Mick Jagger fehér, elöl fodros ingben, középen elválasztott vállig érő hajjal kezet fogott Iannal, Marianne pedig egy puszit adott neki miközben a maga elbűvölő, reszelős hangján megszólalt:
- Őrülten örülök hogy találkoztunk – turbékolta.
Rövid, kócos haja volt, zöld mini volt rajta. Mick alacsonyabb volt mint gondoltam, legalábbis lefelé kellett néznem ahogy kezet fogtunk.
Az eredeti szöveg itt - a könyvről itt írtam korábban.
Frank a gitárja fölé görnyedve játszotta egy friss szerzeményét, Ian zongorán kísérte. Marianne felkapott egy csörgődobot és csukott szemmel ringatózott, forgott a saját kántálásának ritmusára. Mi volt ez az egész a lányokkal és a zenével? Egyszerűen nem tudtam felfogni.
Mikor befejezték, Mick a maga cockney kiejtésével megkérdezte Franket:
- Mennyi idő alatt írtad ezt meg?
- Pár óra volt.
- Nekem is menne, de ha boldog vagyok, sosem sikerül. Furcsa, ha minden rendben megy, semmit nem tudok összehozni.
- Nekem mindegy milyen hangulatban vagyok. Dolgozom egész nap, minden nap.
Mick megrázta a fejét.
- Ha jön a határidő, vagy egy vita közepén vagyok, vagy valami furcsaság zajlik éppen, csak akkor szalad ki bármi is belőlem. Mint egy adrenalinlöket – a vigyorgás mély barázdákat vájt az arcára.
A házban mindenki izgatott volt hogy Mick Jagger, a kor legnagyobb szupersztárja guggolt épp a pincénkben, de senki nem akarta kimutatni, így mímelt véletlenszerűséggel mászkált mindenki ki és be. Frank a maga szokásos modorában nem mutatott nagy érdeklődést, Mick és Marianne pedig csodálkozva nézték a betolakodók jövés-menését.
Később Frank, Gail, Mick és Marianne visszavonultak a konyhába, ott befejezték a magukkal hozott scotchot, amit kedvesen körbe is kínáltak. Mikor beléptem, Mick Jagger már rendesen be volt gyorsulva, Harold Wilson kormányát szapulta éppen.
- Azt ígérte nem lesz leértékelés. Többször megígérte – erre mi történik? Leértékel! – megrántotta a vállát: - Politikusok… Nem lehet bízni egyikben sem.
Ez már jobban tetszett, és mert szerettem volna többet is hallani, odahúztam egy fa széket. Christine buzgón törölgette a már rég patyolattiszta ablakpárkányt. Mercy, Christine barátnője odacsoszogott a kályhához, Ian meg felhúzódzkodott a konyhapultra.
Marianne csinált egy piruettet a szakadt linóleumon mielőtt belezuhant volna Mick ölébe, ahol kijelentette:
- Megy le az egész ország a csatornába.
Frank és Gail - miközben láthatólag nem feszélyezte őket a konyhájuk lerobbantsága -, most csodálkozó pillantásokat váltottak.
- A különbség az – folytatta Mick, - hogy az angolok annyiban hagyják az egészet. Nem úgy mint a rohadt franciák. Ők készek a polgárháborúra is – megint elvigyorodott. Neki tetszett legjobban, amit mondott.
- Ez mindig is így volt – tette hozzá Marianne – én a németeket bírom. Támogatják a nőjogi mozgalmakat.
Marianne mondatai az egész látogatásuk alatt Mick szavai közé tekeredtek. Mick, Marianne, Mick, Marianne, Mick, Marianne - izgatottan és lelkesen beszéltek, minden olyasmiről volt véleményük ami a Fakunyhó lakóinak érdeklődését messze elkerülte: a zenei világ, a divat, művészetek. Arra emlékeztettek, ami annyira hiányzott nekem Angliából: a napi történésekről való élénk, dinamikus csevegés. Mick nagyon hatásosan vezetett elő részleteket az európai történelemből, messze nagyobb tudással mint amekkora Franké volt, aki inkább vicces megjegyzéseket szúrt csak be.
Mick felhozta Martin Luther King gyilkosának, James Earl Ray-nek az elfogását a Heathrow Repülőtéren az előző hónapban, amihez a Fakunyhóban senki nem tudott egy mukkot se szólni, a hírt így teljes csend fogadta.
