Körülbelül ilyesmi programra tudnék gondolni a Philly '76 alternatívájaként:
- nocsak, mintha működne -
(A Zappateers-es torrenten kívül most más forrást nem találtam.)
Egy kritika az FZ Tape Reviews oldalról:
A 77-es téli turné ismét meglep egy gitárszóló-központú koncerttel. Frank a Purple Lagoon-ban kapásból szólóval nyit, az üzenet világos: kész ma mindent beleadni ma este, és bár nincs annyi szóló mint szokott, de az a néhány igazán megkapó.
A “Purple Peaches” erős nyitása után a “The Torture Never Stops” egy meglepően erős szólót mutat fel, ez Frank első igazi villantása az este folyamán. A női sikolyok indultával Frank szinte lábujjhegyen kezdi a szólóját, a hathúros voyeur vigyáz, nehogy a sikoltozó nő észrevegye. Bozzio és O'Hearn adják a lassú funk hátteret, Frank gitárja finoman építi fel a figyelő és a megfigyeltek izgalmát. Sajnos váratlanul jön a korai magömlés: Frank kihúzza a konnektort mielőtt az igazán kielégítő csúcspontra érnénk. Az élmény mindenesetre így is magával ragadó, az eredmény Frank egy szexuálisan töltöttebb improvizációja.
A "Big Leg Emma" a szeretkezés utáni cigaretta, a “City of Tiny Lites” aztán újraéleszti a szenvedélyt. Sajnos a lendületes indítás és Ray White szikrázó szólója után lefékezünk O’Hearn érdekes, de nem ide való basszusszólója alatt. Frank itt nem szólózik, a végén a gitárjával azért hozzáad egy kis szenvedélyt Ray záró soraihoz. A következő “Pound for a Brown” ezt építi tovább a maximumig, ami itt egy hét és fél perces Zappa-tour de force-ot jelent, különös hangeffektekkel és a gitárjáték elképesztő feszültségeivel.
A “Jones Crusher” és a “My Guitar” szokás szerint jók, de a felvétel minőségének köszönhetően Frank gitárjátékának kis nüanszai rabul ejtik a hallgatót (de a My Guitar és a Dong Work for Yuda egyedisége önmagában is érdekes - mB). Az ezutáni számok sora csak előjáték a Black Napkinshoz. Jobson szóló szokás szerint megkapó, belevisz a játékába némi ponty-s építkezést, amit a végén egy még szebb anti-ponty levezetés követ. Aztán Frank lép elő és a Pink Napkinshoz mérhető szépségű négyperces blues-meditációval ajándékoz meg minket. Aztán Bozzio püfölése magasabb szintekre emeli a szólót, de mintha Frank hirtelen nem tudná mit is kezdjen ezzel, hát gyorsan lezárja az egészet. Kicsit csalódást keltő, de végül is érthető a korábbiak intenzitása után.
A ráadás a megszokott, az “I’m the Slime” ritka és örömteli felbukkanásával.
Mindent összevetve ez egy tipikus '77-es koncert, amiből Frank az erős elemeket (“Torture”, “Pound”, and “Black”) valóban jelentőssé teszi. A jó hangminőségnek köszönhetően igazán élményteli hallgatnivaló.
--Jason "Foggy" Gossard