Volt már szó korábban a remek Roy Harperről - most Dolák-Saly Róbert meséli el az első - és az ELSŐ - találkozást. Hozzátenném, hogy én emlékszem a rádióban a Roy Harper lemezeit bemutató sorozatra, volt is amelyiket felvettem belőle. A teljes történet tehát Dolák-Saly Róbert honlapján. Egy kis kedvcsináló meg itt:
Szerettem én is zenekarokat, külföldieket és hazaiakat egyaránt, de volt valaki, akitől – hát valljuk be – el voltam ájulva. Később megfejtettem a titkot, hogy miért. Ez valami olyasmi volt, mint amikor valaki értesül róla, hogy valahol, a világ másik csücskében él az ikertestvérére, akiről addig még azt sem tudta, hogy létezik. „Rajongásom” tehát inkább egy rokonlélek, egy „testvér” felfedezése volt, mintsem egy bálvány előtti hajlongás. A nagy kedvencek persze általában elérhetetlen távolságban vannak időben vagy térben. Az internet nélküli korban, a vasfüggönyön innen pedig annyira messzinek tűnt ez a távolság, mintha a Holdon élt volna a rajongott személy. Kiszámoltam, hogy ha az ember 30 éven keresztül napi 7 órát gyalogolna 5 km-es sebességgel, akkor pont elérné a Holdat. Az én mesém erről a 30 évről szól.
A történet 1974-ben kezdődött. A vasfüggönyön innen, a józan észen túl, élt egyszer egy srác, aki gyanútlanul beült a lerobbant Lenin körúti Bányász moziba, és megnéztem egy angol játékfilmet. A címe Valerie volt, az angol eredetié: Made. A vásznon, egy játszótér hintájának láncai csapkodták a fém tartóoszlopokat, és megszólalt a zene.
Egy ismeretlen pasas énekelt, ismeretlen stílusban, aztán elindult a cselekmény, ami ürügyül szolgált ahhoz, hogy a zenész úr újra meg újra megnyilvánulhasson. A nézők csevegtek, röhögcséltek, zörgették a cukros zacskókat, én pedig a vászonra meredve ámuldoztam. Ki írta ezeket a számokat? Az előadó? Vagy csupán filmzenék ezek? Esetleg egy létező zenész létező lemezéről szólnak? Aztán megnéztem a filmet még nyolcszor körülbelül. Az úr gitárral kísérte magát, én pedig magamat haza a szomorú gondolattal, hogy bezzeg itt, Magyarországon ilyet nem lehet hallani. A dalok szövegei is sajátosan szép költemények voltak, na és az a lebegő gitárhangzás! Kíváncsiságom pedig egyre nőtt, hiszen nem tudtam róla semmit, csak a nevét a szereplőlistáról: Roy Harper. Bárkit kérdeztem, senki sem hallott róla. Internet még nem volt, és pénzem se. Egy magamfajta fiatal srácnak a kommunista érában annyi lehetősége volt egy ilyen információt megszerezni, mint egy kútba esett újszülött egérnek az anyját felkutatni.
