Nem akartam egyik koncertről sem külön írni – mindkettő túl nagyszabású, személyes jelenlét nélkül nehezen fogható meg, szavakban nehezen adható át. Aztán eszembe jutott valami: amúgy nem használom túl gyakran a nagyszabású szót, így hátha megér a dolog egy blogbejegyzést...
Cyber5′s Food, Photography & Concerts blog írása;
A zene
Mindkét koncerten évtizedekkel korábbi zene szólalt meg, széles körben elfogadott, nagy tiszteletnek örvendő zeneszerzőktől. Mindkét koncerten összetett kompozíciók szólaltak meg, gyakran szokatlan hangszerelésben. Mindkét koncerten sok volt a fúvós, az analóg és digitális billentyűs hangszer. A dob precíz volt, hangos és feszes mindkét műsorban, a dobosok kiemelkedő tudásúak. (…)
A gitárosok ugyancsak kiemelkedőek: Dweezil igen sokféle stílust és hangszínt mutatott be, Zappa kompozíciós kívánalmainak megfelelően – Roger zenészei hangról hangra mindent pontosan játszottak, ahogy az az albumon szerepel.
kettős győzelem.
A látvány:
Roger Waters elképesztő technológiát használt a színpadon Gerald Scarfe animációival, fantasztikus mozgóképekkel a tégláról téglára felépített falon. A képek mintha egy új dimenzióba repítenék a nézőt.
Dweezil a kivetítője segítségével élő koncertekről származó felvételekről játszott együtt az apjával. Remek anyag, tökéletes időzítés, a kép minősége kiváló.
győztes: Roger Waters.
Bocs Dweezil. Roger lesöpört ebben a pályáról, igaz: más ligában is indult. Nagyon magasra tette a mércét, és magasan át is ugrotta – egyszerűen lesöpört.
Kifogástalan. Hozzá kell tennem, hogy tökéletesen ismerem a Falat, az Apostrophe(’) albumot viszont csak felületesen. Sok Pink Floydot hallgatok, Frank Zappától csak a Quadiophiliac van meg – igaz, ez DVD audio, 5.1-es hanggal, a Frank előkészítette anyag Dweezil utómuinkáival jelent meg.
Akár Waters, akár Zappa: ez a krémek krémje. Hangmérnökök, zenészek, énekesek – a tökéletesség legmagasabb fokain. Mindegy hogy kávét főznek vagy vagy egy 96/24-es konzol potmétereit húzogatják: mindennek tökéletesnek kell lennie.
Mivel Dweezil sokkal intimebb helyen lépett fel, nem érzem hibának hogy nem kvadrofónban szólalt meg, mint Waters. A Zappa-műsor imponáló sztereó hangképét hallván eszembe se jutott a kvad.
kettős győzelem.
Érzelmek/érzések:
Roger történetében a félelem, a bánat, a kapcsolatok hiánya kerül előtérbe. Ez világos, ismerem, értem-érzem a történetet. Láttam moziban, nagyképernyőn, kis képernyőn, most ultra-képernyőn. Nagy érzelmek. Nagy erők.
Zappa történetei vidámabbak. Felemelő és idétlen egyszerre. Álomszerű és szürreális. A koncert egyik pontján Dweezil bedobott egy kis improvizációt, lazán, minden erőlködés vagy célzatosság nélkül – egy kis könnyen felismerhető Jimmy Page idézet volt. Apró, múlandóságában is örömteli pillanat volt – de még egy könnycsepp is kicsordult a szememből. A zeneiség ilyen fokán megszólaló koncertek nem mindig a színpadiasságról, a nagy gesztusokról szólnak… inkább a zenéről, s hogy az hogy alakítja át az időt és a teret.
győztes: Zappa
Ennyi volt, emberek. Nagy kontra kicsi. Nagyszabású kontra bensőséges. Zeneszerző kontra zeneszerző. Döntetlen. Mindent összevéve ez a két koncert kiüt minden lehetséges vetélytársat – valóban látni kell hogy az ember értse, érezze az élményt. Meg sem tudom fogalmazni, hogy tudták ennek a két koncertnek a zenészei megragadni az időt, valami időkapszulába tenni és aztán átnyújtani nekünk, a mit sem sejtő (vagy izgatottan várakozó) közönségnek évtizedekkel később.
Mindkét koncert elképesztő volt. Zappa és Waters – megemelem a kalapom.