Tinsel Town Rebellion - I. rész

Nekem a Tinsel Town Rebellion volt „az első Zappa”. Még húgom hozta az NSZK-ból ’89 körül. Minden, ami eszembe jut róla, nagyrészt ehhez az első találkozáshoz köthető.

ungawa, 2005, augusztus 16 - 21:12

Nagyon tetszett a borítója, nyilván azért is, mert nagyon szeretem a montázsokat (a mai napig óriási élvezettel nézegetem az Európa Kiadó „Fekete Könyvek” néven futó krimisorozatának darabjait, vagy a Magvető Kiadó Albatrosz-könyveinek nagy részét, ugyanezen okból kifolyólag). Felcsigázott a rengeteg apró részlet, ami a képen látható: Charlie Chan, Harold Lloyd, és más némafilm-sztárok között egypár rejtélyes figura, valamint középen Zappa, aki elöl jobbkezes, hátul balkezes fogással tartja a gitárját, miközben lábszárába egy cicababa kapaszkodik. A belső oldalakra kiemelt, zöldes-kékes-sárgára színezett képek csak fokozták a különös, nosztalgikus-szürreális hatást. Tökéletesen előrevetítették a lemez mozaik-jellegét, ahogyan a látszólag össze nem illő részekből kikerekedik valami nagyon egyéni egész. A kis képek pedig arcokat, személyiséget kölcsönöztek az egyes számoknak.

A lemezt hallgatva érdekes kettősséget éreztem: ott voltak egyfelől az egyszerű, parodisztikus, apró trükkökkel megbolondított dalok, mint a Fine Girl, Love Of My Life vagy a Pick Me, I’m Clean, másfelől pedig a követhetetlenül áttekinthetetlennek tűnő hosszabb szerzemények, elsősorban a már első hallásra zseniálisnak hallatszódó Brown Shoes Don’t Make It. Önfeledten röhögtem Bob Harris elképesztő vokáljain (a Love Of My Life kitartott magashangját alighanem az összes barátomnak végigmutogattam az idő tájt), hisztérikusan felkacagtam, mire a Bamboozled By Love értelmét kisilabizáltam az angol szövegből. A legjobban a Peaches III tetszett: csak mostanában jöttem rá, hogy az első pillanattól érzett csodálat melletti furcsa érzésem oka alighanem az lehet, hogy a gyönyörű, hat hangos gitártéma egy nyolc negyedes zenei keretbe van foglalva, így amit elsőre két ¾-es ütemnek hallok, az valójában egy becsapósan, aszimmetrikusan ellen-hangsúlyozott 8/4. (Hasonló trükk tett rám frenetikus hatást a Bamboozled By Love el-ké-pesz-tő bluesában: a voltaképpen egyszerűen nyolc negyedre bontható sorokat a gitár-basszus riff nem a középső hangsúllyal osztja ketté, hanem kicsit eltolva, ezért olyan az egész, ami szétesik, de mégsem. Ez a gondolat zeneileg nyilván nem állja meg a helyét, de nem tudom most másképpen írni.) A megbolondított ritmusok, a különös pillanatokban kitett hangsúlyok, amik ezen a lemezen nyilván azért hallatszottak annyira, mert nekem ez volt az első, ettől fogva Zappa legfőbb jellemzője maradt számomra.

Mint ahogy a montázs-szerűség is. A Brown Shoes-t is alighanem ezért sorolom a legjellemzőbb Zappa-számok közé. Órákig tudtam olvasgatni a szövegét (szerencsére volt rá időm, mert ’89 telén kirúgtak az egyetemről, így a féléves kényszerpihenőt többek között a lemez hallgatásával töltöttem), próbáltam megérteni, természetesen szótár nélkül, és persze csak évek hosszú sora után sikerült úgy-ahogy: a rengeteg kulturális-társadalmi utaláshoz, amit a szöveg görget, felvillant, kevés voltam 19 évesen. Mégis egy történetet alkotott kezdettől fogva, mint ahogy az egész lemez is, s mint később fokozatosan nyilvánvalóvá vált, Zappa egész életműve is. A zene pedig zseniálisan ellenpontozta-húzta alá-rombolta szét a szöveg által felépített világot. Korai benyomásom lett így az is, hogy Zappa és a zenészei bármit el tudnak játszani.

Nagyon jó lemez ez, és a 96-os újrakeverés óta hibák nélkül, nagyon szépen is szól. Érdekes apróság, hogy Ed Mann alig néhány számban játszik (a 79-es darabokon).

