John Bonham egyik (szerintem) leginkább emblematikus nótája a When The Levee Breaks. Tonnányi súlya van minden egyes ütésének, egészen elképesztő. Azt hiszem a stúdió folyosóján lett a dob felvéve. A hajnali törzshelyünkön mindig feltesszük ezt a nótát (meg a Kóbor Angyalt), elképesztő húzása van. Zeppelin.
Ez a feldolgozás se rossz - ameddig be nem jön az ének. Ez eredetileg egy Memphis Minnie nóta a harmincas évekből, a Zeppelin verziójában nagyon benne van ez a hangulat.
A Ramble On viszont jól áll a lányoknak, az új énekes is jobb.

Bonzo kovácsolás-utánzása csillagos ötös a When The Levee Breaks-ban. Plantnek viszont nagyobb hangterjedelme van, mint a régi énekes csajszinak ;-) Az új már OK-bb :-)

Ez a csapat felidézi bennem azt ami a korábbi feldolgozás-zenekarosnál is mocorgott bennem: hogy ha a zenészek JÓ zenészek, ha pontosak, ha együtt vannak, ha nem az „elődre” és annak mímelésére hanem a ZENÉRE figyelnek és azt kívánják átadni, akkor nagy baj nem lehet. És fent én ezt látom: remek zenészek, akik megtöltik a légteret a muzsikálásukkal – és nem mondjuk a hasonlítani-akarásukkal.

Vigyázat, a következő szakasz a nyugalom megzavarására alkalmas megállapításokat tartalmaz! :-) (Illetve vélhetőleg elásom majd magam pár embernél, hehe.)

De továbbmegyek: nekem ez a női csapat még jobban is tetszik mint az eredeti. EZ (nekem) sokkal inkább szól a ZENÉről, az együttlélegzésről, a zenei tudásról – és nem valamiféle mítoszról, „személyiségekről”, legendákról –és azok felélesztéséről. Meg kell hogy valljam, igazán nem is szeretem a Led Zeppelint – az első két lemeze kiváló, sokat is hallgattam: pontosak, karcosak, frissek, együtt vannak, gazdag az anyag dinamikában és intenzitásban… Az utána következőek nekem ellaposodnak, el-misztikusodnak, a gitár kásásabb, bizonytalanabb kontúrú lesz – és Plant pedig már az első két lemezen lenyomta a torkomon az egy évszázadra elég „bébi bébi bébi” mennyiséget ;-).

Ezért örömteli, hogy a Zepparella nem őket akarja majmolni (cselló-vonó…), hanem „csak” a zenét hozza – és remekül. Minden (számomra) zavaró maníroskodás vagy túljátszás nélkül. Jimmy Page dolgait az első két lemezen és például a Roy Harperrel készített közös lemezein élvezem igazán – koncertfelvételeken nem emlékszem hogy egy-egy számnál tovább bírtam volna: szétfolyós, pontatlan, kásás (pláne a hírnevéhez képest). Ezért örömteli fent valódi hangszereket hallani, hogy a szám „műsorideje” valódi zenével van kitöltve, a gitáros nagyvonalúan uralja a hangszer minden centiméterét, a dobos alá külön betonaljzat kell hogy ne szakadjon be a padló, az énekesnek a szájharmonikázása is nagyon a helyén van… Szívesebben megnézném ezt a csapatot mint sok más tribute-csapatot, és PONT nem azért mert hasonlít, hanem azért mert ZENE.

Na mégegyszer elnézést. :-)

@mB: :) Ez már egy olyan szubjektív terület, ahol a vita szerintem felesleges. Néha komolyan elgondolkodom, hogy lehet, hogy nem él 6 (vagy 7, ki tudja hányan vagyunk éppen?) milliárd Led Zeppelin rajongó a földön? Vagy Pink Floyd? Vagy Guns 'N Roses? Tök mindegy, vagyunk így is elegen. Valakinek más tetszik, ez tök egyszerű.
Ami a lemezeik hangzását illeti, ez volt Jimmy Page egyik legfőbb kísérleti terepe. A ma poros, néhol tompa gitárhangzás, ami az ötödik lemez környékén, vagy környékétől megjelent az albumokon, akkoriban sok újdonságot hordozott magában. Van abban valami, hogy a korai lemezek hangzása kevésbé volt kásás, sűrű, később viszont a hangszerelés is összetettebb lett, ezt pedig valahogy egységbe kellett fogni, az eszközök pedig korlátozottabbak voltak, mint most. Mondjuk, ha a Dark Side Of The Moon-nal hasonlítjuk össze tényleg fura, de a Zeppelin azért alapvetően egy keményebb hangzású zenekar volt, mint a Floyd.
Ennél a Zepparellánál viszont nem érzem annyira helyénvalónak a fenti kijelentést, mert egy csak feldolgozásokat játszó zenekarról van szó. Annyira azért nem írják át a nótákat (sőt), eljátsszák azt, amit már előttük is eljátszottak. Visszakanyarodva a When The Levee Breaks-hez, én nem hallom ki a saját olvasatot, viszont nem tudok mit kezdeni az énekes csaj erőlködésével. Annyira nem nehéz a dallam, hogy ne lehessen kiénekelni, de számomra élettelen az egész, viszont ez megint teljesen szubjektív. A harmonika nagyon szépen szól, jól van keverve. Hangsúlyos. Egyébként nagyjából hangról hangra ugyanazt játsszák, sőt, még a gitáros csaj, is úgy dől hátra, ahogy Jimmy Page szokott. :) Na jó, hogy ez csak kukacoskodás. Hogy még 1-2 korty keresztvizet leszedjek a zenekarról, a basszusgitáros, itt csak egy basszusgitáros. A Zeppelinben, viszont John Paul Jones volt. Kapta anno rendesen, hogy "túl sokat játszik", de olyan alaplüktetést adott a zenének...ráadásul ő volt az, aki alig halhatóan de rengeteg különböző stílust beleintegrált a Zeppelin muzsikájába. Aztán majdnem elment templomi orgonistának, de a pénzt valószínűleg jobban szerette, mint, hogy hetente eljátssza a Máté Passiót.
Hallgassunk, amit akarunk. :)

@Rátosi Milán: "Annyira azért nem írják át a nótákat (sőt), eljátsszák azt, amit már előttük is eljátszottak." - igen, gyakorlatilag ezt mondom én is, de erényként kiemelve: a számot játsszák el magát, minden manír, tompaság meg érzelmes hajlítgatás meg személyeskedés (bébi bébi bébi) meg mifene nélkül. JÓ hallani a gitárt, a harmonikát, a brutál vert dobot: az, hogy "csak" az eredeti szólal meg, nekem pont elég. A Zeppelines verzió nekem túl maníros, túl elérzékenykedett - miközben abban is ugyanez a 4 hangszer van.

Jó, jó, nem azt akarom mondani hogy ez mindennek a csúcsa, egyszerűen csak jó úgy hallgatni egy Zeppelin-feldolgozást, hogy a mítosz (hála istennek) le van róla felejtve - és "csak" a zene marad. Engem pedig a zene érdekel, a mitikus hősök pedig nem igazán. ;-)