("We Made Our Reputation Doing It That Way ...")
A Mothers zenéje két dolog kombinációja... egyrészt amit én tudtam a zenéről a tanulmányaim alapján, másrészt a csapat tagjainak az akkori zenei képességei, ami... Menet közben aztán sok olyasmit meg kellett tanítanom nekik, amit nem tudtak a zenéről.
A zenélést rhythm & blues-zal kezdtem 14 vagy 15 éves koromban, San Diegóban. 18 éves koromig semmi mást nem játszottam, csak bluest, aztán dobolni kezdtem egy bandában, de lefárasztott, hogy mások gitárszólóit hallgassam. Fogtam egy gitárt, és egyből szólózni kezdtem. Aztán... a zenei „tinikorom” korai szakaszát azzal töltöttem, amivel a fehér blues bandák rongyosra keresik magukat. De akkoriban ez volt az underground zene. A népszerűtlen underground zene, mert a srácok inkább valami könnyedebbet, édesebbet akartak hallgatni. Nem kellett nekik a kemény, üvöltős blues vagy a chicago meg az ilyen őrületek. Senki nem tudta, ki az a Howlin’ Wolf, senki... vagy Muddy Waters – az meg mi a szar? Szóval ezen a cuccon nőttem fel, de közben vettem a klasszikus albumokat is, meg könyvtárba jártam zenét tanulni. Stravinsky és Varese és Webern és Bartók albumaim voltak. És soha nem vettem semmi má... nem vettem Beethovent vagy Mozartot vagy ilyesmit, mert nem szerettem a hangzásukat, túl gyengék voltak.
Aztán... időnként folkot is hallgattam. Nem szerettem a kommersz folk zene nagy részét. A népzenéből inkább a tengerészdalok tetszettek... Közel-Keleti cuccok... Szeretem az indiai zenét, az arab zenét. Ezek voltak a személyes ízlésemet alakító hatások.
A banda eredeti tagjai kizárólag rythm & blueson nevelkedtek. Namost a rhythm & blues nagyjából négy nagy ágra volt tagolható. Voltak ezek az ooh-wah balladák, falsetto énekkel, röfögő basszussal, meg ezekkkel. Aztán volt a chicago blues a szájharmonikával, meg azzal a funkyssággal. Aztán a texasi típus, olyan rockosabb, az a Bobby „Blue” Bland-dolog. És végül ott volt a húdekemény James Brown-szarság. Meg persze ezeknek az altípusai, mint például az ooh-wah-bandák közt voltak ezek az uptempo énekesek, mint Hank Ballard a Midnightersszel és a Royales. Az megint egy kissé más dolog volt.
Szóval mindenki más a bandában kizárólag ezen nőtt fel, és semmi tudomása nem volt a klasszikus vagy komoly zenéről, már persze Beethovenen, meg Mozarton, meg az ilyen bejáratott koncerttermi nagyágyúkon túl. Sőt még azokról se, le se szarták... és egyáltalán nem érdekelte őket a folkzene sem. Szóval volt gondom az eleje felé… már csak azzal is, hogy megmutassam nekik, hogy létezik másmilyen zene is, amit játszhatnánk. A tetejébe meg persze marha steril környezetben voltunk. Mindenhonnan kirúgtak minket, mert a „Wully Bully”-n, meg a „Twist and Shout”-on, meg a többi ilyesmin kívül mást is játszottunk. Egyik melót a másik után veszítettük el.
Pontosan mikor is történt ez, amiről beszélsz?
Két éve.
'65-ben?
Igen. És... szóval, nehéz volt összetartani a dolgot, mert a srácok állandóan ki akartak lépni, mindenki legalább kétszázszor kilépett, komolyan. Aztán végre lehetőségünk volt L.A.-be jönni, és azzal tűntünk ki a többi Los Angeles-i banda közül, csak azért tudtunk egyáltalán magunkra vonni egy kis figyelmet, mert totál vidékiek voltunk, ez az egész dolog a nagyvárosi civilizációtól távol fejlődött ki. Olyanok voltunk, mint valami vándorcigányok.
Szóval megérkeztünk a városba, és azt vártuk, hogy majd találunk... ugye, ott minden banda nyilván marha menő – na hát nem voltak azok. Lószar volt mind, nem volt bennük spiritusz, nem voltak lazák, ízetlenek voltak, semmilyenek voltak. Csak a szokásos műanyag folk-rock tinédzser hányadék. És közben dőlt nekik a lé. Aztán megjelentünk mi... hangosak voltunk és durvák és furcsák, és ha a közönségből valaki cseszegetett, akkor megmondtuk neki, hogy húzzon a francba. Hát... így tettünk szert némi ismertségre.
Fordította: Wolf
