Csöppnyi közönség, diszkrét félház várta fegyelmezetten a három francia zenészt - és a nagy légtérben a három hangszer. Sokat nem kellett várakozni: gyors helyfoglalások után pontban 11 órakor (11 órakor! 23! Éjjel!) elkezdődött a koncert.
beharangozó: Zappa-projekt a MüPában, május 21.
kapcsolódó: A dob meg a dallam;
A neten megtalálható videók pontos képet adtak a trió megszólalásáról - a hatás most mégis egészen más volt. Talán a hangzás minősége, talán a (nagy) légtér, talán más: az első taktusoktól kezdve egy fantasztikusan összeszedett, erőtől duzzadó, nagyon izgalmas, játékos műsort hallottunk. A hangszer-összeállítás most egészen egyértelműen magyarázta a magát: a hangszerek sokmanuálos királynője hol döngött-zengett, hol dübörgött, máskor énekelt vagy finoman sípolt-fütyült, amit a dobok látszatra kicsi, ám annál gazdagabb arzenálja kísért - dobogva, zörögve, csilingelve, durranva-dörömbölve (ez utóbbit kiegészítésként elektromos dob is segítette). A gitár jelenléte általában nem volt hangsúlyos, finoman díszítgetett, néha szólózott - az műsor két masszív pillérét szinte végig az iménti síp-dob monstrum adta.
Az este messze túllépett a várakozásokon: pontosan azt hozta amit egy Zappa-koncerttől vár a látogató: pontosságot és játékosságot, szabadságot és kötetlenséget, fegyelmet és improvizációt, koncentrációt és összemosolygást, (hang)erőt és könnyedséget - egyszerre. A zenészek a darabok jó ismerői: hagyták magukat vezetni a kottában rögzített ösvényen, de vidáman, önfeledten tekintgettek jobbra-balra. A hangszerválasztás pedig pontosan azt húzta alá, ami a darabok erőssége: a dallamérzékenységet, az ezt remekül erősítő ritmikai oldaltámaszt, és a fentebb már megénekelt hangszínbéli gazdagságot. És ehhez jött itt és most a tér, a tágasság, amit a zenészek végig remekül belaktak, megtöltöttek dinamikával, együttlélegzéssel - és ami miatt az egész aurája jobb és elevenebb volt, mint az elérhető videók valamiért (nekem) zártabb, szárazabbnak tűnő hangképe. Fontos megjegyezni, hogy hangsúlyosan akusztikus a műsor: minden kis mozdulat, rezdülés vakarás és pendítés közvetlenül hat ránk. Ehhez jön még, hogy tévedésből az első sorba vettem jegyet (a 4-5. sort céloztam, nem vettem észre hogy a valódi első pár sort lefedték színpadbővítménnyel), így a dobos gyakorlatilag a számban játszott. Együtt élveztük a zenét: én és a bal felső hatos.
A műsor megerősíti, hogy mára van egy kanonizálódott Zappa-repertoár, bizonyos kötelező elemekkel, de ennek semmiféle teljesítés-kényszere nem volt érezhető (a dolog mennyiségi korlátját jelezte azért, hogy a ráadás két "belső" darab megismétlése volt - élmény volt mindkettő ezúttal is). Szép volt a legkülönbözőbb korszakokból érkező darabok egymásutánja (az ív úgy 1967 és 1986 között feszül).
Kíváncsi lettem volna hogy a véletlenül vagy az ismeretlenre kíváncsian betévedők milyen benyomással távozhattak: az összeszedettség, a dallamfolyamok szépsége, na és a különleges hangszer-összeállítás elég meggyőző lehetett messziről nézve is.
- The Black Page
- The Black Page #1
- RDNZL (gitárszóló)
- Peaches (előtte Brown Shoes-zárás mint intró)
- Watermelon in Easter Hay
- We Are Not Alone
- G-Spot Tornado
- Dog Meat
- The Black Page #2
- Echidna's Arf
- Dobszóló
- The Idiot Bastard Son (előtte Pygmy-intro)
- Yo Mama (loop szóló)
- Let's Make The Water Turn Black
- Oh No
- Lumpy Gravy
* - Dog Meat
- Watermelon in Easter Hay
fütyül is