David Ocker friss írása a koncertről:
Frank Zappa 200 motelje - a szvitek
Egy szerdai napon, október 23-án a Los Angelesi Filharmonikusok Frank Zappa 200 Motels - a szvitek címmel rendeztek előadást, az esemény egyben a Disney Hall tizedik évfordulója is volt. Nagy gonddal színpadra vitt, nagy költségvetésű, több mint kilencven perces előadás szólistákkal, színészekkel, egy kórussal és hatalmas zenekarral. Kivételesen magas zenei minőséggel. Kiváló este volt. Mint egy rock koncert. Sajnos csak egyetlen koncert volt és minden jegy hamar elkelt - Zappa zenéjének sok barátja hiába áhítozott jegyekért.
Szeretném megköszönni a Filharmonikusoknak, különösen Esa-Pekka Salonen karmesternek és Chad Smith művészeti vezetőnek hogy jelen lehettem a zenekari próbákon. Érdekes, csak három volt belőlük. Csodálatos volt a zene ilyen pontos és aprólékos előkészítését, pozitív professzionalizmusát látni - olyan tulajdonságok ezek, amik Frank életében sokszor hiányoztak a nagyzenekarokból. Ennek a felkészülésnek a megtapasztalása rengeteg gondolatot és érzelmet szabadított fel bennem.
Rég voltam ennyire izgatott bárminemű élő zenei előadás kapcsán. A 200 Motels - The Suites megszólalása, előadása bámulatos volt. Igazán emlékezetes este.
A "Fodros gazella" (Pleated Gazelle) rész a Frank-karakter (vagy Larry a törpe, merthogy egyformán néznek ki) bevezetőjével indult:
Az egyik este a koncert után nem jött össze semmi eksön. Egyedül mentem vissza a hotelbe. Csináltam egy kis nescafét és elővettem a darabot amin éppen dolgoztam, énekhangra és kamarazenekarra. A címe "Láttam a fodros gazellát" volt. Sokan nyilván meglepődnek azon hogy valaki ilyen címmel ír zenét: hülyén hangzik és nem túl érzékeny. Engem ez nem érdekelt mikor írtam - csak leírtam ami az eszembe jutott. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy bármikor is hallhatom majd előadva. Aztán az is eszembe jutott aznap este, hogy ha mégis előadnák a darabot egyszer közönség előtt, talán jobb fogadtatása lenne ha lenne valami története. Hát írtam hozzá egyet.
Íme, Frank nagyon szemléletes leírása arról, hogy hogyan szerez zenét. Azzal a sejtetéssel kezdi hogy csak akkor ír zenét ha nem sikerül becsajoznia. Aztán jelzi hogy a zenéje nem szól mindenkinek. Aztán csak később adja hozzá a történetet, hangozzék bármilyen szürreálisan: azért, hogy több emberhez jusson el. Ugyanezt a folyamatot láttam a Zappa Affair esetében - ez egy nagyméretű bábokkal és a Berkeley Szimfonikusokkal előadott produkció volt 1984-ben.
Fontos megjegyezni, hogy a 200 Motels zenéjét Frank harmincéves kora előtt szerezte, illetve hogy autodidakta volt. Illetve hogy a múlt heti koncert előadása pontosan azt adta vissza, amit annak idején, még gyakorlatlan és fiatal zeneszerzőként leírt.
A zenéjét a hetvenes években előadó zenekarok minőségben sehol nem voltak a Disney Hall általam hallott előadásához képest. Az akkori zenekaroknak sem a forrásai, sem a képességei nem voltak a mai Los Angeles Filharmonikusokhoz mérhetőek. Jellemzően hiányzott a pozitív hozzáállás is. Ha valami véletlen folytán Frank egy ilyen jó előadást hallhatott volna, zenekari zeneszerzőként talán olyan magasságokba emelkedett volna, amit elképzelni sem tudunk. (...)
A koncertről hangfelvétel készült, videó nem. Azt hallottam hogy az iTunes-on lesz elérhető. Remélem így lesz.
(...)
2013-10-26 00:06
További írások:
- Zappa.com fórum (inkább az aznap este történéseit meséli el);
- Zappa.com fórum - mégegy;
- Classical Voice America; ← új!
- Classical Minnesota Radio (kritika):
A szerdai koncert - a '71-es betiltás után - édes elégtétel a Zappa-barátoknak, de nem kellett Zappa rajongójának lenni (én sem vagyok az) - ahhoz, hogy borzasztóan élvezni tudjuk a koncertet. Zappa tudta hogy érezze jól magát egy nagyzenekarral, és a karmester, Salonen koherens látomásként száguldott végig a kottákon, a legextrémebb helyeken is tartva a feszes tempókat és hangszínt.
200 Motels talán jobb is 2013-ban mint 1971-ben - és nem csak a zenészek kalibere miatt. A filmtől és a kortól leválasztva a zene kiválóan és biztosan áll a lábán. Zappa, a zeneszerző hatásosan használja ki a zenekar erejét miközben agresszívan vág alá egy hangversenyteremmel asszociálható minden ünnepélyességnek vagy áhitatnak.
A 200 Motelsben nincs annyi fülbemászó dallam mint a Hair-ben, de annál az ellenkulturális időkapszulánál talán hitelesebben mutatja be hogy a hatvanas évek szelleme hogy volt egyszerre felszabadító és nevetséges.
Egy negatív kritika:
