A Simpsons, a Duckman és az Aaah! Real Monsters egyik tehetséges megalkotója, Csupó Gábor Zappa zenéjére is éhesen menekült el Magyarországról.

Most elmeséli nekünk hogy lett Frank szomszédja és barátja, és hogy ez hogy változtatta meg az életét.

Magyarországról, szeretettel

Csupó Gábor; huH, 1995 július - forrás: From Hungary With Love - FZ Books;

Zappa zenéjét a hetvenes évek elején fedeztem fel, szülővárosomban, Budapesten. Talán 20 éves lehettem, nyolc év zenei képzéssel és négy év művészeti iskolával a hátam mögött, és kizárólag a zene és a képzőművészet töltötte ki az érdeklődésemet (micsoda véletlen, nem igaz?). Persze a lányok is érdekeltek, de mivel ezügyben nem részesültem hivatalos képzésben, így erre most nem térnék ki. Pokoli időszak volt egy magamfajta, jóféle zenére kiéhezett srácnak, hiszen minden igyekezetemmel azon voltam hogy a rádiók slágerlistáinál izgalmasabb zenéhez jussak. A nyugati zenét tartalmazó lemezek vagy kazetták nem igazán volt elérhetőek, de egy kis szerencsével bizonyos rádióadásokban el lehetett csípni ezt-azt. Ez persze nem volt elég. Aztán egy nap rátaláltam Budapest külvárosában egy kis eldugott boltra, Lemezklub volt a neve. Egy olcsó lemezjátszón nyugatról becsempészett lemezeket játszottak, és bárki aki vitte a magnóját olcsón fel tudta venni ezeket. Elvittem hát én is a kéttonnás csehszlovák szalagos Teslámat, és elkezdtem felépíteni a zenei könyvtáramat. Mivel minden átjátszásért fizetni kellett, ezért erősen válogatni kellett, mire is költi az ember a zsebpénzét. Addig is sovány voltam, de de pár hónap itteni látogatás után csontsovánnyá, de zeneileg kiművelté váltam. Idővel kiderült, hogy az úgynevezett intellektuális vagy komolyabb zene a maga sokrétegű zenei szöveteivel sokkal inkább kedvemre való volt, már csak azért is mert ezek olyannyira távol estek a rádióban hallott zenéktől. Másrészt azt is gondoltam hogy azzal is jobban járok ha a pénzemért egynél többször is meghallgatható zenét szerzek be, még ha nem is tudom vele együttfütyülni a dallamot. Más szavakkal: a zene nem válik unalmassá, sőt, minden hallgatással izgalmasabb lesz.

Elkezdtem hát gyűjteni a King Crimson, a Yes, a Genesis, a Soft Machine, a Mahavishnu Orchestra, a Return to Forever, Miles Davis, Herbie Hancock, a Weather Report és persze Frank Zappa lemezeit. Frank zenéje örök kedvencemmé vált. A szövegek megértése nélkül is éreztem a dolog humorát, szerettem a sztakkátó ritmusokat, a szerkezet és a dallamvezetés váratlan váltásait, a kiváló, virtuóz gitárszólóit, a nyugodt, mély hangját, és azt ahogy a rock & roll és a jazz világát keverte az igényes hangszereléssel. Ez a fazon tényleg nem követett senkit és semmit. Ha valami, hát ez a tehetség igazi jele.

Emlékszem a napra amikor megszereztem a legelső saját, eredeti Zappa-lemezemet. 1974 végén sétáltam Budapest utcáin, mikor megszólított egy hosszúkabátos ember: „Öreg, érdekel pár klassz lemez?” Követtem ezt a fura alakot egy sötét utcába, ahol elővett a kabátjából öt megviselt, használt lemezt. A szokásosakat: kalóz Beatles, Rolling Stones, Bee Gees, Abba… „Klassz lemezek?” – kérdeztem vissza csalódottan. Ekkor elővette az utolsó lemezét, és ott volt: Frank Zappa portréja a borítón, az eltéveszthetetlen bajusszal. Apostrophe(’), ez volt ráírva. „Ez mennyi lenne?” – kérdeztem szinte remegve. „Ezt olcsón adom, mert nem igazán lehet rá fütyülni” – mondta a srác, kicsit meglepődve a választásomon. Végül 1000 forintra „leárazva” tudtam megvenni (akkor kirakatrendezőként havi 1200-at kerestem), és bár így nem sok esélyem maradt visszahízni, de soha nem bántam meg az üzletet. Annyira szerettem azt az albumot, vagy ezerszer meghallgattam, és én igenis tudtam rá fütyülni.

Akkor még nem tudtam, hogy Frank Zappa milyen nagy hatással lesz rám művészileg, mennyire határozta meg a folyamatos vágyamat az újra, az úttörőre; a merészre, a semmit-nem-másolóra, mindig a meglepőre és váratlanra építő élményekre. Azt sem sejthettem, hogy ez az éveken át annyira bálványozott ember 18 év múlva személyes jóbarátom is lesz majd. A sors úgy hozta hogy abba a városba kerültem amit annyira szeret, és hogy a barátságunk akkor indult el igazán mikor felfedezte az animációval kapcsolatos ambícióimat, és hogy ismerem a zenéjét.

