A feldolgozásokkal való viszonyom mindig is ambivalens volt ,a dolog képtelen megváltozni, pedig egyre több jó feldolgozással találkozom. Több szemszögből kell megvizsgálnunk ezt a dolgot, a Pink Floyd feldolgozások pedig még ennél is speciálisabb helyzetben vannak. A legtöbb feldolgozásnál, nem tudom kihallani a nóta saját olvasatát, legjobb esetben is csak annyit, hogy szeretik a nótát, amit eljátszanak. Valóban csak feldolgozást hallok, egy koncerten elviszi a hangerő meg az adrenalin, itthon hallgatva viszont nem. Persze vastagon benne van a dologban az is, hogy az ember nem az eredetit hallja, bizony a megszokás. Ha egy filmet szinkronizálva lát először az ember, valahogy képtelen bevenni a feliratos verziót, vagy fordítva, hogy egy példát mondjak. Így sokkal nehezebben hallom ki az egyéni olvasatot, hisz az eredeti már rögzült bennem.
A Pink Floyddal azért még nehezebb a helyzet, mert a Floyd réges rég intézményesült, számomra Amióta az eszemet tudom, egy olyan zenekar, amit egyszerűen nem lehet megkérdőjelezni. Pink Floyd. Pont. Abszolút hibás hozzáállás, teszem hozzá, mert mégis csak egy zenekarról van szó, amiben emberek játszanak.
Elnézve/hallgatva ezt a Keep Floydingot, viszont abszolút jó élmény, alázattal játszanak, szépen szól, ha nem látom, néha azt hiszem, hogy a Floyd játszik. A fenti feldolgozások nagy része viszont teljesen belefér a tiszteletadás/"eljátszunk egy számot, amit mindenki ismer" kalapba.
Shunga Jung gitárja ellenben gyönyörűen szól, Waters keze nyoma nagyon hallatszik a dalon, főleg miután meghallgattuk a Set The Controls For The Heart Of The Sun csuklyás verzióját. Van valami félelmetes, valami hátborzongató kétértelműség Waters akkordjaiban.
Az abszolút csúcs viszont Vika, a metalba oltott szépség. Az Echoes egyszerűen gyönyörű, és azzal,hogy az improvizatív részek ki lettek hagyva, a dal szerkezete letisztult. Érdekes, hogy az akusztikus dolgok mennyire tetszenek, a Pink Floyd nóták egyszerűsége abszolút átjön rajtuk, és itt nem a nóták összetettségére gondolok, hanem a dalok mélyén rejlő egyszerűségre, ami nekem mindig is a zenekar valódi lényege volt.

Feldolgozások..... már csak ilyen az életünk, feldolgozunk mindent :-)
A listából nekem hiányzik a következő felvétel, amíg ez nem kerül be addig nem tudok elsőt megjelölni :-)
www.youtube.com/watch?v=jVR1JfnmabY&feature=related
Hát ez valami teljesen más mint a Floyd, és mégis ha már feldolgozás akkor annyira egyedi annyira más, Bálint írta az Astronomy Domine-re- hogy "Olyan ez a szám, mintha titokban mindig is metál szeretett volna lenni." Akkor erre azt írom, hogy olyan ez a szám mintha a money mindig is Jazz szeretett volna lenni.Szóval nálam ő az első, aztán elbűvölt Sungha Jung és Kelly Walleau.
Amúgy ajánlom ezt a Redaux című albumot teljes meghallgatásra mindenkinek érdekes vonulatokkal teli :-)

Az előbb említett lemezről a másik kedvencem, a olyan hanyagul dalol a jány, hogy már már perverz :
www.youtube.com/watch?v=kUVAhda6O4o&feature=related

@Keep Floyding fan: Még ezt had osszam meg :-)
www.youtube.com/watch?v=FxAXgt3-vvs&feature=related

@Keep Floyding fan: kösz a hozzátételeket! még csak épp belenézni tudtam némelyikbe - viszont betenni nem tudom a fentiekbe (ami így is sok már kicsit), úgyhogy kötelező azokból szavazni. :-)

