Hölgyeim és Uraim, egy kétes hírű zenekar története következik. A Mothers of Invention kevéssé ismert története, ma este a Triangle Productionsnak köszönhetően. És a ma estére jegyet váltóknak köszönhetően. Egy nagy tapsot kérek saját maguknak, Hölgyek és Urak, mert voltak olyan előrelátóak és jó ízlésűek, hogy eljöttek és velünk ünneplik Anyák napját és… komolyan mondom, ez egy jó pont nálam!
Penguin In Bondage/The Little Known History Of The Mothers Of Invention
Auditorium Theater, Chicago, Illinois, 1974. május 11/12. - a megjelenésről itt!
A szöveg a Penguin in Bondage után 9:55 körül indul.
De ahogy mondtam is, most egy kétes hírű zenekar története következik. Repüljünk vissza kicsit az időben a rock & roll történelem poros lapjai mentén, a messze távoli múltba, még a Blood, Sweat & Tears előtti időkbe...
a Kiss előtti időkbe...
Sok évvel Mandrill előtt, egy Cucamonga nevű városba, Kaliforniában.
Ott is a 8040 Archibald Avenue-re, a kaliforniai Cucamongába, hölgyeim és uraim.
Volt ott egy kis hangstúdió, egy bizonyos Paul Buff tulajdonában.
Namost Paul Buff tengerészgyalogos volt. Alacsony volt, de mégis tengerészgyalogos volt. És amíg ott volt, azon túl hogy megtanult gyilkolni, kitanulta a forrasztást is! És tudják mit csinált ez a kis ellenállhatatlan rohadék? Ahogy kilépett a tengerészgyalogosoktól, a Convair repülőgépgyárban szerzett munkát!
Utálta a meló minden percét, hölgyeim és uraim, nem szeretett a Convairnél dolgozni, hiába is változtatták meg aztán a nevét General Dynamics-ra.
Kiszállt hát amíg ki lehetett. Kitalálta, hogy beszáll a rock & roll iparba. Nem fogjuk megtartóztatni magunkat a csapat felemelkedésének részleteitől, úgyhogy aki siet vagy ilyesmi, az nyugodtan menjen ki az utcára mert ma este elmesélem az egészet.
Oké – most képzeljük el Paul Buffot: piros zokni, fekete gatya, fehér cipő és szalmakalap. Szerinte ez volt a menő. És milyen igaza volt! Mert Cucamongában akkoriban így nézett ki mindenki.
Paul elhatározta hát, hogy a hazánk szolgálata közben megszerzett tudásával, a Tengerészgyalogosoknál kapott kiváló kiképzésére építve cucamongai Archibald Avenue-n, pont a 66-os út és a Foothill Boulevard közelében, nem messze a cucamongai malátabolttól és a vegyesbolttól, a Bank of Americától és egy kis ír bártól, csak úgy balkézről minden forrasztótudását latba vetve nyit egy hangstúdiót hogy szörf-zenét vehessen fel!
Ennyire elvetemült volt. És a mai napig ilyen elvetemült. Olyannyira, hogy azóta Memphisben él.
Szóval fogott Paul Buff egy nagy komódot, egy fiókos szekrényt – abból a régi, barna gömbölyített sarkú fajtából. Kivette a fiókokat, telerakta kábelekkel meg csövekkel, és tett pár gombot a tetejére. Biztosan el tudják képzelni – ugyanaz a szekrényke ami lehetne akár egy tinilány szobájában is, csipkés terítővel, rúzzsal meg ezekkel. Ez is olyan volt. Most képzeljük el ezt a fickót – szalmakalap, piros zokni, fekete gatya, és egy fiókos szekrény kapcsolókkal: hát ez volt a felvevőpultja!
Micsoda találékonyság! De nem állt meg itt, mert kellett neki magnó is, hát épített egyet. Elkészítette a világ első ötsávos magnóját. Ez így igaz. Fogott egy Presto nevű gépet, amit az olcsóbb rádióállomásoknál használtak. Ez eredetileg negyedinches szalagot kezelt, de megbütykölte és így már jó volt bele a félinches. Aztán szerzett pár Norelco ¼-es fejet és megcsinálta a maga saját ötsávos lejátszófejét. Így nézett ki és ilyen hosszú volt. Nem egymás mellett volt az öt sáv (…), így az ezen készült felvételeket sehol máshol a világon nem lehetett lejátszani. Tapsoljuk meg!
