"Rick Suchow (szerkesztő) megkérdezett hogy volna-e kedvem kipróbálni hogy működnek-e még az interjúkészítő képességeim. Benne voltam, és a 2001 óta első próbálkozásomként szabad kezet adott – a választásom így a Kísértő Szellemnek hívott emberre: Scott Thunes-ra esett.
Különös volt Scott-tal ismét interjút készíteni, mert időközben barátok lettünk. Már nem 'szellem' vagy az 'Egykori Frank Zappa Basszusgitáros Scott Thunes'. Egyszerűen csak Scott."
Az első találkozásunk, 1996 óta mi a legfontosabb, leg-említésreméltóbb változás az életedben?
(...) A látszat talán nem ezt mutatja, de azóta – azaz 1995, Los Angeles elhagyása óta – történt velem MINDEN ami jó vagy fontos az életemben. Két gyerek. Egy boldog, gazdagító, szexhancúrral teli 17 éves házasság a világ legklasszabb nőjével. Két könyv tele a mondataimmal (kiegészítés: ezek Tommal közös munkáink). Utazás a világban JÓ, időnként akár KIVÁLÓ zenéket játszva, jó fizetéssel. Megtanultam annyi év után ÉLVEZNI a basszusjátékot, pontosan úgy ahogy én akarom játszani, olyan zenével ami több síkon is érdekel, olyan időbeosztással ami lehetővé teszi hogy közben apukaként otthon is maradhassak, miközben TONNÁNYIT tanulok a dolog menetéről. Van egy házam. Jut eszembe: van értelme az életemnek. (...)
De elég ennyi a múltról. A jelen nekem tényleg igazi újjászületés. Nem vallási értelemben, hanem fizikailag: más vagyok már, végre megöltem a Tinédzser Scott Thunes-t, azt a fiút aki azt hitte hogy atomtámadásban fog meghalni és hogy nincs értelme az életnek. Hogy nincs értelme bízni a jövőben. A jelen csapdájában voltam, nem tanultam semmit, nem tartottam meg semmit, úgy suhantam át az életen mint valami szellem, magamat kísértettem.
Most a Mother Hips állandó-ideiglenes basszusgitárosa vagy, ők – ahogy mondják – “California soul”-t játszanak. Ezt a fajta zenét soha nem kapcsoltam volna össze veled. Mit ad neked az ebben a zenekarban való játék, az ő zenéjük előadása?
Először is: teljesen szabad vagyok, azt játszom amit akarok a dal akkordváltásainak, riffjeinek és szerkezetének megértése után. A két elődöm, Ike és Paul szerencsére fantasztikus basszusgitárosok voltak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodálatos melodikus és riff-orientált háttérvilágból vagy adathalmazból dolgozhatok és semmi módon nem szeretném lerombolni amit ők létrehoztak. Csak megpróbálom otthagyni a nyomomat egy korábban már megírt zenén.
Amit játszom, az legalább 85% Scott Thunes, ha nem több – a daltól függően. (...)
Scott Thunes Effect - a basszusgitáros lekottázott Zappa-szólamai
Volt nemrég egy álmom, amiben te ismét összeraktad Zappa 1988-as csapatát. Ha lenne egy rajtad és a családodon kívül mindenkinek amnéziát okozó varázsgombod, megnyomnád-e hogy visszaállhasson ez a csapat? Miért – vagy miért nem?
Számomra ezek a "mi lenne ha ma is egy Zappa-csapat tagja lennél? Mi lett volna ha varázserővel belenyúlhattál volna a gatyájába és felfedezted volna a prosztatarákot? Mi lett volna ha más basszusgitárost akart volna az 1988-as csapat feloszlása után?" típusú kérdések mutatják hogy mennyit értenek az emberek egy zenész életéből.
Menjünk akkor bele a lehetőségek birodalmába. Viccesek ezek a "Mi lett volna, ha..." kérdések...
Arra fókuszálnék főleg, hogy élvezhetőbb élmény legyen és tartson a lehető legtovább. Tehát: "kevésbé lennék seggfej a próbák alatt"? Persze. Tudva amit ma tudok – az lévén aki ma vagyok – simán el tudom képzelni hogy le se szarnám a munkámat tarthatatlanná, értelmetlenné és lehetetlenné tevő zenészek hozzáállását, hagynám, hadd legyenek faszfejek. De a mai korrektségi szándékommal is problematikus lenne azért hozzájuk 'szépen' vagy 'finoman' viszonyulni. Seggfejek voltak velem. Nem kérdés. Ők voltak a feloszlás okai, inkább mint bárki más, engem is beleértve. De ha bármi módon enyhíthetném a feszültséget ami miatt úgy viselkedtek velem ahogy, akkor megtenném. Sokkal TÖBBET tennék hogy együtt tartsam a bandát, ha tudom hogy ilyen közel van a széteséshez. De semmiképp nem gondolom hogy a többiek megtennék ugyanezt az erőfeszítést, még most sem.