@Rátosi Milán: Az én viszonyom – és az alakulása – pár fontos élményhez köthető, de egy bevezető gondolat: nagyon jó hogy VAN hangrögzítés és hogy szinte bármit eredetiben hallgathatunk (nem tudom hangfelvétel nélkül mit gondolnánk Zappáról, pl.), de ez talán hozzájárul a zeneszámok kanonizálódásához, megmerevedéséhez, a zenészek-zenék „bálványosítódásához” is. Ezért nekem mindig felvillanyozóan sokkszerű élmény egy-egy remek feldolgozás, átirat, eljátszás. Emlékszem a Jethro Tull 91-es koncertlemezére (Little Light Music): megöregedtek, lelassultak, Andersonnak elment a hangja.... – és egy elképesztő REMEK lemezt csináltak. Kicsit akusztikusabb, kicsit lassabb – de elképesztő muzikalitással (gyönyörű amit a basszusgitáros művel, akusztikus basszuson). Az unásig ismert és szeretett számok ugyanazok voltak – de mégsem.

Ugyanígy vagyok a Pink Floyddal. A Dark Side of the Moon felvételeikor készült pár riport, és ott látszik egy helyen ahogy R Wright zongorázik (Any Colour?...). Gyönyörű – és az emberben leesik a tantusz, hogy ezen a lemezen rengeteg zongora van, hogy nagyon sok akusztikus hangszer. És ez igaz a többi lemezre is: az Animals (iszonyú kemény, energikus) akusztikus gitárjai, ugyanígy a Falban: a zongora, a gitár… a fenti hangszerelésekben is az a kedves nekem, hogy az ismert „ikon” meg „alapmű” meg mittudoménmi helyett „csak” a zene marad, amiről (talán méginkább) bebizonyosodik, hogy ZENEként micsoda finom, remek, darab, hogy az alkotók zeneszerzőként igazán odatették magukat.

(Kis kitérő: szeretem még a Metallica feldolgozáslemezét: Garage INC; a black Sabbath-tól a Queenen át Nick Cave-ig (!) sok mindenki van rajta, és kiváló feldolgozások. Van amelyik a Metallicának köszönhetően lett igazán világhírű (Diamond Head). Aztán Motörhead is van, s ki tudja még – hallgassátok! :-) )

Kicsit ezt az élménykeresést látom bele a fenti szavazásba is: az amúgy remek Brody Dolyniuk egyetlen szavazatot sem kapott 8még), pedig mestermű amit csinált, hangról hangra – a többiek talán ezért is érdekesek: nem is akartak olyanok lenni, hanem a lehetőségeikhez, képességeikhez alakították (és nem „lerontották” szerencsére). Nekem meglepően kedves a „csuklyás” palbolt két szikár, akusztikus változata.

Nagyon kíváncsi lennék teljesen akusztikus Pink Floyd verziókra, akár teljes koncertekre, párhuzamként Roy Harper jut eszembe.

frankzappa.blog.hu/2009/03/12/roy_harper_one_man_rock_and_roll_band_2004

...eszembe jutott egy ilyen: Pink Floyd koncert, két akusztikus gitárral, és egy hangsúlyosabban dallamhangszerrel, mondjuk trombitával vagy tenorszaxofonnal... óóó!!! :-)

@Keep Floyding fan: végre volt időm kicsit jobban meghallgatni. Azért ezek jórészt inkább átírások, újra-megzenésítések mint feldolgozások, nem? Ezért nehezen is viszonyulok hozzá, kicsit mintha az lenne az üzenete, hoyg nem feltétlenül érdekli az eredeti, mert "jobbat tud". :-) vagy nem? Talán ezek miatt i tetszik inkább ezek közül a Money, ami nem vitatkozik/veszik össze az eredetivel, nem akarja újraalkotni, csak a maga képére formálja - hm?

na hát Vika lemosott mindenkit. :-)

Megy egyébként neki az élet, a YouTube-ra tette fel eleinte a videóit, ma már koncertezik Európa-szerte, kottákat csinál és ad el, hívják mindenhova.