Ne felejtsük el, hogy ekkoriban – úgy tíz vagy tizenkét évvel ezelőttről beszélünk – a stúdiótechnika csúcsa bárhol Hollywoodban a három sáv volt, és épp csak fontolgatták a négy sávot. Az egy nagy lépés volt akkor. Paul meg megcsinálta a maga ötsávos gépét. Aztán a következőket csinálta: szépen megtanult magától szaxofonozni, basszusgitározni, gitározni, dobolni, zongorázni, és megtanult énekelni is. Aztán bezárkózott a stúdióba, és éjszakákon át szörf-dalokat meg szerelmes dalokat meg általa siker-várományosnak gondolt dalokat vett fel.
És aztán tönkrement. Én meg egy nap megvettem tőle a stúdiót, ezer dollárért enyém lett a fiókos szekrény a kapcsolókkal, az ötsávos magnó, a mikrofongyűjteménye – volt belőle vagy hat a stúdióban. Volt ott egy dobfelszerelés, két zongora és egy bambuszfüggöny. Így hát bezárkóztam a stúdióba pár hónapig, egy idő után, miután kitanultam hogy is kell kezelni ezt a groteszk szerkezetet, sikerült összeraknom – a törvénnyel való némi konfliktus után – egy rock & roll csapatot Mothers of Invention néven. Illetve akkor csak Muthersnek hívták, ami a "Motherfuckers" rövid változata volt, és mindenki tudta hogy merre vagyunk, de nem igazán érdekelt senkit.
Volt tehát ez a zenekar, és a Broadside-on dolgoztunk, Pomonában, Kaliforniában. A Broadside a Holt Avenue-n van, vagyis volt még akkoriban. Valamiféle mű-mélytengeri dekorációja volt. Volt egy kitömött búvárruha a sarokban, a korsó sör meg 35 volt és vizezték. Hét dollárt fizettek tagonként egy éjszakára, és szabad sörfogyasztást. Mi meg ott dolgoztunk úgy két hétig, addigra kiderült hogy nem olyasmit játszunk ami a rádióban megy, úgyhogy kirúgtak.
Azután körülnéztünk az országnak abban a részében, próbáltunk más helyeket keresni. Mindenhol úgy két napig maradhattunk – a go-go lányok szerettek minket, de mindenki más a 'Louie Louie'-t, a 'Caravan'-t a dobszólóval, a 'Wooly Bully'-t (vagy valami más hasonló dalt) követelte. Ha nem játszottuk: irány az ajtó.
Egy év ment el ezzel, aztán egyszer csak egy partin játszottunk Los Angelesben. Most jöttünk először a külvárosból be a nagyvárosba. Volt ott egy fickó aki Mondo Hollywood címmel csinált egy filmet. Ő csinálta ezt a partit, és nekünk meg háttérzenét kellett adni a tánchoz. Ők meg ezt filmre vették.
Ott voltunk tehát. Hogy értsék, hogy hogy is lehetett egy ilyen munkához jutni, elmondom hogy már az első érdeklődő telefonnál azt kérdezték hogy milyen hosszú a hajunk és ha azt válaszoltam hogy növésben van, akkor már tették is le a kagylót. Még nem volt hosszú akkor a hajunk, ezért mindenkin kalap volt a felvételen, hogy jól nézzünk ki a filmen. Aztán miután filmre vettek, volt ott egy titokzatos kis ember zöld nájloningben és a sarokból figyelt. Ő volt Herb Cohen.
Itt szeretném elmondani, hogy aligha élt volna a zenekar bármeddig is ha nem lett volna Herb Cohen. A zene iránti általános és fáradhatatlan érdektelenségének és a telefonálás iránti odaadó szerelmének köszönhetően. És annak a képességének, hogy elérte hogy fellépési lehetőségeket talált akkor, amikor senki nem akart nekünk munkát adni. Aki ilyesmire képes, az igazán érdemel valamit, például egy újabb zöld inget.
Na de tényleg – ha ez túl unalmas lenne, unalmas és túl nosztalgikus, akkor… Bill, elszállt a monitorunk. Heló!
Hallatszik azért? Mintha valaki kirúgta volna az áramot. Rendben van? Menjen a zene tovább. Ez az. Oké.
