Suzanne Vega (1959) amerikai énekesnő és dalíró, a városi folk zene egyik legnépszerűbb, lírai dalszövegeiről ismert képviselője. Miközben angol irodalmat tanult a Columbia Egyetemen (a Barnard College-ban), részt vett kisebb előadásokban Greenwich Village-ben, ahol rendszeres résztvevője volt a Cornelia Street Cafe hétfő esti dalíró csoportjának. 1984-ben ígéretes lemezszerződést kapott. Első albuma Suzanne Vega címmel jelent meg 1985-ben és az amerikai kritikusok jól fogadták, Nagy-Britanniában pedig platinalemez lett. (Wikipédia)

• Sosincs rajtam fehér (I Never Wear White, 2014) ♦
• A Vasudvarban / Csirkeaprólék (Ironbound / Fancy Poultry) ♦
  
• Kalipszó (Calypso)
  
• Marlene a poszteren (Marlene On The Wall)
• Tom presszója (Tom's Diner)
• Kis kék gömb (Small Blue Thing)
• Vágások (Straight Lines)
• Túl a peremen (Left of Center)

Sosincs rajtam fehér
(I Never Wear White - Tales from the Realm of the Queen of Pentacles, 2014)

A Vasudvarban / Csirkeaprólék
(Ironbound / Fancy Poultry - Solitude Standing, 1987)

A Vasudvarban, ahol az út megy el
portugál nők nézik ki mit ad el
álmos reggelen
a felhők mélyen lenn
fent a kábel-szaggatta ég

a poros fényszőnyeget acél gerendák
kis háromszögekké szabdalják
és a rozsdás hőt
Kávészín bőrt
üres sínpár fonja körül

Kábelek vasak közti élet
A fiút a kapuig elkíséred:
iskola a Vasudvarban

A sok gyerek mint a dudva nő
„Tudják hogy merre a fény – ezt mondja ő
jönnek a rések mögül
talpfák közül”
– és a fiúnak búcsút int

A macskakövön lassan odaér
lábai alatt toll és vér:
piac a Vasudvarban

A Vasudvarban, ahol az út megy el
portugál nők nézik ki mit ad el
álmos reggelen
a felhők mélyen lenn
fent a kábel-szaggatta ég

A standnál csönget ahogy megáll
Nyitja a tárcát – csak ne kéne már
itt élni a Vasudvarban

„friss a csirke-aprólék
mell és comb és szív
a hát olcsó, a szárny csak pár fillér
pár fillér”

Ironbound Newark egy kerülete Essex megyében (New Jersey). Nagy (~10 km²) kiterjedésű, vegyes etnikumú, összetartó munkásnegyed.(wikipédia)

Kalipszó
(Calypso - 1978)

a nevem Kalipszó
egy szigeten élek én
távol mindentől
de egy hajnal őt hozta elém

rég volt már
várta a biztos tengerhalál
a víz a mélybe húzta
elhoztam magamhoz hát

de a reggeli fény
elviszi végleg őt
vár a hajója már
s egy utolsó éj után
elengedem

a nevem Kalipszó
kertem dúsan terem
buja indákon ezer titok
itt édes a rejtelem

hosszú hajamban a szél
ahogy éneklem dalom
sok végtelen éj
bőrén a só ízéről mesél

könnyet és tengert
mesél a só
bár évekig enyém volt
de várja már a hajó
most hát elengedem

A nevem Kalipszó
elengedtem őt
a hajnalban hajóra száll
a másik világa várja őt

újra száz hullám között
de jó ismerős mind már
én a partról nézem őt
csak a szívem és én
és a szélben a dal
lent a homok szúr
fentről éget az ég
a magány ideje jön
de nem hívom vissza őt
elengedem
elengedem