Mi a különbség feldolgozás és átírás között? Ez nem csak a magyar nyelv szépsége, hogy ilyen finomságokat is képesek vagyunk jelezni szavakkal? Nem mindegy, hogy feldolgozza, vagy átírja? Szerintem mindegy, egyébként is a metálként megszólaló Astronomi, pont olyan feldolgozás szagú mint ez az egész redaux lemez.
Ifjúkorom élménye az It's a sin a Pet Shop Boys-tól amit saját maguk dolgoztak fel írtak át legalább 20 féle képen. Sajnos megsemmisült a kazettám amire felvettem egy cimborámtól a változatokat. :-)

@Keep Floyding fan: Igazad lehet – azt hiszem túl szigorú voltam, mármint kicsit felületesen hallgattam meg a Reduxokat, úgy emlékeztem hogy radikálisabb zenecserék és tuc-tucok kerültek az énekszólamok alá.

Szóval innentől kezdve nem volt igazam – kicsit távol áll tőlem ez a hangzásvilág, talán az okozta a türelmetlenségemet, holott pont azokat látszanak megvalósítani, amit erénynek gondolok, ó: szabadon kezelve az eredetit, sajátként. Talán (a kis stílustávolság mellett) az okozza az ódzkodásomat, hogy van az eredeti daloknak valamiféle zenei-drámai építkezése, amiket itt kevésbé érzékelek, amit (nálam) elnyom az új arculat.

Mielőtt én is értékelnék, leírom a lényeget:

Mire végighallgattam a teljes kínálatot, beleértve a KF Fan által javasolt francia flegma bébit is, teljesen felderültem, mondván, milyen jó, hogy Floyddal is foglalkozunk, és fülig ér a szám stb. Szóval köszi, Bálint!
Másrészt érdemes odafigyelni, hogy mennyire jól adják elő az ilyen ikon zenekarok a saját számaikat, ha némiképp odafigyelnek. Ha belegondoltok, gyöngyszemeket lehet találni a fikázott Delicate Sound...-on, a fikázott Pulse-on, a király Wall Live-on mindenképp, az egyéni In the Flesh-en. Király a Stones Flashpoint lemeze is, még ha az eredeti felállástól eltérően fúvósszekció és női vokál is van benne.
Szerintem tehát csak úgy érdemes feldolgozni, ha tudom
1) Miért pont az adott darabot mutatom be? és 2) Mit teszek hozzá az én feldolgozásommal?

@Keep Floyding fan: A különbség az olvasatban van. Egy zenekar hűen hangról hangra mindenfajta átfogalmazás/továbbgondolás nélkül játssza a dalt, vagy valóban egy saját verziót hallunk. Feldolgozás (cover) mindegyik esetben. Ez részben minőségi különbség, másrészt teljességgel szubjektív.

Ami nagyon jó, hogy néhány Pink Floyd feldolgozás is milyen sokféle irányba tudja terelni a gondolatokat. Komolyan próbálom ezt az egész feldolgozás fogalomkört helyretenni magamban, de a kör egyre csak bővül :)

Let's see!

Voivod:
Szuper feldolgozás, kompakt verzió - kiválló ellenpont a császár Ummagumma verzióhoz - kényszervideó a 90-es évek elején még tomboló MTV metálvideóklipp lázhoz igazodva, de ez utóbbiról nem tehetnek, másképpen nem kerültél annak idején reflektorfénybe.

Korn / Breathe:
Jó nézni, szép koncertkép, szerintem egy teljes koncerten is működne, hogy átkötéseknek az arra alkalmas Floyd számokból válasszunk. Mert persze így nem kell hosszú ideig játszani...

Korn / Bricks:
Szolgai megoldás, ezt már hosszú ideig kellett játszani, nincs is meg hozzá a kellő felfogás. Bocs Bálint, de nem játsza a cimbora sem jól a szólót. Lehet, hogy máskor nagyot lendít, de ez itt fakéz.

Brody:
Persze, penge, jól szól stb., de mit tett hozzá? Mit mutat meg akár magából is? Hurrá, van equipmentem és értékelendő tudásom, amivel ezt elő tudom adni?

OSI:
Hát nem fostam le a bokám...viszont tök jó, hogy hogy ez a szám is napirenden van. Jelentéktelen törpe az Ummagumma verzió mellett. Az utóbbi ellenpontja valszeg valami radikális ipari verzió lehetne, mással addig nem is érdemes kisérletezni.

Staind:
Elmegy, időnként jó az ének, a szóló a fő dallam után elkapkodott, a tempó kicsit lassú a koncerthez.

