Az alábbi szöveg a "Strictly Commercial" című válogatáslemez fülszövege.
Gilliam a Freak Out!-on talán, de az Absolutely Free albumon biztosan közreműködött - alant pedig a közönség egy tagjaként "találkozik" Zappával, és rittyent aztán belőle egy fülszöveget.
Itt meg Zappa Gilliamről - 1986-ban.
Bármilyen leépülőben van is a testem, képtelen
vagyok megszabadulni egy, az emlékeimbe mélyen
beékelődött törmeléktől - ami Frank Zappának
köszönhetően üszkösödik az agyamban.
1967-ben történt. Éppen akkor költöztem Amerikából Angliába. Egy őszi estén, a Hyde parkban sétálva összefutottam Frank menedzserével, akit még korábbi, los angeles-i életemből ismertem. A Mothers másnap este fog játszani a Royal Albert Hall-ban. Hogy akartam-e őket látni? Naná.
A Royal Albert Hall egy hatalmas viktoriánus műemlék… csupa vörös és arany, minden a legfinomabb díszítéssel borítva. Az ízléses páholyok övezte hatalmas, kupolás amfiteátrum számomra maga volt a kultúra, az ízlés, a civilizáció megtestesítője… a tisztes angol polgárok és kegyes uralkodóik több generációjának terméke. De azon az estén a tiszteletreméltóság e büszke megtestesítőjét a Mothers of Invention bitorolta… hosszúhajúak háromszintes cirkusza, ahol Frank volt a porondmester.
A banda üvöltve, tombolva rohangált fel-alá a színpadon. Az ismert, érdesebb hangú dalaikat harsogták, Frank hűvös, bölcs mosolyú írányítása alatt. A közönség amerikai mércével mérve visszafogott volt, Frank pedig frusztráltnak tűnt mivel képtelen volt megmozgatni őket. Hogy tervezett akció volt vagy a végső kétségbeesés szülte ötlet, soha nem fogom megtudni, de a billentyűs hirtelen, az egyik dal közepén hangszerét otthagyva elkezdett a hangfalak és egyéb elektronikus berendezések halmán fölfelé mászni. Várakozó moraj futott végig a tömegen. Emberünk egy pillanatra eltűnt - elveszett a sötétben. Aztán egy reflektor rátalált - egy kis, előre és föl, az előadóterem hátulja felé mászó tarka figura - amint az Albert Hall nagy orgonáját alkotó gigantikus rézcső-hegy felé közelít. A közönség - míg Frank felkurblizta a zenekart - zajosan bíztatta. Csináld csak! Mássz föl, barom! Igen! Igen! A tömeg skandálásától és tapsától kísérve zenei Quasimodo-nk célhoz ért és a billentyűk elé vágódott. És ekkor a valaha hallott legfelségesebb, legbotrányosabb hang robajlott elő… nem, nem Elgar vagy Bach, és nem is Saint-Saens volt…
Egy hatalmas, mennydörgő,
orrfacsaró zenei fing.
A "Louie-Louie"-t püfölte a hatalmas viktoriánus orgonán. A barbárok győztek! Ilyen lehetett, mikor a sarló-kalapácsot felhúzták a Téli Palotára. A pókhálók lesöpörve. A tekintélyrombolók királyok lettek! Annyira ostoba és annyira csodálatos volt… és csak nevettünk és éljeneztünk és egy leheletnyivel Frank hűvös, bölcs mosolya is szélesebbre húzódott. Úgy döntöttem, érdemes Angliában maradnom.
Szent tehenek brutális, és mégis zenei tökéletességgel megvalósuló legyilkolásában Frank-nél senki sem volt jobb. Vajon milyen dalokat tanít most az angyaloknak? Sok szerencsét, Isten! Most nagyot markoltál.
- Terry Gilliam.
(A "Strictly Commercial" válogatáslemez fülszövege, 1995)
