Itt a Pink Floyd Péntek - de hogy kerül ide Sade?... Nem a provokáció a szándékom, de akár annak is tűnhet az egymás mellé helyezés, miközben valósnak gondolom a párhuzamot; az apropó pedig csak annyi, hogy úgy egy hónap múlva koncert: először Magyarországon (és már megvan a jegyem).

Turn My Back on You (1988):

(A fenti videó képi világa nagyon emlékeztet a G-Spot Tornadoéra, azért került ide majdnem előre. És zenei minimalizmusában megbúvó ritmikai gazdagságával az egyik kedvencem.)

Amiért idemerészkedett tehát ez a poszt erre a péntekre, annak oka hogy én tényleg érzek párhuzamot a a Pink Floyd és Sade között; annak ellenére, hogy (a mindenevő rádióhallgatót leszámítva) nem feltétlenül közös a közönségük halmaza. A köztudatban az egyik progresszív, férfias, súlyos, már már önálló mitológiával bíró - a másik pop, könnyed(nek tűnő), slágeres, rádióbarát, és nő...

Is It A Crime? (2000-es koncert)

De jöjjenek a párhuzamok - amiben természetesen a késői, érett Pink Floydra gondolok (és az örök Sadéra. ;-) ).

Adott egy-egy vezéregyéniség, de a zene maga mégis elképzelhetetlen a csapat nélkül: Sade mögött/mellett 30 éve (!) ugyanaz a három ember áll, akiknek az egyéni érdemei mellett azt hiszem az együttléte, a közössége a legfontosabb. Mégis nézzük kicsit külön (és az elkövetkezendők jó része akár a Pink Floyd kapcsán is elhangozhatna):

A zenék nagy részéért Sade mellett az a Stuart Matthewman a felelős, akinek nagyon egyszerű, de nagyon markáns gitártémái alapvetően határozzák meg a zenét, pengetése, ívei hihetetlen muzikalitásról tanúskodnak, amit talán csak a pontossága múl felül. Külön döbbenet, hogy ugyanilyen magabiztosan játszik szaxofonon - nem hétköznapi párosítás. A koncerteken egy-egy esetben adódik alkalom nagyobb improvizációra, a többi dalnál jellemzően a lemezváltozat kimunkált dallamai szólalnak meg apró variációkkal - hibátlan kivitelezéssel, akár Gilmournál.

Sokáig a basszusgitáros Paul Denmant hittem a csapat agyának - kiállása, betonkemény alapjai, azok karakteressége miatt. Ha nem is gőzhengergént, de kiveszi a részét azért a dalszerzésből is, az igazi jelenlétét azért az általa biztosított masszív alapozás, a visszafogott, de fantáziadús játék jelenti.

A billentyűs Andrew Hale egyik fő erénye - a többiekhez hasonlóan - a visszafogottság, a nagyon kevés eszközből való építkezés, az erős hangulati megalapozás és a pontosság, a hangszer biztos uralása.

Különös, hogy a csapat itt véget ér, nincs (!) saját dobosuk - holott a ritmus nagyon sok dalban kiemelt fontosságú. A fentiek ellenére a mai napig (kisebb kilengésekkel) ugyancsak állandó(nak számító) vendégdobossal (és vokalistákkal) lépnek fel.

Why Can't We Live Together? (1984)

Még pár szó a zenészről: borzasztó vonzó számomra a minden alkalommal nagyon mértéktartó és pontos előadás: nincs felesleges kiabálás és hajlítgatás vagy elfolyó érzelmek. Annak ellenére hogy a dalok maguk érzelmektől fűtöttek, az előadás visszafogott marad, az érzelmi-zenei hatást maga a zene jelenti a tudatos, okos, tárgyilagos előadásával, nem kell a nézőnek felesleges (oda nem illő) érzelemkitörésekre számítania - vagy azok ellen küzdenie. Talán ez az oka, hogy nagyon kevés feldolgozása születik, azok közül még kevesebb a jó. Nem jellemző ugyan, de a csapat könnyedén bánik el az időnként felbukkanó páratlan ütemekkel is.

Like a Tatoo (2000-es koncert):

A koncerteken fontos a látvány - bár ez nem nagylétszámú kisegítőcsapatot vagy óriási színpadtechnikát jelent, hanem színeket, képeket, fényt - és hatalmas vetített hátteret. Időnként megjelenik a tánc is, de egész finom, arisztokratikus visszafogottsággal.

Flow (2000-es koncert; a hang kicsit pixeles):

A zenei, látványbeli nagyvonalúsághoz szövegbéli is jár: a témák jobbára alapélményeket, alap-érzelmeket jelenítenek meg, nagy dolgokat (lemezcímek: Diamond Life, Promise, Stronger Than Pride, Love Deluxe, Lovers Rock, Soldier of Love), de olyan erővel és pontossággal (rímmel-ritmussal), hogy nemigen jut eszünkbe közhelyként fogadni - Karády Katalin és a régi, klasszikus dalok, sanzonok jutnak eszembe (Szalóki Ági lemezét ismerjük?). Ez a szövegvilág néhol aztán elég karcos, kemény hangütésekig is elmegy - emlékszem az elképedésemre, a döbbenetemre, mikor jobban megismerkedtem a Bring Me Home (2010) szövegével: a médiától, lemezkiadástól, koncerttől akkor teljesen visszahúzódó énekesnő a halálvággyal, az öngyilkosság gondolatával, József Attilai mélységű fájdalommal tölti meg ezt a tiszta, de nagyon erőteljesen és kérlelhetetlenül előremasírozó dalt:

Bring Me Home (2010):

Hazamennék

Kődarabok hevernek szerteszét, lehullt minden levél
a világ magába nem fogad – se dél, kelet, sem nyugat
Mi minden már mögöttem, s mi előttem még?
Semmit nem tudok már
csak hazamennék

lángok és virágok közt fekszem a tálcán: vigyen a tengerár
a harag kardját szúrom szívembe – legyek szabad már
a hajnal az éj terhét hordja még
nyugtalan sóhajok, szerelmes szólamok
mögül az ördög maga néz vissza rám
hazamennék

a halottaimat gyászolom, mint egy árva kisgyerek
közel voltam nagyon de isten messze lett
sírok mint egy árva kisgyerek:
Csak könnyezem – ragadjon el az ár, én hagyom
Csak könnyezem.

Ez a kis lépés nekem a végtelen,
tespedt kutyaként fekszem
a vágóhíd vár, a sín a vonat előtt
távol vagy istenem
sírok mint egy elhagyott kisgyerek.
Csak könnyezem
Lángoljon a tűz, lássam hogy ég.

Hazamennék.

Ami igazán szép ebben a nőben, az az idő múlása: nagyon ritkán ad ki lemezeket, és nagyon szép látni (hallani), hogy a már kezdetektől is meglevő profizmus, tudás és lélek hogy lesz egyre lassúbb, kevesebb eszközű, letisztultabb és mégis: erősebb mint bármikor.

A pop-környezet ellenére (ahol leginkább találkozhatunk vele) egy erős soul, rock, de blues párhuzamot is érzek, aminek egy nagyon szép példája (2011) ez a Thin Lizzy feldolgozás, a wikipédia szerint kiváló kritikákat kapott - Phil Lynott szerzeménye (érdemes a stúdióváltozatot is meghallgatni):

Still in Love With You (2011):