... avagy Winkler Balázs ezer arca, Madai Zsolt nyolc karja, és a többi...

Sajnos eléggé megkésve sikerült időt szakítanom a képek feldolgozására és a gondolataim összeszedésére, de jobb később, mint soha.

Azt előre leszögezném, hogy ezek a fiúk nem tudnak hibázni, és most is nagyon kitettek magukért. Inkább az érdekesebb apróságokra koncentrálnék, kezdve a nyitóképen látható Winkler Balázzsal (a nagyobb képeket lásd alább). A szólólemezét hirdető oldalon olvasható az alábbi szöveg:

Winkler Balázs alapvetően TROMBITA-MŰVÉSZ. Különböző szimfonikus és kamarazenekarokkal – és persze az After Crying zenekarral - bejárta az egész világot. Trombitásként is inkább egy-egy zenei közösség kiemelkedő „csapat-munkása” és nem a hagyományos értelemben vett szólista virtuóz, aki saját briliáns tudását és technikáját akarja ünnepeltetni. Mégis zongoralemezzel állt elő – mert ZONGORA-MŰVÉSZ is. Zongoristaként sem a megszokott szólista karrierre vágyik, aki kiül a színpadra egy árva zongorához és mások vagy saját maga által komponált darabokat ad elő elképesztő technikai tudással. Tanárai jól tették, hogy „az órákon a technikai részleteken túlmenően nagy figyelmet fordítottak az előadásmód, a zenei mondanivaló és az artikuláció jelentőségének.” Winkler Balázs közösségi ember (trombita), de szentimentális, érzelmekkel töltött belső világának kifejezésére a zongorára komponált művek alkalmasak igazán.

A szöveg alapján sejthető, hogy a koncerteken zongorázik és trombitázik, sőt, néha azzal sokkolja a nagyérdeműt, hogy egyszerre teszi a kettőt. Több darab is van, amelyet Pejtsik Péterrel duettben adnak elő, nagyon jó, részben improvizatív muzsikák. Na de hogy tovább borzolja a kedélyeket, varázs-sporttáskájából egyre-másra szedi elő az igen szokatlan hangszereket. Sajnos nagyon tájékozatlan vagyok e téren, így ezek közül csak a cinket ismertem fel, de volt egy kisebb, a trombitára hasonlító és egy igen nagy, furulyaszerű hangszer is. Ezzel kapcsolatban hozzáértők kommentjeit szívesen fogadom. Szóval igen üde színfoltja a koncerteknek, amikor ilyen egzotikus hangszereket hallhatunk. A furulyaszerűséggel játszik egy duettet Pejtsikkel, az új albumon lesz hallható minden bizonnyal.

Egy negatívumot is említenék, nevezetesen a helyszínt. Vagyis a helyszínnel nem volt baj, a zenekarral sem, csak egyszerűen nem fért össze a kettő. Legalábbis a félrészeg beböfögések a közönség felől szinte elengedhetetlenek egy rockkoncertnél, de After Cryingon több, mint kiábrándító (Titkos szolgálat alatt meg aztán végképp). Nekem az volt az érzésem, hogy a repertoár is igazodott kicsit, elvégre a Stonehenge-et nem is játszották. 

A színpad elrendezésének nagy előnye volt, hogy először láthattam igazán jól Madai Zsoltot a doboknál. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Makám dobszerkója is fent volt már a koncert előtt, és a kedvesem megjegyezte, hogy egyértelműen lehet tudni, melyik Madaié, mert a Makámosok nem is tudják, mire való az a sok minden (na jó, azért a Bozzio-féle agymenéstől még ez is messze van). Szóval a koncert alatt sikerült végképp megbizonyosodnom arról, hogy Madainak az átlagosnál több végtagja van. Mi több, azokat egymástól olyan szinten függetlenül tudja mozgatni, hogy felmerül a gyanú, hogy külön központ vezérli mindegyiket. Ez teljesen egybevág a National Geographic cikkével amely szerint a polipoknak minden egyes karjukban külön idegrendszeri központ van:

Ebben a hierarchikus rendben az agynak csak el kell küldenie a parancsot a karnak, hogy végezze el a feladatot - az egész recept, hogy ezt hogyan tegye, mind a karba van táplálva.

Az elköszönődalban a dobszólója megint nagyra sikeredett, és a végjátékban a dobjai nem bizonyultak elegendőnek, a falat is fel akarta használni maga mögött. A problémát az jelentette, hogy ott egy vetítővászon volt, amit sikeresen kilyukasztott az ütővel. Amikor aztán felébredt a szóló okozta mámorból, a többiek felhívták rá a figyelmét, nagyon aranyos jelenet volt, ahogy alig akarta felfogni, hogy hogyan történt.

A koncert sokadik érdekessége volt, hogy a Fly című dalban "Fly! It's modern style" taktusban a modern helyett "ancient"-öt (régi, ősi) énekelt Egervári Gábor, minden bizonnyal a zenekar korára utalt ezzel.