Ahogy nem jutott a ZPZ koncertnek túl nagy hírverés (és akkor még finom voltam), az írott sajtó is tüntető némasággal reagálta le az eseményt.

Üdítő kivétel a Zenészmagazin augusztus száma, amelyben kétoldalas összeállítás van Zappa élt, Zappa él, Zappa élni fog címmel (ez a címlapról sajnos nem derül ki).

A cikk korrekt, jobbára leíró, azért persze értékel is. Az utolsó bekezdés dühével csak azonosulni tudok (hogy t.i. miért nem volt combosabb ráadás), de a hírek szerint ez valóban nem rajtuk, hanem a %#&@§ Petőfi Csarnokon múlt, úgyhogy rájuk legyünk dühösek :-).

A szám 496 forintért kapható az újságárusoknál, Apemannek mint szerzőnek köszönhetően (köszönjük!) azonban most itt olvasható alant:

Zappa Plays Zappa, Petőfi Csarnok, 2006. május 24.

Zappa élt, Zappa él, Zappa élni fog

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a barátnőmmel már hónapokkal az esemény előtt szimplán csak "Zappa-koncertként" emlegettük a tizenhárom éve halott zeneszerző-gitáros idősebbik fia, Dweezil által összetoborzott tinédzserkombó budapesti fellépését. A három órás koncert során a gigantikus és egyedülállóan sokszínű Frank Zappa-életmű számos darabja elhangzott, virtuóz improvizációktól kifinomult jazzes/funkos rockszámokon át a kötelező jellegű Zappa-"slágerekig", és ha a bulin a deresedő halántékú keménymag mellett szép számban megjelent tizen-, huszonéves fiatalok mostantól kezdve Franz Ferdinand és Coldplay CD-k helyett Zappa-albumokra költik majd a zsebpénzüket, akkor már nem volt hiábavaló az egész.

Egy órával a kezdés előtt katasztrofálisan kevés ember lézengett a Petőfi Csarnok előterében, ami nem is csoda, hiszen az esemény promóciója gyakorlatilag nulla volt, néhány körúti plakátot leszámítva. Sebaj, majd a Massive Attack koncertjén teltház lesz, és nincs is ezzel baj, minden embernek más zene áll közel a szívéhez, nekünk ezt tolerálnunk kell. Azért a buli során is szivárogtak még az emberek, és az első blokk végére nagyrészt megtelt a csarnok, igaz, a sorok között komoly foghíjakkal.

Nyolckor kialudtak a fények, és amúgy in medias res felcsendült a "Montana" - igaz, egyelőre nem élőben: a kivetítőn tekinthettünk meg egy 25 perc körüli részletet az 1973-as legendás Roxy-fellépésekből (legendásak, ugyanis noha Zappáék évek óta ígérik az anyag megjelentetését DVD-n, erre máig sem került sor; én magam már feladtam a reményt). Dweezil finoman szólva is magasra helyezte a mércét: a Roxy-felállás talán a legerősebb volt zeneileg Zappa valamennyi bandája közül, felmerült hát a kérdés, mennyit tud majd nyújtani ehhez viszonyítva a zenekar. Előre leszögezhetem: nem verték le a lécet.

Az archív felvétel után az "igazi" zenekar három korai Zappa-klasszikussal csapott bele a lecsóba. Engem már a "Hungry Freaks, Daddy" (a legelső Mothers-album legelső száma) során magával ragadott a tinédzser-mámor, a közönség nagy része azonban igazából csak az 1973-as "Florentine Pogen"-re jött lendületbe. Dweezil szerencsére nem öreg rutinrókákból állította össze a zenekart, huszas, harmincas zenészek nyomták végig feszesen és profin a három órát (akik közül én, tiszta szégyen, de korábban egyedül Joe Travers dobos nevét hallottam). Emlékezzünk meg az este valódi hőséről, ahogy azt eddig minden ZPZ-recenzió írója megtette: Napoleon Murphy Brock hangja semmit nem rosszabbodott a 33 éves archív koncertbejátszáshoz képest, és szinte a teljes bulit a fáradtság legkisebb jele nélkül énekelte, szaxofonozta, fuvolázta végig, ha pedig nem volt jobb dolga, "egzotikus táncmozdulatokkal" szórakoztatta a nagyérdeműt - még így, hatvan felé is nagyon érzi a funkot.

Maga Dweezil végtelenül szimpatikus, szerény srác, a fater karizmája és szarkazmusa ugyan hiányzik belőle, viszont hasonlóan végtelen alázattal és komolysággal, minden nyegleség nélkül áll hozzá a zenéhez - követendő példa, fiatal zenészek! A "King Kong" / "Filthy Habits" hangszeres improvizációi során láthatólag némi kelletlenséggel utánozta apja védjegyszerű kézmozdulatait - erre nem lett volna feltétlenül szükség.