Az Apostrophe(‘) affér után egy évvel négy nagyravágyó művész- és zenészbarátommal elhagytuk Magyarországot, szabadságot keresve Nyugaton. Egy vasúti alagútban való három órás gyaloglás után sikerült meglépnünk a kommunista hatóság elől és megérkeztünk a szabad Ausztriába. Bár útlevelünk nem volt, eljutottunk Nyugat-Németországba majd onnan Dániába, és némi bonyodalmak után Svédországba érkeztünk. Négy év múlva hagytam el Európát egy fiatal amerikai lányt követve: ő volt Arlene Klasky, Los Angelesben élt. Elkezdtem angolul tanulni, és mikor már elég jól értettem Frank szövegeit, végleg megértettem mekkora géniusz is. Hatalmasakat röhögtem az olyan dalokon mint a "Dinah-Moe Humm," a "Dirty Love," a "Don’t Eat the Yellow Snow," a "Stink Foot," vagy a "Harder Than Your Husband." Ahogy megérkeztem Los Angelesbe, rögtön megírtam az európai barátaimnak hogy végre ugyanabban a városban élek mint Frank Zappa.

Arlene-nel Klasky-Csupo Inc. néven elindítottunk egy kis animációs céget. A stúdió nagyon sikeres lett, elkezdtük a Simpsons-t. Matt Groeninggel, a rendezővel arról beszélgettünk, mennyire szeretjük Frank Zappa zenéjét, arról fantáziáltunk, hogy milyen jó lenne ha Frank írná a zenét. A producereket nem tudtuk erről meggyőzni, ők ezért inkább Danny Elfmant keresték meg. Ahogy a Simpsons adásba került, az ügynökségünk szólt hogy az egyik ügyfelük, bizonyos Frank Zappa nagy rajongója a műsornak. Mondtam az ügynöknek hogy mi is legalább annyira szeretjük az ő zenéjét, és nagyon megtisztelő lenne ha Franknek kedve volna benézni a stúdiónkba.

Néhány óra múlva Frank és az egész családja ott volt a Hollywoodi irodánkban. A szívem úgy vert, mint valamelyik dobszólója. Meséltem neki mennyire szeretem a zenéjét, és miután kezet rázott a vagy száz munkatársunkkal, meghívott magához. Tudtam hogy valahol a Hollywoodi hegyekben lakik, de azt nem hittem volna hogy csak néhány tömbnyire tőlem. Tehát nem csak hogy ugyanabban a városban de majdhogynem ugyanabban az utcában laktam, mint Frank Zappa, két percnyire tőle… Őrület, nem? Így kezdődött a barátságunk. Megismertem a szerető családját: Gailt, a lányait, Divát és Moont, és a fiúkat, Dweezilt és Ahmetet. Frankkel sok-sok végtelen beszélgetésünk volt animációról, zenéről és politikáról. Rengeteget nevettünk, és Frank tényleg az egyik legintelligensebb, barátságosabb és humorosabb embernek bizonyult. Frank hozzájárult hogy az új sorozatunkban, a Duckmanben az ő zenéjét használjuk. Én és Frank Zappa ugyanazon a munkán dolgozunk! Még Dweezilt is meggyőztük, hogy adja az egyik szereplőnek a hangját. Frank azzal is nagy örömet szerzett hogy megkért a The Lost Episodes albumborítójának megtervezésére.

1991 egyik őszi péntek délutánján Frank elhívott Arlene-t és engem egy kollégánkal, Larry LeFrancisszel a stúdiójába ahol megmutatta az új synclavier-darabjait. Gail is bejött, és a bemutató előtt Frank elmondta hogy rákos, és hogy maximum két éve van hátra. Megnyomta a gombot, és a hat Yamaha hangszóróból a világ legszebb zenéje szólalt meg. El kellett hogy forduljak, és könnyekkel a szememben vagy tíz percig hallgattam a darabot. Frank észrevette és a végén így szólt: „Nyugi, még nem vagyok a tepsiben”. A zene az N-Lite volt, a Civilization Phase III albumról.

A következő két évet a lemezei rendberakásával töltötte. Új darabokat szerzett, nemzetközi zenészgárdával készített felvételeket, régi dalokat kevert újra és azon dolgozott, hogy a távozása után is minden rajongó számára úgy legyenek elérhetőek és hallgathatóak a munkái, ahogy azt ő elképzelte. Az utolsó percig dolgozott, az 1993 decemberi távozásáig. Nagy örökséget hagyott maga mögött. A zenéje és a szelleme örökké élni fog, és tudom hogy nemsokára eléri azt a megbecsültséget amit mindig is megérdemelt volna. Frank Zappa volt korunk legnagyobb, sokszor félreértett, de leginnovatívabb zeneszerzője.