Nagyon örülök ezeknek a keverőpultos felvételeknek. Igyekszem is megosztani a tapasztalataimat, gyülekeznek szép lassan.

@Rátosi Milán: na, tök jó, azt kíváncsian várnám!

Kíváncsi vagyok merre halad majd ez a kalóz-világ, a kiadott és kiadatlan koncertek sora - olyan könnyen és természetesen elérhetőek ma már, hogy végül is az életmű szervez részei. A Family és közzétehetné már a pince tartalmát, vagy technikailag egyre tovább és tovább csiszolódnak a jobb kalózok... ki tudja. Fontosak mindenesetre, az biztos. A legfontosabbak ugye össze vannak szedve a letöltések között:

frankzappa.blog.hu/2010/01/31/koncertleirasok_letoltesek

...és gondolom bővül még, de a végtelen kínálat még majd törlésekre és szelektálásra is sarkallhat.

Gondolkodom a megfelelő formátumon, hallgatom ezt a két koncertet, aztán hagyom is őket, nem tudok velük mit kezdeni. És most jön a dolog szentségtörés része. Mint mindenki én is szeretem ezt a '74es felállást, vidám meg minden, nagyon nagy zenészek, persze. Viszont elalszom ezen a két koncerten. Folyamatosan megy az ökörködés a színpadon, az arányok teljesen fel vannak borulva, George Duke negyed órás, húsz perces, fél órás improvizációiból nagyítóval tudok kibogarászni olyan dolgokat, amik valóban érdekesek, és ez igaz ennek a felállásnak minden általam hallott koncertjére. Élőben, ott ez teljesen más lehetett. Biztosan bejátszik ebbe a gyér hangzás is, keverőpult ide vagy oda, bizonyos hangszerek időnként mintha ott se lennének. Egy kvázi performanszt (itt azért mégis csak koncertről van szó, zenéről, nem tudom máshogy megfogalmazni, tekintsük ezt egyfajta leegyszerűsítésnek) az ember inkább megnéz, mint meghallgat, sokkal inkább a részévé válik, ami jelen esetben nem lehetséges. Így maradnak a részletek, amikbe lehet kapaszkodni és amikből kevés van.
Ehhez képest itt van ez a koncert: 1975, Providence, Captain Beefhearttal. A Bongo Fury lemezre muszáj volt olyan dalokat tenni, amik akkor újdonságnak számítottak, ma legfeljebb érdekességnek. Ez a koncert viszont zseniális, szebben szól, mint sok keverőpultos felvétel, bár ez ebben az esetben abszolút nem mérvadó. Viszont nagyon egyben van, elképesztő energiák szabadulnak fel, nem megy a folyamatos színpadi ökörködés, és most had legyek kicsit gonosz megint: a többi zenész nem nagyon kap szólólehetőséget. Persze ott van Bozzio, neki viszont megengedjük, mert amit csinál az mindig zenei, ihletett, mittudomén. Zappa ugye gyakran azzal fogta be a zenészek száját, ha engedte őket szólózni.Szépen megnyugodtak, tartották magukat a hangszereléshez, a testületi fegyelemhez. Valamit valamiért. Mi meg kaptunk jó néhány unalmas szólót, alapvetően kísérő zenészektől, amik élőben ott és akkor biztos (gondolom) sütöttek, így nekem nem.

@Rátosi Milán: én a fentiek ellen úgy védekezem néha, hogy a kritikus részeket kihagyom a meghallgatásból - a Dub Room Special alapanyagául szolgáló koncert volt meg úgy, hogy ahhoz hogy ráférjen egy CD-re, pont George Duke-ot kellett lehagyni. ;-) A fenti két koncertet meg - beismerem - egyáltalán nem hallgattam meg még, illetve nem most, nem idén.

Ezzel együtt azért nem szoktam unni ezeket a részeket sem ennél a felállásnál, mert nagyon jó a kísérőcsapat, tehát tetszőleges más zenekarhoz képest itt nem azt történik, hogy szólókor CSAK a szólót halljuk. Na azért majd utánahallgatok itt ennek talán, de kicsit azért tűnik túlzásnak a Duke-i improvizáció kárhoztatása, mert a két koncerten összesen vagy EGYetlen impró csomag, ami azért kibírható - nem?... A többi meg csupa remek (jórészt) instrumentális, sok zappaszólóval (a belinkelt online-szakasz viszont sokat ment a napokban). Nekem ebből a korból ugye a Buffalo '74 az örök kedvenc. :-) (nincs maratoni Duke benne)

(viszont Providence 75 az tényleg rulez! Múlt héten tettem be plusz linket, online hallgatható az egész koncert ott is!)

ééés... ha a Zappa Család csak feleannyit lamentálna a kiadott anyagok kiválasztása felett, mint mi most, akkor csupa remek és válogatott anyag jelenne meg! :-)

@mB: A szombat esti sietség felülírta bennem azt, hogy a pozitív dolgokról is szóljak, azt mégsem állítanám, hogy a kép nagyon árnyalódott bennem. A RDNZL tényleg nagyon jó, a tempót nagyon eltalálták, Ruth Underwood az, aki a legszebben szól a koncerteken. A Dog/Meat-et meg nem lehet nem eltalálni. Általában véve az instrumentális dalokat lehet kiemelni. Ezzel együtt is a második koncerten a Duprees Paradise hozzátéve George Duke majd' 7perces imprója...tovább lehet léptetni, csak bennem ilyenkor az sejlik fel, hogy 35 perc valamilyen zenét elbuktunk. Nem akartam én annyira bántani ezt a Duke gyereket, már a Token of His/My Extreme videón is nagyon jót röhögtem az ökörködésén, de kép nélkül nem nevettem volna az tuti.