De hogy röviden válaszoljak: nem kérdés: az a gomb örökre elzárva maradna.
2011-ben Dweezil Zappával léptél fel a Zappa Plays Zappa zenekarban, amiben Frank számait adtad elő. A fejemben élő Scott Thunes ezt elég komplikált helyzetként élte volna meg, nagyjából minden szinten. A képzeletbeli Thunes-om fájdalmat vagy szomorúságot érzett volna a visszatérés kapcsán. Hogy volt ez az igazi Scott Thunes esetében? A videókon az egyedül érzékelhető érzelem az öröm.
basszuson Thunes, At The Roundhouse, 2010;
Igen, nagyon is így van. A Mother Hips-ben való egy évnyi részvétel és a barátommal, Kyle Alden-nel való öt évnyi játék után a szokásos zenei rutinba visszatérni könnyen és simán ment. Egy fagyival teli kádba estem – próbák, lógás a zenészekkel, az élő zenélés a színpadon annyira más volt mint a "régi időkben" – a színpadi zenei élvezetemet a családommal kapcsolatos mély kényelemérzet és megnyugvás támogatta: semmi nem törhetett le. Hm, majdnem semmi.
A ZPZ-vel való játékba egy többszintű érzelmi-kielégülési mátrix volt előre-programozva. Fogalmam sem volt hogy milyen számokat fogunk játszani. Annyit tudtam csak, hogy vége lehet a Dweezil 19 évvel ezelőtti kirúgása okozta fájdalomnak azáltal, hogy részese lehetek egy minden erejével Frank zenéjének bemutatására és előadására koncentráló olyan modern szerveződésnek, ami, bármi is történt a fiatalkorom és a felnőttkorom között, az alapvető zenei tapasztalataimra épített. Egy korábbi beugráson már kitöröltem a vele egy légtérben levés feszültségét, hisz láttam a bandát az első turnén és találkoztunk a színpad mögött. Találkoztam Gaillel és pár más olyan taggal is, akikkel korábban feszültségem volt (Joe Travers, Terry Bozzio) és jól éreztük magunkat - ez sok szart elmosott.
Frank zenéjén nőttem fel, és élőben vele fellépni nagy ajándék volt. Tökéletesen boldog lettem volna ha csupán ismerhetem ezt a zenét. Hogy aktív részese is lehetek a megszületésüknek és a megformálásuknak – arról nem beszélve hogy újraéljük a történelmet – csodálatos volt, de azért nem olyan csodálatos mint ahogy mások szerint gondolnom kéne rá.
A ZpZ kéthetes miniturnéján játszott számok némelyike olyan volt, amit én is játszottam korábban – a saját basszusszólamommal – 1988-ban. De a nagyobb részt adták a "Freak Out!"-ról származó dalok, azaz arról a lemezről amit NEM ismertem igazán jól. A második és harmadik lemezen nőttem föl, így fantasztikus volt egy olyan művelet része lenni amiben nem csak a technikai részvételemet fogadták szívesen, de a zenei és személyes hozzájárulásom is éppolyan fontos volt. Lehettem volna egy "emlékzenekar" zenésze, kőbevésett basszusszólamok előadója, de most arra is megkértek hogy Scott Thunes legyek, és ez az amben SENKI a világon nem tudott volna pótolni. Ez már önmagában nagy-nagy megtiszteltetés, érzékelem is a rendhagyó szerepemet ebben a világban. A tény, hogy ez magától Gailtől jött – és Dweeziltől, az ex-főnökömtől –, duplán erőteljessé tette. Sok varázslatos dolognak kellett egybeesnie hogy ez megvalósulhasson. Teljesen kész voltam hogy külön felkértek és hogy olyan kiváló zenészekkel játszhattam együtt akiket Dweezil és Joe összehozott. Hála az égnek a Mother Hipsnél épp beállt téli szünet. Máskülönben nem tudtam volna beszállni. (...)
Igaz hogy ha nem zenei karriert csinálsz, a második választásod a színészet lett volna? Ha így van, mit találsz vonzónak a színészetben?
Huh. Soha nem gondoltam SEMMILYEN karrierre, a zenét és a színészetet leszámítva. A feleségem szerint mindenféle szart kellene csinálnom: írónak kéne lennem, sportolnom kéne, miközben olyan keveset csinálok bármi ilyesmiből amilyen keveset csak tudok, hogy több időm maradjon mindenféle új módokra hogy a feleségemet meztelenül láthassam. Fiatalon basszuson játszottam. Aztán egy kicsit felnőttem, ami segített abban hogy több időd töltsek a négy húron való barangolással. Bandában kell hogy legyek hogy játszhassak rajta. Rock and roll, öcsém. Alig kerestünk valami pénzt, de játszottam néhány elképesztő koncertet és örömöt okoztam az embereknek. Egy pillanatra sem jutott eszembe hogy ott vár a sarkon Zappa és hogy ez mit is jelenthet. De Frank turnéi között még mindig szar helyeken kellett dolgoznom (pincér, egy kocsmában). A zene SOHA nem volt számomra karrier.
Ezután, mikor nem zenéltem sem Frankkel, sem Dweezillel sem mással, átmeneti melóim voltak – gépelés, iratrendezés, adatkezelés – ez tartott alázatosan és ez tartott meg talán "normálisnak". BÁRMIT megcsináltam volna – még színészkedtem volna is – hogy fizetni tudjam a csekkjeimet. Még ekkor sem volt elég munkám és időnként teljesen le voltam égve, a nagynéném adott kölcsön.
A színészkedés iránti szeretetem olyasmi mint bárkié aki nincs benne a Los Angelesi celeb-világban: biztos hogy ha elég munkám lenne színészként és csak azt csinálhatnám, akkor megtanulnám utálni. Addig viszont jó mókának tűnik. (...)
A Mother Hips youtube-videóit nézve jól látszik hogy soha nem játszol egy dalt ugyanúgy kétszer. Sok zenekarvezető nem tolerálná ezt egy basszusgitárostól. Nekik a basszus maradjon csak hátul és adja a zene rock-alapját. Hogy működik a te megközelítésed egy olyan bandában ahol két technikailag igen képzett gitáros-énekes van, akik sokat is szólóznak?
Szerencsére ehhez a konkrét bandához tartozik egyfajta filozófia. Nem tolakodóan, nincs kőbe vésve és nem is mondogatták nekem az amúgy szórványos és ritka próbáinkon, vagy bulik előtt vagy után. De világos ahogy megismered őket, hogy, a doboson kívül, Tim és Greg legalább annyit baszakodik mint én, teljesen más módokon. Az ebben a csapatban való játék igazi örömét nekem a szerteágazó technikáinknak és a dal-megközelítésünknek a szerencsés ötvözete jelenti. (...)
Nekem ez egyértelműen beszél az együttes alaptermészetéről. Nem valami "köd" vagy "szabadság", sokkal inkább szélsőségesen NYITOTT. Hibázni nem feltétlenül rossz. A híres PBS festő-tanár, Bob Ross szavaival: "Nincsenek hibák, csak VIDÁM BALESETEK". Erről van szó. (...)
Játék közben átnézel a közönség feje felett, figyeled a zenésztársaidat, de szinte soha nem nézel a hangszeredre. Meséld el mi játszódik le a fejedben egy koncerten.
Szerintem a tekintetem irányát elég megfontoltan osztom meg az általad felsorolt elemek között, NEM KIHAGYVA basszusgitáromat sem. Miután ezt több hónapja először említetted, nagyon próbálok nem odanézni, gyors váltásban a LÉZER-INTENZITÁSÚ odanézéssel.
A fő cél hogy NE LEGYEN SZEMKONTAKTUS a Mother Hips rajongóival. Az halálos. (...)
Az én bandám más – persze lehet hogy ugyanolyan, végül is nem ismerem eléggé más bandák módszereit – abban, hogy konkrét és közösen elfogadott erőfeszítéseket tesznek a szokásos zenekar/közönség dinamikától való eltávolodásért. Mielőtt még benne lettem volna a bandában, Greggel elmentünk egy városon kívüli koncertre és kérdeztem utána hogy mit szólt az őt végig figyelő tüzes kis szőkéhez a színpad szélénél. Azt mondta hogy "észre sem vette", és hogy mindig lehajtva tartja a fejét és csukva a szemét éneklés közben. Akkor ez az életemben hallott legbénább sztorinak tűnt. A színpadon állva érzékelhető egy mikro-radarjel az élet idő-monitorán. Mindenkit látni kell, mindig, mert az időd véges és ez a látvány örökre el fog tűnni az életedből... aztán elkezdtem játszani velük és BAMM: a szemek a padlón. De csinos gitárod van Timmers. Új ez a cintányér? A szőnyegminta marokkói, nem igaz?