Oké – Herbie tehát meglátta a zenekart, kihozott minket a partiról és egy night clubban szerzett munkát. Dolgoztunk ott egy pár hétig, aztán mentünk egy következő night clubba, ahol Johnny Riverst helyettesítettük amíg ő turnézott. Annyira tartottak tőlünk, még a nevünket sem írták fel, az ő neve volt kint továbbra is, ezzel vertek át mindenkit. Ez volt a Whisky à Go-Go.
Öt hétig dolgoztunk ott, Elmer Valentine-nak, aki annyira kedves volt hogy az utolsó héten már ki is írta a nevünket, Isten áldja Elmert. Azon az utolsó héten egy Tom Wilson nevű ember egy másik klubban csajozott éppen, mikor valaki megragadta a karját és átrángatta hozzánk és meghallgattatta vele a zenénket. Amíg ott volt, a Trouble Every Day-t játszottuk, a Watts-i lázadásról. Ő meg azt gondolta: „Itt egy fehér blues banda, ebből mindig jól jön egy, a Righteous Brothers épp hullámvölgyben van.
Így aztán alá is írtunk vele egy szerződést. Az MGM kék Verve-vel, nem a fekete Verve-vel, a kék volt az underground része. Adtak 25.000 dollár előleget és ezzel azt gondolták hogy tényleg tettek is valamit. Megbántunk minden egyes percet. Leszerződtünk velük, aztán három évig vártuk a jogdíjainkat. És ha innen bárki is az MGM-hez szeretne szerződni, és előtesznek egy szerződért, abból tekerjen egy csövet és dugja fel a seggükbe.
És ez érvényes rájuk a mai napig! Korrupció a zeneipar teljes... de hagyjuk is.
Szóval ahogy Tom Wilson meglátott minket és azon volt hogy összehozzon ezzel a csodálatos lemezcéggel, bementünk a stúdióba és felvettük a Freak Out! című lemezt. Rögtön az első nap – nem volt rá semmi pénzünk, a 25.000 dolláros csekk még nem érkezett meg. Folyton éhesek voltunk. Aztán bementünk a stúdióba és a banda fele szinte fel sem tudott állni, nem volt már energiánk játszani, ezért kunyeráltunk tíz dollárt a cég egyik emberétől. Adott tíz dollárt, mi lementünk és vettünk pár hamburgert és azonnal elkezdtük a felvételeket. Mi is volt az első dal? Azt hiszem az "Any Way The Wind Blows." Egy ilyen könnyebb szám. A cég meg bólogatott, igen, egy könnyű kis szám. Aztán jött a "Who Are The Brain Police?". A fickók meg elkezdtek egymásra nézegetni a kontrollszobában. Elkezdtek New Yorkba telefonálgatni: „Itt valami nem stimmel”. Estére már tudták, hogy nagy a baj.
Két hétig tartott amíg összeraktuk azt az albumot, de mire vége lett a stúdióidőnek, az album még nem volt kész, és mit gondoltok, melyik szám volt az amelyik nem készült el de megjelent a lemezen, és mindenki azt hitte hogy ez így is volt tervezve? Így van, a negyedik oldal, a "Son Of Monster Magnet”. Az körülbelül a 10%-a annak amit szerettünk volna, de nem adtak rá több stúdióidőt. Úgyhogy akkor megjelentettük így, az alapokat, azokkal a zajokkal. Úgy rossz az egész ahogy van, hölgyeim és uraim.
Aztán kijött az album. Nevetséges 5.000 dollárt költöttek promócióra, mert már így is soknak tartották amennyibe került. 30.000 kelt el belőle az első évben, és már épp meg akartak szabadulni a Mothers of Inventiontől, amikor rájöttek hogy a szerződésben még egy album szerepel. Hát kaptunk még 15 perc stúdióidőt és megcsináltuk az Absolutely Free-t. És a szerződés egy kis alpontjának köszönhetően (ami felett elsiklottak) nem sikerült cenzúrázniuk a lemezt, mert per fenyegette volna őket. Úgyhogy addig erősködtünk amíg elköltöttek egy gigászi 25.000 dolláros összeget olyan remek hirdetésekre, mint az Evergreen Review, olyasmikkel, hogy „Abszolút ingyenes a banán!”
Azt láttátok?
Na és ezeknek a hirdetéseknek köszönhetően az album egész jól fogyott és az emberek elkezdtek érdeklődni a Freak Out! után is, és onnantól kezdve csak lefelé megyünk.
De nem mesélem tovább. Nem akarom hogy bealudjatok. Sokkal érdekesebb zenéink vannak még hátra, bár egyik sem jut most épp eszembe…
Hát nem funky?
