Zsebnótaszómban úgy áll fejlegyezve, hogy az Űr 1892-dik esztengelyének egyik homéros, téli napján történt az eset, egy platinás angol kisvárosban, fenn a messzi Évszakon. Miközben a reggelinél ülve ettünk, barátom, Serló Holmész teflonüzenetet kapott. Nem szólt egy sót sem, de látszott, hogy gombolkozik, mert tűzőnő arccal állt a kandallóber előtt, szívta a papáját, és időnkéntelenül belepillantott a kezében tartott C. Gyulába. Aztán hirtelen különös fém villant a tekintetében, ahogy felém fordult.
The Singularge Experience of Miss Anne Duffield
John Lennon írása 1964-ből - Révbíró Tamás ordítása;
– Arcizomadta, kedves Watson – mocorgott rám –, tudja-e, ki szökött meg a börtömlőből?
Ágyamban vidámgyorsan végigfutottak azok a bűnözők, akik nemrégiben szöktek meg, vagy esetleg megszöktek az egyházból.
– Eric Morley? – találtattam. Holmész a helyét rázta. – Zoxó Whitney? – kérődztem, de ő ismét német intett.
– Rygo Hargraves? – folyattam fáradhatatlanul.
– Nem, kedves Watsora, hanem ZOXÓ WHITNEY! – bömbölte, mintha a másik szobában volnék, pedig nem voltam.
– Honnan tudja, Holmész? – suttogtam titokzajosan.
– Heringettét, kedves Watsora! – Elcsodáztam ezen a gyors, józan kivetkeztetésen.
– Hogy a csuhában tálalta ki, Holmész? – kérdeklődtem, elámulva tudatlanságomat.
– A veremburáját, nedves Watsora – mondta, s kiverte papájából a humuszt. Az ajtón a hirhedt Zoxó Whitney lépett be, szeszélyesen.
– Szökött ferenc vagyok, Mr. Holmész – zilálta, izzadottan fel s alá járvány a sznobában.
– Nyugodjon le, Mr. Whitney – szórtam rá –, mert még idegösszeröffenést kap.
– Maga csak doktóber Watsora lehet – nyögte. Barátom közben meredeken bámulta Whitneyt, arcán különös tekintéllyel, miközben szája összeszorult, orrcimpályája remegett, szemköldökét összefonta.
– Aggyeggy cigit, Zoxó – mondta Holmész hirtelen. Ránéztem kollégiámra, lemérve, hogy magyarázatát adja járatlan kitörésének; ő viszont nem adott jelet, kivéve legjobb lábának apró mozdulatát, mellyel Zoxó Whitneyt a földre teringette. – Aggyeggy cigit, Zoxó – ismetélte úgyszórvány hisztériszonyosan.
– Mi anya vaját művel, kedves Holmész – jegeztem meg –, az istenért, hangya abba, különben még bántani fogja szegény gyomorultat!
– Foglya be a fejét, vén idióma! – üvölgött Holmész, mint aki bosszankodik, és ismét lekevert valami jó nagyot Mr. Whitneynek. "Ez nem az a Serló Holmész, akit eddig ismertem" – gondoltam, meglepve barátom váratlan megmártozásától.
*
(Mészöly Dezső levele a fordítónak)