A koncepciófolytonosság: Zappa zenéje mindig is egy nagyobb életmű, “project/object.” része volt. Nem akarok azzal hencegni hogy pontosan tudom hogy ez mit is jelent, de amit én ki tudok hozni ebből – és erre a hangszerelései közben jöttem rá –, hogy nagyon sok mindent át lehet emelni egy darabból és bedobni egy másik darab közepébe.

A Downbeat interjúja, 2009 (részlet), pdf-ben letölthető

Folyamatosan ezt csinálom. Ez lemezfelvételkor igazi katasztrófa, mert folyton azt kell mondani a kiadónak, hogy „jut eszembe: a ennek a darabnak a közepén ott van egy másik, úgyhogy azért is jogdíjakat kell majd fizetni”. Az ilyen kiadási gondok miatt CD-n nem sok ilyen van, aki erre kíváncsi, annak el kell jönnie a koncertjeinkre.

Soha nem voltam igazi big-band rajongó, sőt: direkt a hideg rázott némely nagynevű zenész hangszerelésétől. Ma arra törekszem hogy nehogy úgy szólaljak meg, mint azok. A zene szubjektív. Hangszereléskor vagy zeneszerzéskor az ember megpróbálja belevinni a személyiségét. Kihagyja a nemszeretem-dolgokat és beemeli azokat, amiket viszont fontosak a számára.

Bob Mintzer játszott néhány szólót az első Zappa-lemezemen. Az egyik az egyik kedvenc számomban van, a „Toads Of The Short Forest”-ben. Ő az egyik legnagyobb szaxofonos, és nem mondom hogy bármi gondja lett volna vele, mert lenyomta, de a végén azért megjegyezte: „Hű öregem, ilyen akkordváltásokkal még nem találkoztam".

Sokan kérdezik, hogy Zappa mennyire elfogadott dzsessz körökben, és azt kell válaszolnom, hogy nem igazán. Először is: nagyon nehéz. Még a saját zenekaromban is vannak olyanok, akik nem szeretik Frank eredeti változatait. Az enyémet, az én hangszerelésemet szeretik.

Terved rengeteg van – koncertetek kevés.
Van egy apró tanácsom azoknak fiatal zenészeknek, akik big bandben szeretnének zenélni: ha könnyen és gyorsan szeretnének sok pénzt elkölteni, annak ez egészen kiváló módja.