes befogadói magatartások egyformán érvényesek. Hogy éppen melyik szempontrendszer domborodik ki, függ a helyzettől és a befogadótól, vagyis mindenkinek igaza van.

Banksy egy olyan szubkultúrából érkezett, ahol a névtelenség/arctalanság alapvető. Amit csinál, abban ennek a szubkultúrának a saját, belső normarendszere érvényesül, viszont onnantól, hogy kívül került ezen a szubkultúrán szembesülnie kell azzal, hogy ez a normarendszer nem biztos, hogy minden helyzetben megállja a helyét. Ahogy azzal is, hogy a saját közegében természetes névtelenség áthelyezve egy másfajta kulturális közegbe már teljesen másfajta jelentést hordoz. Többletjelentést, ebben az esetben. Ez egyébként kapóra jön neki (holott kizárt, hogy ebben lenne szándékosság), hiszen ha arc is társulna a művészetéhez, a többletjelentés eltűnne belőle. Mi maradna? Figyelemfelkeltő, az átlagosnál kreatívabb figura, aki felnagyít olyan jelenségeket, amiknek mindenki a tudatában van, ez a fajta megerősítés mégis szükséges. Valóságkiállítás. Nem mozgok otthonosan a street art/graffiti közegben, de kizártnak tartom, hogy amit Banksy csinál, annyira kiemelkedő lenne, amennyire felül van prezentálva. Ennek okai között egészen biztosan szerepet játszik a szerencse és ehhez hasonló dolgok (a siker alkímiája), az arctalansága viszont egész biztosan fontos tényező abban, hogy egyfajta modern mítosszá vált. Itt pedig nem is a mítosszá válás módja az érdekes, hanem ezeknek a mítoszoknak a szükségessége. Egy előadót/művészt a rátapadt mitikus rétegek alapján is befogadunk... Miles Davis volt A cool, a Sötétség Hercege, aki a közönségnek háttal inkább a zenét tisztelte meg blabla. Frank Zappa iróniája ott vigyorog a képembe, bármelyik hangját hallom. Sok példát lehetne még felhozni, a modernre szabott mítoszok márpedig léteznek.

@Rátosi Milán: "Tovább boncolgatni ezt felesleges", oké, igaz :-) - bár bevallom, egyvalamit még csak nem értek, amit fent is jeleztem - ezt mit jelent:

"Egy autonóm alkotás esetén számomra azért fontos, hogy ismerjem az alkotó kilétét, mert anélkül nem tudom belehelyezni valamilyen kontextusba."

Mit jelent ez új művek esetén, ismeretlen előadó koncertjén, véletlenül elkapott filmnél, stb? Meghatározó élményeim nagyon nagy része "első találkozás", ami UTÁN tudtam meg hogy ki a szerző, mintha fent ennek a lehetőségét tagadnád vagy tennéd zárójelbe - hogy lehetséges?...

@mB: Lehet, hogy fogalmazhattam volna kicsit árnyaltabban. Az ember persze nem ragaszkodik vaskalapos módjára a szerző kilétéhez, pontosabban annak ismeretéhez. Viszont nem az első találkozásról beszéltem, hanem a sokadikról, mikor már elmerülök a dologban. Ezen a ponton viszont fontos, hogy el tudjam helyezni. Érdekes, de véletlenül elkapott film élményeim nincsenek, pontosabban nem tudok ilyet felidézni. Koncertek esetében meg korábban ismeretlen előadókkal ritkán találkozom. Az előzenekarokat vagy lekésem, vagy a bárpultnál hallgatom - tudom szemétség. Jazznél szokott újdonság becsúszni, ott többnyire a padlón vagyok a gyönyörtől, de a jazz ilyen. Otthoni zenehallgatásnál vannak meglepődések, de újdonságon mostanság már ritkán lepődöm meg, viszont bármikor meg tudok lepődni újra. :) A dolgok nálam nem elsőre hatnak igazán, ez a végső konklúzió.