A nemrég közölt Stockholmi koncerthez egy kis adalék: az este vendége volt Morgan Ågren és Mats Öberg is, emiatt külön érdekes a videót megnézni (lásd majd itt lejjebb is!).
Következen tehát a dobos, Morgan Ågren visszaemlékezése a saját honlapjukról, nagyon kedves kis történet, tévé helyett, például.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a remek minőségű felvétel még mindig letölthető a The Clock That Went Backwards Again honlapról (alternatív hely: The Torture Never Stops blog)- és halljuk-lássuk akkor a találkozás történtetét: 

1984-ben én és Mats néhány barátunkkal összehoztunk egy bandát Zappsteetoot néven Umea-ben, Svédországban. Frank Zappa zenéjét szerettük volna játszani. Összeraktunk egy műsort a kedvenc Zappa-számainkból, csináltunk néhány turnét és szerepeltünk párszor a rádióban. Játszottunk a Society Pages találkozón is Oslóban, mikor a magazin székhelye még ott volt.

1988-ban, mikor Frank a Broadway the Hard Way turnéval Stockholmba érkezett, Mats és én találkozhattunk vele és vendégként felléphettünk a Stockholmi koncertjén! Mats nagybátyja (Bernt Egerbladh dzsessz-zongorista) vette fel a kapcsolatot Frank turnészervezőjével és ő hívta fel ránk a figyelmet, elmondta hogy van egy Zappsteetoot nevű bandánk, és hogy Mats és én nyolcéves korunk óta hallgatjuk a zenéjét, és hogy minden számát ismerjük. Így aztán mikor Frank ezt meghallotta, azt mondta hogy szeretne velünk találkozni. Mats és én beosontunk Frank beállására, ami után a turnémenedzsere odajött és mondta, hogy Frank a színpad mögött vár.

Beléptünk a szobájába, és ott állt előttünk a tizenéves korunk bálványa és a ránk legnagyobb hatású zenész! Kezet ráztunk és leültünk egy díványra. Frank kérdezgetett: hogy vagyunk, melyik anyagait ismerjük, stb. Egy idő után azt vettük észre, hogy a térdeinken dobolgatunk és énekelünk, miközben Frank irányít:

- Azt ismered?... Azt játszottátok, hogy?...

Egy idő után azt mondta:

- Srácok, lenyűgöz hogy két ember ebből az Umea nevű kis városkából ilyen jól ismeri a zenéimet.

Aztán Matshoz fordult (aki születése óta vak):

- Olyan sokat hallgattad már a zenéimet, muszáj tudnod, hogy hogy nézek ki.

Ezzel megfogta Mats kezét, és a homlokára tette, és Mats megérezhette, hogy hogy néz ki Frank! Aki akkor azt mondta:

- Ezt a híres orrot ki ne hagyd!

Hihetetlenül kedves volt hozzánk, nagyon jól éreztük magunkat. Adtunk neki egy szalagot is a saját zenéinkkel, rajta volt a T'Mershi Duween című Zappa-szerzemény is, amin meg is lepődött, hiszen ez akkor még hivatalosan nem jelent meg, de mi ismertük egy kalózfelvételről. Frank nem hallgatta meg a szalagot, nem is volt a közelben magnó, de azt mondta:

- Lehet hogy csinálnunk kéne valamit együtt… - fogalmunk sem volt hogy mire gondolt. Megvakarta a fejét és azt mondta: - Feljönnétek a színpadra és eljátszanátok a T'Mershi Duweent? Műsoron lesz ma este a Big Swifty, és a közepén van egy nyitott rész amiben bármi megtörténhet! Úgyhogy ha feljöttök a színpad mögé mikor a Big Swifty-t meghalljátok, bemutatlak benneteket a közönségnek - oké?

A helyzet az hogy mindez mindössze 30 perccel a koncert kezdete előtt történt, a közönség már bent volt a teremben, nem volt idő beállítani a dobot és a zongorát. Milyen hangja lesz a billentyűknek? Milyen dobverőket használ Chad? Elég természetes kérdések, ha az ember Frank Zappával lép egy színpadra 10.000 ember előtt.

Ami engem illet, Frank koncertjének legnagyobb részét nagyon nehezen tudtam élvezni, más dolgok kötötték le az agyamat. Nemsokára fel kellett menni a színpadra és játszani, és nem is jutott hirtelen olyan jól az eszembe a szám, koncentrálnom kellett hogy végig tudjak rajta futni gondolatban. Csak egyszer játszottuk eddig, úgy egy éve - azt a verziót, amelyik a Franknek adott szalagon volt.

Ahogy meghallottuk a Big Swifty témáját, felálltunk a helyünkről, és bementünk a színpad mögé. Miután tisztáztuk az egyik biztonsági őrrel hogy nekünk fel kell mennünk Frankkel játszani, a következő problémám már az volt, hogy nagyon sürgősen ki kellett mennem a vécére. Egész eddig nem is éreztem a feszítést - mással volt az agyam elfoglalva. Elmúlt még öt perc és már tényleg ki kellett mennem. Már fájt, és teljesen bestresszeltem: mi lesz, ha Frank épp be akar mutatni 10.000 embernek, én meg kint vagyok a vécén és meg se hallom? Ez nem fordulhat elő. Még az egyik pakolóembertől is megkérdeztem, hogy szerinte sikerülhet-e - mintha legalábbis ő tudta volna.

De muszáj volt lépnem, annyira fájt hogy így valószínűleg játszani sem tudtam volna. Odaszóltam Matsnak:

- Ki kell mennem, te itt várj meg.

Mats egy ládán ült a színpad mögött. Én elrohantam és találtam egy vécét. Elvégeztem a dolgomat és ahogy kinyitottam az ajtót, már hallottam is hogy Frank a neveinket mondja. Rohantam mint egy őrült, megragadtam Mats karját és felmentünk a színpadra. Szerencsénk hogy ilyen gyors voltam!

Nagy tapsorkán fogadott minket. Hazai pályán voltunk, nagyon sokan ismertek. A taps még hangosabb lett, ahogy Matsot odavezettem Bobby Martin zongorájához. Bobby azt mondta:

- Ez egy Yamaha DX-9, ez meg a Yamaha hangversenyzongora. Sok szerencsét!

A banda egy reggae alapot játszott ahogy bejöttünk, ez jó volt: ha teljes csönd lett volna, nagyon zavarban lettünk volna, de így a mi dzsemmünket a közben a már szóló zenéből tudtuk indítani. Odavezettem Matsot a billentyűkhöz, kicsit igazítottam a mikrofonokon, aztán odamentem a dobszereléshez. A semmiből előugrott egy technikus és a kezembe nyomott két dobverőt, szerencsére pont az a típus volt amit akkor használtam. Mikor Chad észrevett, felállt, de a lábcinen folyamatosan tartotta az ütemet.

Leültem és folytattam ott ahol Chad abbahagyta, de Matsszal aztán hamar áttértünk valami másra. A saját dolgainkat kellett csinálnunk, úgyhogy egy pár percig csak dzsemmeltünk, ahogy egyébként szoktunk. A dobokkal minden rendben volt, azt hiszem a billentyűvel is. Nagyon fel voltam dobva, teljesen elképesztő volt a dolog. Nem szeretek nagy szavakat használni, hogy "földöntúli élmény", de tényleg valami olyasmi volt. Mindenekelőtt azért, mert jól láttam Franket amint a dobfelszerelés előtt állt HATALMAS mosollyal, kezében a karmesteri pálcával. Tényleg tetszett neki a játékunk, ami csak még nagyobb löketet adott nekünk. Csináltunk egy kis hibát a T´Mershi Duween-ben, de amúgy valószínűleg sosem játszottuk olyan jól mint akkor és ott. Scott egy kicsit együtt játszott velünk, aztán Ed meg Mike is.

Ahogy befejeztük, otthagytam a dobfelszerelést és rohantam hogy elhozzam Matset a billentyűktől, mert a Big Swifty témája már el is kezdődött megint, és Bobby Martinnak már be kellett szállnia, de Mats még az útjában volt. Mats nem lát, engem várt hogy kivigyem. Elindultunk kifelé és elmentünk Frank mellett, aki egy pillanatra abbahagyta a vezénylést és tapsolt nekünk, a közönség meg követte, még nagyobb hangerővel mint előtte. Lementünk a színpadról, vissza a helyünkre hogy megnézzük a műsor hátralevő részét.

A koncert végén Frank szokás szerint bemutatta a zenekart:

- Ike Willis, Scott Thunes stb., ÉS... Mats Öberg & Morgan Ågren, köszönjük hogy eljöttek a koncertre, reméljük tetszett - jóéjszakát!

Mi pedig lent ültünk a közönség soraiban, hallgattuk Frank Zappát - amint minket mutat be! Mikor visszajöttek ráadást játszani, Frank mégegyszer bemondta, hogy "A két srác remek volt!" Képzelhetitek mekkora élmény volt!

 A ráadások után újból találkoztunk Frank szobájában. Azt mondta hogy ezt meg kellene ismételnünk valamikor, és címet cseréltünk. Frank azt mondta, hogy új dobost és billentyűst keres, aztán pár pillanatig egy szó nélkül csak nézett ránk. Azt hiszem egy kicsit húzni akart minket, mert nyilván rám és Matsre gondolt. Egy darab papírra még egy kis kottát is írt, amin azt mutatta meg hogy hogy jelöli a dobokat, odaadta nekem és mondta hogy próbáljak hozzászokni. Aztán ideje volt hazamenni - és várni a telefont…

(Itt jönne az 1990-es találkozást leíró rész)

ford: mB