Nagyon szép lemez. Nagyon szép zene. Nagyon szép ZENÉLÉS: különösebb részletezés helyett elég lenne annyit mondani, hogy elképesztő természetességgel, magabiztossággal, szemtelenül fölényes nyugalommal szólalnak meg a darabok: a jólismertek is a ÉLŐ elevenségükkel, a valóban újszerű hangszerelések a meglepetéseikkel, az improvizációk a tényleges kiszámíthatatlanságaikkal. Nagyon kerek világ, nagyon élményszerű – a feszesség melletti önfeledtség és gondolati szabadság, levegősség szinte sejteti hogy ez egy (három) nagyobb, laza 2-3 órás előadás része.
- a Roxy by Proxy albumról -
Azért pár konkrétum: az ismert darabok változatlan előadásai „csak” remekek, az apró hangszerelési verziókkal a bandára háziasított darabok (RDNZL, T’Mershi Duween, de főleg a Dog/Meat) egészen kiválóak, „megérkeztek” ehhez a hangszereléshez, az igazi csemegék persze a valódi különbségeket felmutató, esetleg ebben a formában még ki-nem-adott darabok: az in medias res berobbanó King Kong, a Dupree’s Paradise közepén megtalált, rácsodálkozva megbámult majd mégis otthagyott Montana-cafat, és itt végre megvan „hiányzó láncszem” az Inca Roads evolúcióból: laza kocsmahangulatból kibomlik a 73 eleji lassú változat, de itt már megvan a második szakasz eszeveszett hetes hangcsoportokból áló dallam-száguldása is a záró énekrész előtt. Szép ezzel a gömbölyű hangszereléssel, a sok ütőssel.
Az alternatív hangszereléseken túl nem reméltem hogy valódi meglepetést is hozhat a lemez – és mégis, ahogy minden bizonnyal az volt a hallgatóságnak is: a kettős (hármas?) dobszóló egyszer csak egy megírt, 3-4 perces ütőstrióvá alakul, aminek a végén árulja el csak Zappa a közönségnek amit mi, innen a jövőből persze már tudunk: „Átvertelek benneteket – amit most hallottatok, az a Cheepnis című szám ütősszólama.” Szép ahogy a dobszólóból kialakul – érdekes hogy számomra az ELVÉTEL miatt előálló hatás nagyon hasonló a Sinister Footwear vagy a Black Page esetében a HOZZÁTÉTELLEL megvalósulóhoz: mindkét esetben egy-egy hangszer, egy-egy szólam kel önálló életre vagy íródik egybe egy szintén ottlevő másikkal, úgy hogy a transzformáció végül az eredetihez képet új minőséget hoz létre - itt az elvétel miatt kerülnek az egyes hangszerek és szólamok az előtérbe, más, új kontextusba.
Mindenesetre nem is a részek, hanem ennek a soklábú zene-gőzhengernek az előremasírozása, zakatolása az ami nagyon hallgattatja ezt a lemezt - s ehhez nem kevéssé járul hozzá hogy Zappa sokkal kevesebbet beszél rajta, mint a Roxy-n: nem szakítja meg, nem teszi darabossá a zene-élményt semmi.