A görög mitológiában Kalüpszó a titán Atlasz leánya, tengeri nimfaként élt szolgálóival Ógügié szigetén. A sziget közelében szenvedett hajótörést Odüsszeusz, a nagy utazó. Sok jó tengerésze és bajtársa veszett a tengerbe ezen a parton, és magát az ithakai királyt is eszméletlenül sodorta Ogügia partjaira a víz. Kalüpszó palotájába vitette a hőst és életben maradt társait. Ételt, italt adott vendégeinek, és szórakoztatta őket, amíg felépültek. Eközben Kalüpszó beleszeretett a nagy hősbe. Halhatatlanságot ígért Odüsszeusznak, ha Ogügián marad vele örök szerelemben. Azonban Odüsszeusz jobban vágyott haza, a feleségére és fia viszontlátására, mint a halhatatlanságra, így visszautasította a nimfa szerelmét. Kalüpszó haragos lett, és a palota börtönébe záratta Odüsszeuszt és kíséretét hét teljes évre. A hetedik évben Odüsszeusz pártfogója, Athéné megelégelte a nimfa zsarnokságát, és kérte Zeuszt, hogy tegyen ez ellen. A főisten Hermésszel üzenetet küldött Kalüpszónak, aki ezután kénytelen volt szabadon engedni Odüsszeuszt. Ugyan fájt a szíve szerelme elvesztésén, de segíteni szerette volna a hőst, így készíttetett egy tutajt, amit megrakott mindenféle jóval. Végül jó szelet adott az útrakelőknek, és elbúcsúztak. (Wikipédia)

Marlene a poszteren
(Marlene On The Wall)

szerelmet hinni még lehet
bár tudnám mit jelent neked
nézem a vérvörös jelet
rajtam az ujjaid nyomával

annyi más mutatja még:
magunkra maradtunk mi rég
s kisebbnek tűnt a veszteség
ha nem is beszéltünk róla

Marlene fent a poszteren
gúnyosan mosolyog mindezen
már nem kérdi senki sem
a katonák hol vannak

de katonák itt már nincsenek
talán csak bennem küzdenek
lehet: a sors küldött jelet
hogy végre váltsak

Marlene a poszteren…

ma délután hozzád megyek
nézem a hentesüzletet
„tovább lehetne küzdened”
a poszter ezt üzente volna?

küzdeni próbáltam veled
a szorítás nem engedett
egy csókra emlékeztetett
s hogy mért is kéne lépnem

Marlene fent a poszteren
gúnyosan mosolyog mindezen
már nem kérdi senki sem
a katonák hol vannak

de katonák itt már nincsenek
talán csak bennem küzdenek
a sorsom talán most ez lehet
hogy végre váltsak

Marlene a poszteren…

A dalt egy Marlene Dietrich poszterhez írtam, ami valamikor a falamon volt. (…) Marlene Dietrichet életemben először a tévében láttam az egyik éjszaka, otthon ültem az East Village-ben, New York Cityben, ahonnan származom. Otthon ültem tehát és bekapcsoltam a tévét. Az a régi típusú tévé volt aminek kell egy kis idő hogy bemelegedjen. Benyomtam a gombot és megjelent egy kis fehér pont a képernyő közepén. Ekkor meghallottam egy férfi hangját: „Az Ön testének sok ember köszönheti a halálát.” Alig kaptam levegőt – még nem láttam semmit, nem tudtam, ki mondja mindezt, kihez beszélt. És akkor egy pillanatra bevillant, mi lenne, ha valaki idejönne hozzám és ezt mondaná nekem? Mit felelnék rá? Aztán azt gondoltam, hogy talán elnézést kérnék.(…)

Aztán a kép lassan kitisztult, ráközelítve Marlene Dietrich gyönyörű arcára. Az ő válasza, természetesen, az egyetlen logikus és lehetséges válasz volt: „Csókoljon meg…”
(S. V. 1996-ban egy koncerten - The Rusted Pipe Website)

Tom presszója
(Tom's Diner - 1981)

