Ennél erőteljesebb, agyszaggatóbb fender hangzás a világon nincs!! Örök kedvencem. A bostoni műsorban Wright orgonája betemeti sajnos.

Hű, ez nagyon jól sikerült :). Ha egy dalt kellene megnevezni a Pink Floydtól, mint legjobbat, egyértelműen ezt mondanám, pedig hát van zseniális szerzeményük dögivel. A Pompeii változatot különösen szeretem -- a videóval együtt.

Erre nem régen találtam rá: answers.yahoo.com/question/index?qid=20101025210526AA6hX0P

@rensaman: Nem is tudtam, hogy létezett másik szöveg. Gergő, a gmail-t használod? Akartam "ajánlani" 2 albumot: Stick Men - Open; Deep. Ha esetleg nem ismered őket.

@rensaman: és tényleg, még a Wikipédia is utal erre, bár nem adja meg a szövegváltozatot. Ilyen szempontból érdekes még a "songmeanings" oldalt böngészgetni (mondjuk ennél áttekinthetetlen mennyiségű hozzászólás van, de szerencsére van egy "highest rated" gomb, azt kell nyomkodni).

Ritkán hallgatom ezt a számot (és korszakot), valahogy nem tudok a Dark Side... előtti anyagokra másképp, mint korai szárnypróbálgatásokra gondolni. Nem biztos hogy meg tudom magyarázni - mindenesetre nem érzem, hogy sikerülne valóban megtölteni zeneileg ezeket a nagyon hosszú passzázsokat, amennyire természetesen és gyönyörűen telnek meg mondjuk a Shine On... húszpercei. Illetve a későbbi anyagokban (a néhányak által klasszicizálódásnak vagy akár kommercializálódásnak mondhatott korszakban) pont azt a felismerést érzem, hogy nem véletlen hogy egy dal (ária, kamaradarab, akármi) jellemzőn 3-4 perc hosszú: ezt nagyon kevés szerző tudja túllépni, és nem is biztos hogy kell: a fenti jó példák (Shine on, Sheep vagy akár maga a Fal, stb.) a maguk grandiózusságában is csak-csak 3-4 perces al-egységekből állnak. Messze nem vesztik el a nagyvonalúságukat, nagy-szerűségüket, de strukturáltabbak, kézbentartottabbak, így - nekem: erősebbek.

Mindenesetre azért is élmény a múltkori 75-ös koncert, mert olyan grandiózusságokat emel egymás mellé, amik így egymásra is hatnak, egymást is erősítik. Ezért is érthetetlen egy ilyen teljes kiadvány létének hiánya, és ezért is van az embernek esélye majdan ehhez vagy ahhoz közelebb kerülni, kapcsolatokat, viszonyokat meglátni. Long Live Dan Lampinski.

Valószínűleg a nagyon kevesek közé tartozom, de nekem az Atom Heart Mother a kedvenc Floyd dalom. Számomra teljesen logikusan következnek egymásból az egyébként valóban nem kifejezetten homogén tételek, ugyanakkor van valami nagyon megkapó abban, hogy a hetvenes évek első felében csont nélkül lemezre kerülhetett egy ilyen kísérlet. Minden esetlegességével, hibájával együtt egy valódi zene darab, ami csak úgy árasztja magából ennek a kornak a levegőjét. Az is benne van ebben persze, hogy kb 15 éves korom előtt csak a Wall-t ismertem, ellenben a gimiben a haverjaimmal rongyosra hallgattuk a korai Floyd albumokat, akkoriban a Piper... és a Meddle között elhelyezkedő korszak volt az abszolút kedvenc. Teszem hozzá a Pink Floyd-nak nincs olyan dala, amit ne hallgatnék meg szívesen. Bármikor.
Az Echoes volt a zenekar életében az első olyan hosszabb lélegzetű dal, amire utólag is szívesen hivatkoztak, még '87ben is játszották. Nem is csoda, a hossza ellenére sem szedték szét nagyon apró elemekre, nagyon szép dramaturgiája van, fogós dallamai, a vége pedig katarzis.

@Rátosi Milán: "még 87-ben is játszották" - sőt, 2008-ban is, talán ez Wright utolsó fellépése:

youtu.be/yw3b0ESOwTs?t=1h13m27s

@mB: Ó igen, pár haverom ott volt ezen a koncerten, kicsit haragszom is rájuk emiatt - barátilag. :) Az Echoes a programban őket is meglepte, erre jól emlékszem.

@Rátosi Milán: Minden nagyon ott van: a gitárhangzás, a struktúra, a hossz, a révület. Nagy-nagy kendvenc (volt) nekem is, de az Atom heart még jobban megfogott. Utóbbi hosszú távon is egyszerűen izgalmasabb.