Fantasztikus - talán lehetnek részei amibe véletlenül beleszaladhattam korábban, de igazából nem ismertem: pedig milyen életteli, természetes, gazdag. Benne van az az okosság, ami például a 91-es Jethro Tull koncertlemezben (A Little Light Music): úgy tud "öreges", visszatekintő lenni, hogy nem akar olyan lenni mint régen, hogy halkabb, hogy akusztikus - és mégis minden benne van amiért szeretjük, sőt, a profizmusa, minden-ízében-zenéje mellett egy mosolygás, nagyon finom és néha felbukkanó önirónia is átlengi a dolgot, ami miatt nagyon kell szeretni. S ebbe simán belefér hogy kényelmesebbre veszi a Shine On énekdallamát, vagy hogy hosszabb pár ütemmel a Comfortably Numbnál PONT az a rész, ahol belép az ikonikus szóló (mert kell az idő hogy kicserélje a gitárjait - elképesztő! :-) ).

Nagyon nagy (és nagyon természetes) ötlet az akusztikus hangszerelés - mekkora bátorság és mekkora ötlet lett volna Pink Floydként ezzel visszatérni. Jegyeladások és teltházas stadionok ide vagy oda, azért ez a gigantománia kicsit beteg és bizonyításkényszeres és anyagias dolog - egy ilyen műsorral visszatérni vagy folytatni micsoda bravúros lépés lett volna akkor. Nem azt sugallta volna fogösszeszorítva, hogy "megmutatjuk hogy robbanunk ugyanolyan nagyot mint régen", hanem a "zenélni jó" alapüzenetét, az együttlét és a közös zene örömét - ahogy ez a koncert. Laza a hangszerelés, gazdag a dalválogatás - egy nagyon könnyű MOSOLY lengi át az egészet, a zene súlya ellenére mégis valami könnyedség, s a különös az, hogy a sokféle dal mind azonos nívóra emelkedik:a Syd Barrett szólószámok amellett hogy remekek, egy kedves biccentést is jelentenek, a Pink Floydok egy nagyon természetes kötődést, együvétartozást mutatnak, de milyen jól szólalnak itt meg az új számok is! Hangszerek halatszanak, szólamok (csodás unisonók), egymásra figyelések, együttlét: zene.

Ha ilyent kapok a Pink Floydtól 87-ben, kilencven-akárhányban, akkor azóta is könnyes szemekkel járkálnék.

(Ide tartozhat még a "zenészek szép megöregedése" téma - néhányaknak tényleg gyönyörűen, méltósággal sikerül: a korábban emlegetett Jethro Tull mellett nekem gyönyörű ahogy Sade viszonyul az idő műlásához és ahogy ez a hangszereléseiben, fellépéseiben megjelenik [talán nem sokan osztoznak ebbéli gondolatomban, de sok szempontból a Pink Floyd mellé tudom tenni a dolgait], más műfaj és aztán más felé is kanyarodtak, de szépnek találtam [és találom] a Metallica 1997-es Load lemezét, ami a korábbi "okosságok" után volt bátor lazának, kevesebb eszközűnek és nagyvonalúbbnak lenni - de itt említhető szintén a Jethro Tulltól a Thick as a Brik II., ahol ugye Anderson egy új, fiatal énekesre bízza a vezető szerep egy részét. Long live szép öregség!)

@mB: Talán az első dal a High Hopes volt, amit hallottam a koncertről, az annyira nem szakad el az eredetitől, de remek, nagyon szeretem. Másodjára a Shine On You-val találkoztam, az egy kicsit szokatlannak hatott az első 1-2 hallgatás alkalmával, de aztán nagyon megszerettem, hogy még az eredetinél is finomabb, érzékenyebb -- és azóta sokszor ez az ének jut eszembe spontán, nem az eredeti. Ez egyébként több PF-dallal is megesett már: az első néhány hallgatásnál tetszett, de kellett kis idő, mire tényleg eljutott hozzám. A teljes playlistet remélhetőleg hamarosan meg tudom hallgatni odafigyelve, és akkor jobban össze tudom szedni a gondolataimat.
A Little Light Music és a TAAB2 nekem is nagy kedvenceim, bár Anderson esetében furcsa a kettősség, miszerint zeneileg hihetelenül érett produkciókat hallunk, és az éneklést sem erőlteti, viszont a színpadi jelenléte továbbra is nagyon erőteljes, aktív. Nála is rengeteg önirónia is van a mozdulataiban és az átkötőszövegeiben, meg persze kell neki a szünet a koncertek közben, de tetszik, hogy egy kicsit megmaradt bohócnak. Too old to rock 'n roll, too young to die :)

A Je Crois...nem is tudom mekkora kedvencem, nem is tudom mióta. Egy haverom sógora írta ki nekem ezt az albumot vagy 10 éve, most eltűnt egy időre, évek óta nem is hallottam. Mostanáig. Zene.

A Comfortably Numbot szerintem nagyon lehúzza Bob Geldof produkciója, engem legalábbis egyértelműen zavar.
David Bowienak viszont kifejezetten jól áll a dal -- totál más karakterű hang mint Watersszé, de mégis remekül passzol: www.youtube.com/watch?v=FM0Pl80Zf00