Hogy miért? Mert hihetetlen hogy mi mindennel kell szembesülni estéről estére. Elég baj hogy néhány túlfűtött vagy túltöltött néző annyira akarja a számlistát hogy még a műsor vége előtt ellopja (meg se tudom mondani hányszor), de ami még rosszabb, azok azok a beszélgetések amit ŐK akarnak folytatni VELEM miközben dolgozom. Próbálom beállítani a pedáljaimat (igen, végre vannak pedáljaim és nagyon büszke vagyok rájuk, de lassan eljutok oda hogy szívesen kemény dollárokat fizetnék valakinek hogy beállítsa nekem, hogy ne én legyek "az a srác" aki "épp ráér" amíg a többiek – akikkel ők tulajdonképpen kapcsolatba szeretnének kerülni – üldögélnek a színpad mögött és söröznek, nemsokára ellopandó koncertprogramokat írogatnak és a távol levő feleségeikkel beszélgetnek.) Minden agymolekulámra szükségem van hogy csinálni tudjam ezt. Épp szikrázik az agyam valami zenei megoldáson – ez az egyetlen ami a fejemben jár és ami érdekel az estének ezen a pontján – és berobban valaki valami zenekari történettel amihez semmi közöm. De hogy én vagyok a basszusgitáros, nyilván szabad a pálya. Hát sajnálom, én ugyanis dolgozom. EZ, inkább mint bármi más, az én munkám. Senki nem csinálja meg helyettem. (...)
Ha vissza tudnál menni, mondjuk 1981 elejére, minden mai emlékedet megtartva, mit - ha bármit is - csinálnál másképp?
Legalább annyi időt töltenék az ének gyakorlásával, mint basszusgitáréval, hogy énekelhessek Franknél. 1982 után elvették tőlem a mikrofont miután az esetek nagy százalékában elfelejtettem a szöveget és énekileg valahogy nem voltam a toppon. A pénzügyekhez való mai hozzáállásommal több pénzt spórolhattam volna meg. Nem lennék annyira lekonyulva az "üres" éveimben (1984 és 1988 között, mikor Frank nem turnézott) és az hogy kölcsönadtam barátoknak és a családnak szintén nem segített ki később. Rendesen intéztem volna az adózásomat az alatt a 12 év alatt, miközben hagytam elcsúszni a teljes felelősséget. Nem venném meg azt az 1978-as BMW 2002-est. Megkérném Tommy Mars-ot hogy mondjon el mindent amit a zenéről tud, minden egyes ébren töltött percben mikor a közelében voltam, ahelyett hogy tartsam a távolságot a személyes különbözőségeink miatt. Folyamatosan gyakoroltam volna billentyűn és dob-leckéket vettem volna.
De a legnagyobb dolog amit másképp csináltam volna, és az minden ezutáni dolgot megváltoztatott volna, a következő: mikor 20 éves voltam, zeneszerzés leckéket kezdtem venni a bátyám kompozíció-tanárától. Az volt a tervem hogy karmester leszek, úgyhogy volt egy gyorsított óra-tervem tőle, nagyon jól is ment, a Young Republicans-ban játszottam a bátyámmal. Derek szólt, hogy hívjam fel Frank Zappát és így is tettem. Mindenki azt mondja hogy igent kell mondani, hogy ki kell használni a lehetőségeket. De mindig arról álmodom, hogy mi történt VOLNA ha nem emelem fel a telefont. Ha nem élek a lehetőséggel. Ha nem hiszek a bátyámnak mikor azt mondta hogy személyesen beszélt Frankkel és Frank mondta neki hogy hívjam fel. Néha arról álmodom hogy találkozom a konzervatórium kihívásaival, hogy tovább zenélek a bátyámmal, és hogy mást is kezdek a tehetségemmel mint hogy rock'n'roll-ra pazarlom az ifjúságom.
De igazából MINDEZ CSEPPET SEM FONTOS, mert szentül hiszem hogy minden egyes lépés, minden találkozás, minden esemény – minden egyes dolog – a legfontosabb dolog volt ami a Föld nevű bolygón bárkivel is történt, mert ennek köszönhetően találkoztam, szerettem bele, vettem feleségül és lettek gyerekeink a feleségemmel, Georgiával. (...)