Az alábbi szövegre véletlenül akadtam, Bobby Owsinsky hangmérnök és zenei tanácsadó blogjáról. Nagyon kedves sztori, szépen illeszkedik a korábban közölt "mások Zappáról" típusú szövegek közé. Jó olvasást!
- forrás: The Big Picture blog.
Zappa és egy ifjú tehetség
Valamikor a nyolcvanas években, mikor az AES (Audio Engineering Society - Hangmérnök Társaság) konferenciáját még New Yorkban a Waldorf Hotelben rendezték, találkozhattam Frank Zappával az egyik szobák közti folyosón (a gyártók nagy része inkább hotelszobákban mutatta be az eszközeit, a viszonylag kis díszterem helyett). Megkért hogy tartsak vele a Synclavier-szobába (Frank nagy-felhasználó volt), és én persze mentem.
Ahogy beléptünk volna a hotelszobába, egy tizenéves srác lépett Frankhez azzal hogy jöjjön el vele a folyosó végi kis bővülethez és hallgassa meg a játékát. Frank, mindig is udvarias lévén azokhoz akiket nem tartott hülyének, azt felelte hogy pár perc múlva megy és meghallgatja, ahogy befejezte a megbeszélést a Syclavieresekkel.
Frankkel persze az ilyesmi sosem pár perc, mivel ott mindenki más is (úgy száz ember) arra várt hogy vele beszélhessen. Úgy egy óra múltán bejött a srác a Synclavier szobába és megkocogtatta Frank vállát. Frank hátranézett és azt mondta:
- Ígérem, pár perc múlva ott vagyok.
Újabb 45 perc telt el, a fiú megint visszajött, megint megkocogtatta Frank vállát és ránézett azokkal a nagy őzike szemeivel:
- Frank, kéééérlek...
Egy így kunyeráló gyereknek nehéz ellenállni, Frank hát el is búcsúzott a többiektől és elindult a fiú után a folyosón, aki a liftek mellett egy csendes sarokba vezette.
A kölyöknek egy kis akkumulátoros Pignose erősítője és Travis Bean gitárja volt, (az alumíniumnyakas, régóta nincs forgalomban), és elkezdett Franknek játszani. Mindenki megdöbbenésére nem pengetővel vagy más "szokásos" módon játszott, ahogy millió más társa tette volna - szinte ölben tartotta a gitárt, majdnem függőlegesen, és mindkét kezével tappingelve játszott a fogólapon.
Eléggé lámpaláza volt, és a számon inkább csak végigbukdácsolt. Frank ezt észrevette, és azt mondta:
- Hé, remek volt! Tudsz mást is játszani?
A srác önbizalma egyből az egekig ugrott és a következő számot már a virtuozitás határán vezette elő a maga sajátos stílusában. Leesett az állunk. Frank adott neki egy névjegyet és mondta, hogy hívja fel bármikor ha Los Angelesben jár (nem tudom hogy erre valaha sor került-e).
Hogy ki volt a srác? Az a Stanley Jordan, aki később meglehetősen komoly dzsesszkarriert futott be, ezzel a különleges játékmóddal.
Frank akár brutális is tudott lenni egyes nagyobb arcú zenészekkel (vagy bárkivel, ha már itt tartunk), és kivételesen jó volt abban hogy helyre tegye őket (erről is lehetne itt pár jó sztori). De nagyon érzékeny is volt azokkal a zenészekkel, akiknél a szív előbbrevaló volt a technikánál, és mindig nyitottan fogadta ha valaki meg szerette volna neki mutatni, mit tud. Nem tudom, Frank segítette-e aztán Stanley-t a karrierjében, de ott New Yorkban azon a hideg szombati estén ha csak pár pillanatra is, de az égig emelte.
Jordan jó szerződésekkel került kiadókhoz, de hamar megkeseredett az osztályozások, kategorizálások és általában a zeneipar egészének szemlélete miatt. A 90-es években otthagyta a menedzsmentjét és komolyan kezdett foglalkozni a zeneterápiával - ma tagja és szóvivője az Amerikai Zeneterápiás Egyesületnek. (Wikipédia)