- Itt van a ti merényletetek és az egyetemi lázongásaitok. De nekünk mink van? A walesi nacionalisták! Azokhoz csatlakozhatunk. Vicc az egész.
- A walesi nacionalisták... – turbékolta Marianne franciás hangsúllyal.
- Mit gondolsz, Frank? – kérdezte Mick, szorosan átkarolva Marianne-t és a válla felett beszélve át – Nem gondolod hogy cukkolnunk kéne kicsit a rendőrséget, forradalmat követelni?
Ahogy Eric Clapton, úgy Mick Jagger is tisztelte Franket, nem tudom miért. Egyszerűen a zenéjének, a szövegének az ereje miatt?
- A forradalom az idei flower power – mondta Frank keserűen. – nem értek egyet vele.
- Angliában nem is lesz forradalom, az biztos. Nincs bennünk annyi. Túl passzívak vagyunk.
- Na várj egy percig. Most olvastam egy újságot Londonban – szakította félbe Frank – szinte minden oldal erőszakos sztorikkal volt tele.
- Ez igaz, de hasonlítsd össze Párizs és Prága barikádjait az itteni szánalommal. Egy vicc, komolyan. Ha a rendőrség nem jelenik meg, plüssmacik piknikévé válik az egész.
- Miért vonultatok fel? – kérdezte Frank.
- Hát mindenki hívott és úgy éreztem tennem kell valamit, jó ötletnek tűnt – akkor.
Marianne hozzátette:
- Nem kellett volna lovasrendőrökkel ránk rontani. Rémisztő volt.
- Te is felvonultál? – kérdezte Frank.
- Drágám, én nem bírom a tömeget. Nem. Adta az egészet a tévé.
- Kellett volna vagy tízezer lovas – tette hozzá Mick. – Lovasság a felkelők mellett. Az kellett volna.
Eddigre Mick már elég akadozva beszélt, Marianne meg folyamatosan pózolt hogy aztán újra vissza-visszazuhanjon Mick ölébe.
Frank megszólalt:
- Tényleg azt hiszitek hogy az utcai masírozgatás meg a békejelvények kihoznak minket Vietnámból?
- Talán. Washingtonban mintha már változna valami.
- Tudjátok mikor hozzák haza a csapatokat? – kérdezte Frank határozottan. – Mikor már gazdaságilag nem lesz kifizetődő folytatni, de az egésznek semmi köze nincs ahhoz hogy hány ember utálja épp a háborút.
- Nem is tudom – mondta Mick bizonytalanul.
- Ha az emberek változást akarnak, a szavazóurna a megoldás. A szavazóurna a legjobb a dolgok megváltoztatására.
- Jó, talán – mondta Mick, miközben kicsit túlságosan is hátratolta a székét. Elengedte Marianne-t, aki megpróbálta elkapni az asztalt mögöttük, de elvesztette az egyensúlyát és kicsúszott az öléből, és addig kapkodott a levegőbe amíg már csak a két bőrszíjas szandálja kalimpált ki az asztal mögül. Mindketten röhögésben törtek ki, Mick lehajolt és megpróbálta felsegíteni, nagyokat horkantva közben a nevetéstől.
A nevetésük ragályosnak bizonyult úgyhogy már én is nevettem, de Frank csak nézett összevont szemöldökkel, míg Gail, aki egész idő alatt meg sem szólalt, fészkelődni kezdett a székében. Frank megkérdezte:
- Nem jöttök el inkább olyankor, amikor kevésbé vagytok berúgva?
Csendesen beszélt, de a „berúgva” szón levő kis hangsúly világosan mutatta a nemtetszését.
Marianne arcán még a nevetés könnyei folytak, ahogy egy pillanatra feltápászkodva felnézett az asztal mögül.
- Szívesen. Szívesen visszajövök – aztán ismét elmerült.
Nem tudták abbahagyni a nevetést, végtelennek tűnt a vidámság. Mick felállt és megpróbálta kicsit visszaszerezni a méltóságát, közben felhúzva Marianne-t, de még folyamatosan prüszköltek és röhögtek. Szomorkás búcsúzás lett, különösen a remek kezdet után, de vidám pacsirtákként táncoltak ki a házból, mintha nem is Frank küldte volna el őket.