üldögélek délelőtt egy
kis presszóban lent a sarkon

Arra várok hogy a pultos
a kávém végre kiöntse

De csak félig tölti ki és
még mielőtt szóvá tenném

ő az ablakon kinézve
észrevesz egy érkezőt

*

„örvendek hogy újra látom”
mondja a pult mögött állva

annak a nőnek az érkezőnek
aki az esernyőjét rázza

hát inkább elfordulok
amíg ők csókot váltanak

én meg mintha nem is látnám
kiöntök egy kis tejet

*

fellapozom az újságot
- egy színész van terítéken

akit az ital vitt a sírba
sosem hallottam még róla

jöjjön akkor hát a horoszkóp
na és a viccrovat

de közben érzem hogy figyelnek
és a fejem felkapom

*

kint előttem épp egy nő áll
rám néz – vajon lát-e engem?

nem lát hiszen nem is láthat
csak a saját tükörképét

hát próbálom nem figyelni
ahogy szoknyát igazít

és míg ránt a harisnyáján
a haja megázik kicsit

*

elázott a délelőtt és
ömlik még ahogy meghallom

a templomból a harangszót
és a hangodra gondolok

És az éjféli piknikünkre régesrég
Még az eső előtt

Kihörpintem a kávémat
és a vonathoz indulok

Kis kék gömb
(Small Blue Thing)

azt képzelem
egy kis kék gömb vagyok
mint egy kő vagy
szemgolyó

a térdem a számig felhúzom
teljesen kerek vagyok
mindenem rád figyel

én vagyok a bőrödön a hideg
mindened visszatükrözöm
a zsebeidben eltűnök
az ujjaid között elveszek

aztán a lépcsőn lepotyogok
ott lent pattogok a járdán
magához ránt az ég

lehullok mint az eső
szétsugárzok mint a fény
sugárzok mint a fény
sugárzok mint a fény

azt képzelem
egy kis kék gömb vagyok
porcelánból
üvegből

hideg, sima titokzatos
sosem csillogok
a kezedbe simulok
a kezedbe simulok

kis kék gömb

Vágások
(Straight Lines)

egy hang
a sikátorból
hideg fém
a bőrhöz ér

és láthatod
ha az ablakon benézel
hogy a haját megint
levágatta ő

levág
mindent levág

a reggeli puhácska tincsek:
a fapadlón keveregnek
a szél körbefújta mind a lakáson
neki már
nem kellenek
nem kellenek
nem kellenek

kivágott
minden szerelmet
bár álmaiban tőlük
nyugtot nem talál

tüskék merednek
most a virágok helyett
csupasz minden
és a behúzott redőny résein
a fény bevág

bevág
a fény bevág

kilépne már ő a körből
ami az eddigi élete
leszámolna minden káprázattal
neki többé
nem kellenek
nem kellenek
nem kellenek

de a hang
a sikátorból:
kint a hideg fém
a meleg csont belül

és láthatod
ha az ablakon benézel
a nő arcát
végül egyedül

bevág
a fém bevág

Túl a peremen
(Left of Center)

ha akarnál megtalálnál
mindenen kívül túl a peremen
a külvárosban a város szélén
túl sarkon az utcán a tereken

s hogyha kérdik: „mi az, mit nézel”?
„semmi különös” – felelem (felelem)
nekik szerintem én vagyok különös
érzik talán hogy őket figyelem

de én csak
a várost járom mindenen kívül,
túl sarkon az utcán a tereken
ha akarnál megtalálnál
nálad jár mindig a képzeletem

azt hiszem valahol valami bennünk
közeli vagy tán ugyanolyan
ezért is vágyom folyton utánad
jelzi a szív: „itt valami van”

ha akarnál megtalálnál
mindenen kívül túl a peremen
a külvárosban a város szélén
túl sarkon az utcán a tereken

s hogyha kérdik: „mi az, mit nézel”?
„semmi különös” – felelem (felelem)
nekik szerintem én vagyok különös
érzik talán hogy őket figyelem

de én csak
a várost járom mindenen kívül,
túl sarkon az utcán a tereken
ha akarnál megtalálnál
nálad jár mindig a képzeletem

ha akarnál rám találnál
nálad jár mindig a képzeletem
ha akarnál rám találnál
nálad jár mindig a képzeletem

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.

bónusz: nagyon jó dokumentumfilm, jórészt a fenti dalokat érintve: