1969-ben megjelent a King Crimson bemutatkozó albuma, az In the Court of the Crimson King, rajta az akkor még csak éppen hogy feltűnt progrock világát felforgató 21st Century Schizoid Man.
Most a dal történetének, hátterének, változatainak nézünk utána.

Zappa PONT - Passzió.hu cikkcserebere alapprogram 2011®

"Egy hátborzongató mestermű"

A '60-as évek vége az egyik legnagyobb robbanást hozta a könnyű(?)zene történetében. Pszicheledikus és hard rock alapokon nyugodva megjelent a progresszív rock, olyan előadók közreműködésével, mint a Van der Graaf Generator, a Jethro Tull vagy a Genesis - egyesek a stílus kezdetét a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band megjelenéséhez (1967) kötik.

'67-ben érkeztem Londonba a Sergeant Pepper's forrongásával a fejemben. /Robert Fripp/

1969-ben, Angliában indult útjára a King Crimson, amely az első albumával történelmet írt. Nem ők voltak az elsők, akik a rockzenét ötvözték a jazzel vagy a komolyzenével, mégis az In the Court of the Crimson King lemez nyitó dala joggal nevezhető a progrock programadó dalának. Úgy vélem, ez az a dal, amit a stílussal megismerkedni vágyóknak először kell meghallgatniuk. Ugyanígy sokan tartják az albumot a progrock legnagyobbjának.

A Crimson akkori felállásában az "örök" Robert Fripp pengetett, Michael Giles dobolt, Greg Lake (az "L" a későbbi ELP-ből) énekelt és nyomta a basszust, illetve Ian MacDonald szaxofonozott. A dalszövegek és az együttes neve is Peter Sinfield keze munkáját dicsérik. A dal és az album egyaránt bombaként robbant be a köztudatba, a The Who együttes gitárosa, Pete Townshend mondta a lemezről:

Egy hátborzongató mestermű.[...] Egy alattam lakó ismerősöm kérdezte, hogy "Ez egy új Who-album?". Nagyon szégyellem, hogy nem, bár valahol mégis boldoggá tesz. Ez a fajta lendületesség zene, nem rock.

Téma, felépítés

Skizofrénia – Hasadásos elmezavar. A görög szkhidzó (»hasítani«) és phrén (»lélek«) szavakból származik; az elnevezés a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlására utal. A személyiség szétesése néha lassan alakul ki, máskor viszont hirtelen, heves zavarodottsággal, érzelmi nyugtalansággal kezdődik. Általában a serdülőkor táján jelentkezik, de kialakulhat későbbi életkorban is. Nők esetében kritikus a gyermekszülés és a változás kora. Gyakori az asszociációk felbomlása, önmagukban értelmes, de összefüggésükben értelmetlen szavak használata. Sokszor jelentkeznek vonatkoztatási és üldöztetési téveszmék, észlelési és koncentrációs zavarok, (elsősorban akusztikus) hallucinációk, bizarr motoros aktivitások. Az érzelmi eltompulás mögött belső nyugtalanság feszül, amely olykor dührohamok formájában tör a felszínre. (Magyar Virtuális Enciklopédia)

Egy igen jó elemzést készített a dalról Matt Hall, ebből több gondolatot átvettünk. A dal két fő részre osztható, az egyikben Greg Lake drasztikusan torzított éneke dominál, amit a szintén torzított gitár és szaxofon kísér. Ez a lassabb tempójú rész körülöleli a nagyjából a dal közepén helyet foglaló, Mirrors című kirobbanó jamet.

A dalszöveg rövidnek mondható, tizenkét sorból áll, amelyben háromszor található meg a refrén. A versszakokban és néhol a sorokban is egymástól független gondolatmorzsák jelennek meg, amik önmagukban értelmetlennek hatnak, a mondanivalónak csak egy-egy szeletét hallhatjuk. A térben és akár időben is különálló epizódok nagyon vizuálisak, és együttesen sikerül lefesteniük a skizofrén 21. századot.

A második versszakban a napalm az akkor még folyó vietnami háborúra utal, a politika felelősségét is hangsúlyozva. Robert Fripp saját bevallása szerint a dalt Spiro Agnew, amerikai politikusnak címezték. 1969-től '73-ig volt Richard Nixon alelnöke, és több ízben védelmezte beszédeiben a háborús politikát, illetve felemelte szavát a háborút elítélő csoportok ellen.

Ezután a ritmus egyre gyorsulni kezd, és elindul a Mirrors. A két, külön csatornán megszólaló szaxofon és a gitár együtt kezd, majd a Mirrors-riff néhányszori eljátszása után Fripp szólója következik. Érdekes tempójú és dallamú, elejétől kezdve nagyon kétségbe esett, ami a végére szinte nyikorgó hangokkal tetőzik be. Újra a riff szólal meg, majd egy igen gyors szekció, amiben újra a szaxofon a domináns. A Mirrors után a tempó visszalassul a korábbira, megjelenik újra a főtéma, majd Lake elénekli az utolsó versszakot. Ezután a ritmus újra gyorsul és gyorsul, azonban itt nem a tökéletesen kidolgozott szólókat kapjuk, hanem egy kaotikus, szétesett világ metaforájaként teljes mértékben disszonáns hangszeres dallamokat. A dal ezzel ér véget, nem kapunk feloldást a tiszta riff újbóli eljátszásával. A Skizoid Ember a lemezen még több dalban is megjelenik, ezért egy gyengén koncept albumnak nevezhető.

A borító

A dallal és a lemezzel együtt a borító is ikonikussá vált, amelyet a fiatalon elhunyt Barry Godber készített.

Robert Fripp mondta egy interjúban:

Barry Godber nem festő volt, hanem programozó. Ez az egyetlen festmény, amit valaha készített. Peter Sinfield barátja volt, és 1970-ben halt meg szívrohamban, 24 évesen. Peter elhozta megmutatni, és a banda egyből megszerette. Az eredetit nemrégiben mentettem meg az EG irodájából, ahol állandó megvilágítás alatt tartották, félő volt, hogy kárt tesz benne, ezért úgy döntöttem, elhozom. A külső oldalon Schizoid Man, a belsőn pedig a Crimson King található. Ha megnézed a mosolygó arcot, a szemei hatalmas bánatról árulkodnak. Mit lehet hozzátenni? Tükrözi a zenét. Soha nem voltam a heavy metal rajongója. Abban az időben senki nem szólt úgy koncerten, mint mi. Számomra a "Schizoid" az első heavy metal dal, a Marshall erősítőn átküldött elektromos szaxofon hangjával...

Feldolgozások

(Jórészt audio - videó is tartozik a következőkhöz: Seasons, Ed Palermo, Overhead, TU.)

Az évek során sok jó (és néhány kevésbé jó) zenész is hozzányúlt a dalhoz, itt természetesen előbbiekre koncentrálunk.

Kezdeném nemzeti büszkeségünkkel, a Syriusszal. Orszáczkyék vették maguknak a bátorságot, és a gitárt szaxofonnal helyettesítették. A főtéma ezt leszámítva az eredetivel együtt halad, viszont a Mirrors szerintem nagyon jól sikerült, a Syriusra jellemző gazdag fúvós hangzással.

A kortárs magyar zenekarok legjobbika, az After Crying is eljátszotta élőben egy korábbi felállásában. Nem hangszerelték jelentősen át a darabot, az ének jól hangzik, és ki kell emelnem a gitárszólót is. Még nem találtam erre vonatkozó információt, de a közeljövőben megjelenő albumukon is szerepel egy dal, amiben feltűnik a Mirrors egy dallama.

Greg Lake és a nemrégiben elhunyt Gary Moore közös, élő felvétele nagyon jó példája annak a feldolgozásnak, ami hű az eredetihez, viszont feldobja és mégis egyedi karaktert ad neki Moore blues-rockos stílusa. A 3:30 körül kezdődő szólót meg már le sem tudná tagadni - zseniális.

A Seasons egy számomra még mindig ismeretlen formáció, nehéz róluk bármi információt találni. Az biztos, hogy öt hölgyről van szó, akik áthangszerelték kizárólag vonósokra a dalt, és úgy döntöttek, hogy az énekes részeket elhagyják. Az eredmény nagyon tiszta, hangulatos és dinamikus. Egy kicsit jazzesebb területre tévedve itt van a Crimson Jazz Trio, amelyben a 2007-ben elhunyt korábbi Crimson-tag, Ian Wallace dobolt. Elemeire bontották és alapjaiban gondolták újra az eredeti dalt, ezáltal el is távolodtak attól. Az eredmény már egy teljesen új dal a néha megjelenő Schizoid-témával - eszméletlen jó! A trió feldolgozását hallva egyből Ed Palermo Zappa-feldolgozásai jutottak eszembe, ezért különösen örültem, amikor rájöttem, hogy Ed is úgy döntött, előveszi a Crimson klasszikusát. Az eredmény ez esetben is nagyon megnyerő.

Keményebb feldolgozásokból sincs hiány, elsőnek it a finn Overhead saját változata. A riffben nincs semmi különös, az énekhang meg számomra kifejezetten idegesítő, viszont a szólók nagyon jóra sikerültek. A Shining felvétele első és második hallgatásra nem nyűgözött le, viszont utána kezdtem rákapni az ízére. A Black Jazz című albumon megjelent feldolgozás énekes része gyakorlatilag hörgés, viszont a zene nagyon különleges, az eredetinél is sokkal kaotikusabb, amit éppen hogy összetart az eredeti dallam. A The Human Experimente szintén metálos köntösbe bújtatott dala már kevésbé megnyerő. Ugyanígy szerintem nem nagy durranás a Voivod és az Entombed feldolgozása sem. Ozzy Osbourne is megpróbálkozott a dallal (már nincs fent YouTube-on), de én ott sem éreztem semmi említésre méltót. Egy metál legenda elénekelt egy legendás progrock dalt, nem több, nem kevesebb.

A King Crimson két tagja, - akik a dal elkészítésekor még nem voltak tagok, - Pat Mastelotto és Tray Gunn duettben is eljátszották a dalt, a Warr-gitár és dob együtt jól szólnak, bár sajnos a hangminőség nem az igazi.

Crimson koncertalbumokon

Az eredeti felvételen kívül is sok albumon megjelentek a dal különböző változatai. A King Crimson több mint negyven éves fennállása alatt sok tagcserén esett át, így az sem mellékes, hogy a koncertfelvételeken melyik felállás játszotta a dalt. A következő táblázatban ezeket gyűjtöttük össze.

Néhány koncertváltozat több lemezen is megjelent, ezek közül csak egyet tüntettünk fel.

21. századi King Crimson

Több mint 40 év elteltével valamiféle reinkarnációjában a zenekar még él és alkot, amellett, hogy a dalaikat az egykori Crimson-tagok egyéb formációkban is játsszák. Rengeteg zseniális muzsikus megfordult az évek során a bandában, ezzel együtt zeneileg is sok utat megjártak. Ami állandó, az a zene minősége, újszerűsége, progresszivitása. Minden korszakának és felállásának minden albumával a KC ugyanazt képviselte, amivel '69-ben berobbantak a zenei életbe.

Robert Fripp úgy fogalmazott, "Ha megjelenik egy zene, amit csak a King Crimson tud eljátszani, akkor - előbb vagy utóbb - a King Crimson is megjelenik, hogy eljátssza."

Ismerve az elektronikusabb hangzású Beatet vagy a talán besorolhatatlan, de mégis fenomenális Construction of Light-ot, ez tagadhatatlan. Az ős-Crimson rajongói talán nem értékelik olyan nagyra a későbbi szerzeményeket, de azt hiszem, a KC mindig meg akart és tudott újulni, és minden munkájuk egy új irányt jelölt ki a progrockban.