Fantasztikus volt a 80 őszi-téli felállás: az ifjú Steve Vai, két remek énekes, Bob Harris süvöltő falzettója - és a remek-utánozhatatlan Vinnie Colaiuta is visszatért, és jobban játszik, mint valaha. Érdemes figyelni a szóló-kíséreteit, de a szimplább dalokban is remek, eleven, fantáziadús.

Az itteni anyag egy része a Crush All Boxes lemezen jelent volna meg, ott több hallatszik Bob Harris trombitájából, kár, hogy a Tinseltown-on szinte teljesen levették (Easy Meat). De nézzük dalonként:

Fine Girl - nagyon jó kis stúdiódal, húzós a basszus, szépen szól - jó idétlen a szövege.
Easy Meat - a klasszikus. A pár elérhető felvétel közül ez a az alap. Nagyon szép a szóló, és erőteljes a szóló után belépő ének (a fordítás pont itt sánta kcisit, majd javítom).
For The Young Sophisticate - Love Of My Life - I Ain't Got No Heart: hülye kis dalok, jól szólnak, szerencsére rövidek;
A Panty Rap idétlensége talán nem a legerősebb része a lemeznek, de szerintem nem vészes, ahogy a Dance Contest sem - egy kis lazítás, ki lehet bírni, meg az előbbi alatt viszonylag szép zenei puttyogás van. Aztán egy nagy szóló: nem véletlen, hogy a Now You See It, Now You Don't is a 80 őszi turnéról való. Jellemző különben, hogy a Shut Up 'N' Play Yer Guitar lemezre is nagyon nagy arányban kerültek fel ennek a korszaknak az improvizációi, Colaiutával és Barrow-val.

Fantasztikusan gazdag volt a fenti felállás repertoárja, az itt közölt dalok viszont viszonylag szűk keresztmetszetet adnak, hiszen mind új felvételek: nem feltétlenül a legnagyobb zenei kihívások, de jó dalok, és az életmű klasszikusaivá is váltak az idő múlásával. Ha ez nem is 100%-osan igaz a The Blue Light-ra, a címadó Tinseltown Rebellion-ra viszont mindenképpen. A vokál- és verbális őrület-orientált dalnak (is) ez a legjobb felvétele - szerintem. Ahogy jó a Pick Me, I'm Clean is - nem feltétlenül maga a dal, de a benne rejtőző szóló miatt. A turnén ezt akár 10-15 percig is húzták, nagyon klassz.

Bamboozled By Love - egyszerű, buta kis blues-paródia, de érdemes figyelni a dob-kíséretet,nagyon gazdag és rafinált: a hangsúly a szokásos 1-3 helyett a 4. ütemen van, ez nagyon izgalmassá teszi, Colaiuta remek.. Utánanéztem, Wackerman és Logeman is így játszotta.

Brown Shoes Don't Make It - a régi klasszikusokat a 79-es felállás adja ezen a lemezen, Cuccurullo gitárja viszonylag hangsúlyos. Jó kis hangszerelés, szépen kidolgozták.
Ahogy nagyon szép Peaches III is: bár - ahogy a borító mondja is - kicsit őrült változat, de itt is érdemes a részletekre figyelni: Colaiuta mellett nekem a korszak hőse Arthur Barrow: nagyon izgalmas, gazdag a játéka. Figyeljünk rá - hallgassuk meg a Peaches-t csak a basszusra figyelve! Nagyon szép, intelligens, muzikális...

Szóval a lemezen nem az instrumentális nagyágyúk, hanem a vokális darabok vannak előtérben (Ike Willis és Ray White! - a You Are What You Is előszele?), ami viszont egyáltalán nem baj: a lemez ugyanúgy alkalmas a laza délutáni bólogatós zenehallgatásra, mint a jobban odafigyelőre, hiszen a felvonultatott opuszok fantasztikus minőségnben szólalnak meg, és szinte minden itt megjelenő dalnak az itteni a legjobb rögzített változata. Lehetne vitatkozni esetleg a válogatás szempontjain, a talán túl sok dumás részen, de (ez fanatizmus?...) nekem ezek valamennyire Zappa preferenciáit is mutatják, a nei kedves részeket emelik ki, ami a lemeznek egy újabb érdekes síkja, és azért szerintem nem is annyira hosszúak, hogy zavaró lenne, sőt: a koncertélményt erősitik meg, valamelyest. A zene pedig, ami ugye körbeveszi, hát az meg remek. 10 pont.