Waters, Clapton:
Oké, miért is ne. Bár koncerten egyenként Waters és Gilmour is jobbat tudott.

Money: mókás

Parbolt / Set the Controls..
Frankón uncsi.

Parbolt / Mother:
Itt legalább hozzátett valamit, ami egész jól működik.

Sungha Jung:
Ki a f... ez? Frankón begyakorolta, ő legalábbi is ezt hiszi, de két, vagy három szakaszbefejező részt tényleg nem játszik ki szépen, hanem valahogy elmaszatolja. Jól szól? Igaz. Ne feledjük, hogy Kenny G szaxofonja is jól szól a karácsony előtt megjelenő lemezein.

Kelly Walleau:
Hozzátett valamit. Érthető, letisztult, mókás, szinvonalas.

Vika / Wish és Numb:
Nálunk régen az egyetemen volt néhány régi prog zenét szerető srác, akik a kolesz szobában legalább így nyomtak dalokat, csak nem volt technikai lehetőségük home made videókat felpattintani a netre.

Vika / Echoes:
Valószínűleg ezért végzett az elején. Szerintem is penge, messze a felső régióban van.

Francia bébi incl. perverz vokál:
Az első felében még jól működik, utána már azért erőltetetté válik. A valszeg direkt elbaszott kiejtéssel kiénekelt szavak kapcsán kíváncsi lennék, mit gondolna egy eredeti angol Floyd fan.

A lényeg:
Eredetileg szuper nóták hallgatásával töltöttük az időnket, már fel is akarjuk rakni az eredeti felvételeket. Mi kell még?

Thanx az ötletért még egyszer!!!

Az általam ismert LEGJOBB Floyd feldolgozások
LES CLAYPOOL tollából és zenekaraitól vannak!!!

Lásd a Crazy Daimond-ot a Flying Froggs első részén, ill. utána a második részén a komplett Animals-t.
+ a még Primus-szal előadott Have a Cigar.

Minden hosszabb utazásra elviszem magammal.

@mB: "van az eredeti daloknak valamiféle zenei-drámai építkezése, amiket itt kevésbé érzékelek, amit (nálam) elnyom az új arculat."
Ezt az olvasatot teljes egészében el tudom fogadni :-)

@Rátosi Milán: Értem

@Imre Zoli: az eredeti daloknak - nagyjából az összes Pink Floydnak - van egy nagy közös tulajdonságuk, a beton-kemény ritmikai pontosság. A feldolgozásoktól - a szabadságon, lazaságon, egyebeken túl - nagyjából ez az amit "elvárok" egy feldolgozástól, és hát ez az ami miatt (nekem) a Pink Floyd lemezen és koncerten is hihetetlen erővel szólal meg. De ehhez a pontossághoz - persze a lazasággal, saját olvasattal együtt - kell igazán jó zenésznek lenni, gondolom én. Apropó pontosság: a Shine On nyitó háromhangos gitárpengetése.... hát egy hidat lehet felfüggeszteni rá, olyan könyörtelenül pontos.

Van erre a pontosságra egy kiváló zenei párhuzamom, de a nyugalom megőrzése érdekében ezzel majd egy későbbi időpontban rukkolok elő. :-)

Általánosság után a konkrétumok: a KoRnot egyrészt nem ér bántani ( ;-) ), másrészt meg részint elég pontosak (beton-pontosak - úgy 2007 körül láttam élőben, precízek, profik), részint meg jó kis indulatból hozzák a dolgaikat, amit én erőst lájkolok. A szóló: na ja, az relatív - de nincs összehasonlítás, mert ők SOHA nem játszanak szólót, tehát nekem ez egy különösen kedves és meleg gesztus, hogy ebben az egy számban eljátssza a srác Gilmour szólamát. Én ezzel a bájosság-tudattal szeretem. :-)

Claypool: szoktam hallgatni (ugye), régebb óta, többször, de nem sikerült még az áttörés, és magamnak megfogalmazva pont a fenti pontosság és fegyelem hiánya miatt: nekem a dobos izgága, az összjáték kócos - a Pink Floyd (rockzenesége ellenére meglevő) arisztokratikussága, nagyvonalúsága látszik így elveszni.

Lehet hogy lesz majd még ilyen dalcsokor, de nem mostanában, hogy ne legyen unalmas.