A koncert első részének repertoárja egy-két kivételtől eltekintve a Brock fémjelezte 1973 és 75 közötti időszak terméséből állt össze, hallhattuk a "Yellow Snow Suite"-et az Apostrophe(') nagylemezről, két számot a Roxy & Elsewhere-ről, a totális csúcspont azonban az első blokkot lezáró "Inca Roads" volt, a bő tíz perces szám alatt nem igazán jutottam levegőhöz - előbb az ugrándozás, majd Dweezil zseniális szólója miatt.

A negyedórás pisiszünet után tematikai váltás következett: színpadra lépett Terry Bozzio, aki 1975 és 78 között dobolt Zappánál, és nagy valószínűséggel a legdilisebb és legmókásabb figura, aki valaha is megfordult Zappa zenekaraiban (ezzel Zappa is tisztában lehetett, a korszak jó néhány dala épít Bozzio kiváló humorára - "Titties 'n Beer", hogy mást ne mondjunk). Bozzio dobcuccát nem túl bölcs módon a színpad jobb szélére helyezték, így a hátrébb állók legfeljebb sejthették, hogy ő is ott van. A Bozzio-blokk során a Läther / Sheik Yerbouti időszak kevésbé szofisztikált, ám ellenállhatatlanul dilinyós terméséből kaptunk ízelítőt: a már-már punkosan sodró "I'm So Cute" és a "Tryin' To Grow A Chin" alatt a gitárok a korábbinál jóval hangosabbra keverve szóltak, ami jól is állt a daloknak, a "City Of Tiny Lites" diszkójára az egész csarnok bemozdult, és még azt is megtudhattuk, hogy Bozzio továbbra is halálosan szerelmes az 1977 óta szerencsésen feledésbe merült Angel szoftmetál banda gitárosába, Punky Meadows-ba (de persze nem buzi, vagy ilyesmi, nem, de tényleg…).

A "Black Page" dobszólójától a jelenlévő dobos rajongók valószínűleg a nadrágjukba vizeltek, és nem sokkal később csatlakozott hozzájuk a közönség gitáros frakciója is, amikor színpadra lépett Steve Vai. Kis személyes: a zenészek közül egyedül Vai-t találtam némileg kevésbé szimpatikusnak, jó, tudjuk, hogy ő a világ legfaszább gitárosa, de ezt talán nem kellene folyamatosan excentrikus mutatványokkal bizonygatnia, különösen nem egy olyan koncerten, aminek nem ő a főszereplője. Sebaj, visszatetsző gitárakrobatikáit feledtetni tudta a tény, hogy valóban remek zenész, a "Peaches En Regalia" / "Montana" / "Village Of The Sun" / "Zomby Woof" "slágeregyveleg" alatt zseniálisakat alakított, a Dweezil-Vai gitárpárbaj különösen emlékezetes volt. (Érdekes egyébként, hogy a Vai fémjelezte 1980-82-es korszakból egyetlen szám sem hangzott el, sőt, úgy általában a nyolcvanas évekből sem - egy "Drowning Witch"-nek én azért örültem volna.) A katarzis utórezgéseit csillapítandó Zappa egyik legérzelmesebb dalával (bizony, Zappának igenis voltak érzelmes számai!), a "Sofa" instrumentális verziójával zárult a buli, Dweezil szívét-lelkét beleadta, igazán megindító pillanat volt, talán még a koncertet egy felhő széléről szemlélő FZ is meghatódott kissé, és elmosolyodott a bajsza alatt.

(PS: Hogy a végére egy baromi nagy negatívumot is írjak azért, ráadás címén Dweezilék mindösszesen egy darab rövidke "Cosmik Debris"-vel szúrták ki a magyarok szemét, míg a turné korábbi állomásain volt még "Camarillo Brillo", "Trouble Every Day", Bozzio-szóló… "The rule of the house…" - szabadkozott Dweezil, persze, persze, tudjuk, tudjuk. Emiatt még most is kicsit dühös vagyok, arf, arf, arf.)

Setlist:

• Montana (Roxy, 1973)
• Dupree's Paradise (Roxy, 1973)
   
• Help, I'm A Rock
• Hungry Freaks, Daddy
• Let's Make The Water Turn Black
• Florentine Pogen
• Pygmy Twylyte
• The Idiot Bastard Son
• Cheepnis
• King Kong / Filthy Habits
• Yellow Snow Suite
   
• I'm So Cute (Terry Bozzio-val)
• Tryin' To Grow A Chin (Terry Bozzio-val)
• City Of Tiny Lites (Terry Bozzio-val)
• The Black Page Drum Solo (Terry Bozzio-val)
• The Black Page #2 (Terry Bozzio-val és Stave Vai-jal)
• Peaches En Regalia (Steve Vai-jal)
• Montana (Steve Vai-jal)
• Village Of The Sun (Steve Vai-jal)
• Echidna's Arf (Of You) (Steve Vai-jal)
• Zomby Woof (Steve Vai-jal)
• Sofa (Steve Vai-jal)
   
• Cosmik Debris

 balint, 2006, augusztus 1 - 14:41