Legyen egy képzeletbeli kiadóm, a Zappa PONT Records, ami feladatának tekinti hogy méltó módon állítson hangemléket egy-egy zappa-korszaknak.
Eheti kiadványunk egy 1976 tavaszi koncert a maga teljes hozzáférhetőségében (még ha sok is jött elő a korszakból az utóbbi időben). 105 min, Aud, A-

Letöltés: Berlin '76 01 + Berlin '76 02 (friss: 2012 szept.); - alternatív: Berlin 03. 04;

Berlin's Revenge '76

Elsődleges feladata ennek az utógondozásnak persze a hivatalos kiadóé kéne hogy legyen, de a valós kiadások ritmusa, a válogatás szempontjai, a kiadott anyagok minősége teljesen egyenetlen és következetlen. Állítom, hogy a kalózfelvételek léte hihetetlen fontos dokumentációs erővel bír, és bizony néhány szalag hangminősége is megüti azt a mércét, ami miatt bátran a hivatalosak mellé tehetőek - ahogy ezt unásig mondogattam már korábban is (javasolt Google Chrome-mal hallgatni).

Intro 3:08 Stink, 9:25 Dirty 12:40 Filthy 23:31 Fool? 27:23 GotNo 30:08 Sat 34:20 Napkins

AdvRom 10:42 Honey 18:12 Enema 24:05 Dinah 30:49 Outro 31:05 Chunga 47:22 Ber'd

A berlini szalag majdnem a kábé hathónapos turné legvégén mutatja be a csapatot, a zenészek tehát összeszoktak, a repertoár kiérlelődött, aminek - és a kiváló minőségű (mikrofonos) koncertfelvételnek - köszönhetően a napnál világosabban látszik (hallatszik), hogy szó sincs itt egy kicsontozott zenekar jobb híján összerakott, fél gőzzel teljesítendő penzumáról. Itt öt remek zenész feszül egymásnak a mindenkori koncertterem légterében, és azzal a néhány hang-szerszámmal és izommal építenek fel valami addig sosemvoltat.

Talán az összeszokottság, talán a hangminőség okozza, de végig kristálytisztán érződik mindenki szerepe: Estrada nem túlcifrázott, de magabiztos basszusa végig jó alapot ad, Napoleon hozza a show-t: énekel, bolondozik, színházat csinál - és kiválóak a szólói, Bozzio tényleg izomból játszik - nemcsak a cintányérjai repednek, de a lábdobja, a nyolckezű püfölései is izomból-indulatból jönnek, nincs szünet egy percig sem. Az igazi elégtételt Andre Lewis kapja, akiről kiderül (ami a hivatalos kiadványokon sehol), hogy inventív, sokoldalú, szemtelen és metszően éles-karcos (is) a játéka. A sok szólólehetőség közül a többség persze hogy Zappáé, aki végig jókedvű, inspirált, bátor - és hol szemtelenül vakmerő, hogy meditatívan mélázó.

A Deutschlandhalle Nyugat-Berlinben állt, 1936 november 29-én nyitota meg Adolf Hitler. A csarnok 1995-ben védettséget kapott, de az egyesülés után épülő többi sport- és kulturális létesítmény miatt elvesztette a funkcióját, így 2011. december 3-án lebontották. (ld. még: Bontják Hitler olimpiai csarnokát - hg.hu)

Eredetileg a '36-os Olimpiára épült, 8764 embert tudott befogadni (kulturális eseményeknél 10.000-et) - a box, a súlyemelés és a birkózás mérkőzéseit játszották itt. 1938-ban itt volt a világ első beltéri repülése egy Focke-Wulf Fw 61típusú helikopterrel. (Wikipédia)

Zappa tízszer lépett itt fel, a következő években (FZ Gig List):
'71, '72, '74, '76, '77, '78 (x2), '80, '82, '88.

A jó minőség sok fronton hálája meg magát: a bevezető (Naval Aviation) feszes húrjainak éles karcolása-pattanása jól készíti elő a koncert egészének feszültséggel teli két óráját. Az anyagnak aztán innentől számomra nincs üresjárata: minden pillanat megélt és megélhető, élményszerű, izgalmas - az egyszerű dalocskákat is feléleszti az erő, a dinamizmus vagy a jókedv. Csúcspontok persze vannak: a Filthy Habits itteni változata az abszolút kedvencemmé vált: Bozzio végig izomból ütött dobjai még erőteljesebbé teszik a jól ismert 5/4-es menetelést, amit nyitásként Lewis billentyűjátéka tép cafatokra (különös: az FZ:OZ lemez és az akkori kalózok tanúsága szerint korábban ebben nem szólózott, rövidebb is volt). Különösen izgalmas a meglehetősen hosszúra nyúló zárás gyors ismétlődő futamai alatt játszott gitárszóló: izgalmas, meglepő, finom textúrájú zene.

Aztán jön a három kis vokális rettenet: a "How Could I Be Such A Fool?" közepénél beindul a daráló, ahogy kell, az "I Ain't Got No Heart" is rendben van, hogy aztán az "I'm Not Satisfied" gyorsvonata teperjen maga alá.

Nagy levegő, és jön a Black Napkins: Napoleon remek szaxofonszólóval indít, ami után Zappa tűnődése indul el... ami közben egyszercsak kiszól a közönségnek: "Miért nem maradtok csöndben mikor ilyen szép szólót játszom?"... Na jó - mondja, és Berlin kap egy durvább tekerést is.

Képek: 1976. március 12., Zürich (Dr. Jazz); és: Ludwidshafen, 1976 február:

Kiváló intergalaktikus billentyűszóló majd mélázó és húrtépő Zappaszóló következik az Advance Romence-ban, és külön érték nekem az eztán következő "Honey Don't You Want A Man Like Me?" - ezt a dalt a "túlreprezentáltsága miatt" lehagyták az FZ: OZ lemezről, pedig Bozzio kevés dolgot játszott ennyire izomból: a lábdob, a "like me?" utáni püfölés: 100%-os jelenlét!

A többinél se (Advance Romance), így a Chunga's Revenge-nél sem tud zavarni hogy pár másodperc hiányzik az elejéből, a 16 percnyi szólógörgeteg mindent feledtet: légtérmegtöltően gyönyörű visszhangú szaxofon, őrült "ének", billentyűtépés és dobmészárlás (gitár sehol...). Ez a lendület kicsit korábban gyönyörűen görgette a korábbi "Dinah-Moe Humm"-ot és most a záró San Ber'dino-t is: nincs itt semmi kérdés, semmi hiba: hetykén, fiatalosan hasít ez az ötmotoros kisgép, nagyon egészséges egyensúlyban, kiváló erőben.

Bónusztrekk: letölthető a szintén klasszikusként ismert Osaka 1976 (Torture blog), de bevallom, nekem a Berlin egy jódarabig az összes létező lejátszómban benne marad még.